Oktatási Fehér Könyv - Foglalkoztatáspolitika és esélyteremtés - The first Hungarian White Book on Education - Employment policy and Initiating opportunities

Egészséges gazdaság és kiegyensúlyozott növekedés csak akkor lehetséges, ha a társadalom képes egyensúlyt teremteni a verseny és az együttműködés értékei között, és ha a gazdasági teljesítmény növekedése nem a társadalmi szolidaritás és az emberi élet minőségének a feláldozása árán jön létre. Az újkori történelem során szerzett tapasztalatok az mutatják, hogy az oktatás nemcsak az országok gazdasági teljesítményének és nemzetközi versenyképességének alakulásában játszott meghatározó szerepet, hanem a társadalmi szolidaritás és kohézió fenntartásában is. Azok az országok bizonyultak a legeredményesebbnek, amelyek a társadalmi együttműködés magas szintjét tudták megteremteni, és amelyek e cél érdekében az oktatásban rejlő potenciált is képesek voltak mozgósítani.

Társadalmi mobilitás, munkaerő-piaci pozíció, esélyegyenlőség az oktatásban

Azok a változások, amelyek a technológiai fejlődés és a munka világának az átalakulása nyomán a következő évtizedekben nagy valószínűséggel bekövetkeznek, a társadalom szövedékét sem hagyják érintetlenül. A versenyképesség növelése arra kényszeríti rá az országokat, hogy csökkentsék a gazdaság rugalmasságát korlátozó, részben szociális indíttatású szabályok számát (dereguláció), korlátozzák a termelési költségeket növelő szociális célú kiadásokat és a foglalkoztatási biztonságot feláldozva növeljék a munkaerő rugalmasságát és alkalmazkodó képességét. Mindez elkerülhetetlenül az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet és megbontja a társadalmi szolidaritás korábban szőtt hálóját, és a ma is meglévő társadalmi szakadékok további mélyüléséhez vezetnek.

A tulajdonszerkezet napjainkban befejeződő átalakulásában azt tapasztaljuk, hogy a hazai lakosság igen kis része rendelkezik olyan termelőjavakkal, amelyekkel többé-kevésbé magalapozhatják a voltaképpeni polgári életvitel és létforma lehetőségét. „Következésképpen hazánkban a polgárosodás, átfogóbban az állampolgári felemelkedés fő formája csakis a tudásjavak megszerzésére épülhet. Ha azonban a megbecsült társadalmi pozícióra is átváltható érvényes tudás megszerzése jelentős egyéni-családi anyagi erőforrásokhoz kötött, akkor nem alakulhat ki olyan polgárság sem, amelynek létezése a tudástőkéhez kötődik.”

A foglalkoztatáspolitika a gazdaságpolitika alapvetően fontos eleme. Ugyanakkor a már említett gazdasági-társadalmi folyamatok hatására egyre hangsúlyosabban jelenik meg a szociálpolitika szempontjából is, hiszen a foglalkoztatás teljesebé tétele és a munkanélküliség csökkentése, kezelése erősen érinti a szociális ellátórendszer tevékenységét.

A foglalkoztatáspolitika bármely dimenzióját nézzük is, összefüggése az oktatáspolitikával nyilvánvaló. Hiszen a magyar társadalom európai felzárkóztatása és a gazdaság versenyképességének erősítése csak a tudásra alapozva valósítható meg. A mai munkaerő-piaci követelményeknek csakis a jól képzett munkavállalók tudnak megfelelni.

Ugyanakkor, miután a foglalkoztatáspolitika egyre szorosabban kötődik a szociálpolitikához, vagyis a munkanélküliek munkaerő-piacra történő visszahelyezéséhez, a hátrányos helyzetűek foglalkoztathatóvá tételéhez, a kihívásoknak való megfeleltetéséhez, - ebből a szempontból is felértékelődik az oktatás, képzés, átképzés jelentősége.

A piacgazdaságba való átmenet alapvetően megváltoztatta a magyar munkaerőpiacot. E változás fő jellemzői közé tartozik a munkaerőnek az ágazatok közötti átcsoportosítása és a munkaerő termelékenységének erőteljes növekedése. Ez átmenetileg a foglalkoztatás mértékének csökkenését és a munkanélküliség növekedését is magával vonzotta – különösen bizonyos társadalmi csoportok esetében, azonban az újabb mutatók szerint az aktivitási ráta újra folyamatosan emelkedik. Ebből látható, hogy a magyar munkaerőpiac nagymértékben igazodott a működő piacgazdaság új környezetéhez. Ugyanakkor több problémás terület van még, amelyek egy része hagyományosan gondja a foglalkoztatásnak, más része az elmúlt években lezajlott változások hatására alakult ki, vagy erősödött föl.

A foglalkoztatással kapcsolatos jelenségek, a munka- és munkaerő-piac számos dimenzió mentén értelmezhető és elemezhető. A foglalkoztatás, illetve a munkanélküliség területi, strukturális elemzése, a foglalkoztatottak és munkanélküliek korcsoport, nem, iskolai végzettség, társadalmi helyzet szerinti vizsgálata segít abban, hogy meghatározhassuk azokat a munkanélküliség által fokozottan veszélyeztetett csoportokat, amelyek számára – helyzetük okait pontosan definiálva – könnyebb megfelelő és testreszabott megoldási javaslatok kidolgozása.

A három fő gazdasági ágazat – szolgáltató szektor, ipar, mezőgazdaság – közötti mozgások már jóval a rendszerváltás, 1989 előtt megindultak, de az átmenet alatt ez fel is gyorsult. Ennek következtében a mezőgazdasági foglalkoztatottság csaknem felével, az ipari pedig negyedével csökkent. Ez a folyamat a piacgazdaságba történt átmenetet követően némiképp lelassult, az utóbbi három év során nem sokat változott. Így napjainkban a foglalkoztatottak csaknem 60%-a a szolgáltató szektorban, egyharmada az iparban és 7%-a a mezőgazdaságban dolgozik.

A munkavállalók alkalmazkodóképessége a gazdasági struktúraváltás szempontjából igen lényeges, hiszen egy-egy ágazat fokozott munkaerő-kibocsátása, más ágazatok megerősödése új ismeretek, szaktudás elsajátítását teszi nélkülözhetetlenné. A gazdaság változásaihoz illeszkedő szakképzésnek, átképzésnek változó világunkban szinte felbecsülhetetlen jelentősége van a nagyarányú munkanélküliség megelőzése, és ezzel együtt a gazdasági versenyképesség erősítése szempontjából.

Magyarország régiói, leginkább történelmi okoknál fogva, fejlettségi szintjüket tekintve igen eltérőek. A gazdasági átmenet ezeket a különbségeket a mezőgazdaság és az ipar kulcságazatainak összeomlása folytán csak fokozta. Ebben a földrajzi helyzet, földrajzi periféria, az elavult infrastruktúra és a helyi munkaerő nem megfelelő képzettségi struktúrája ugyancsak közrejátszott.

Mindezek eredményeként a gazdasági termelés és a foglalkoztatás hanyatlása sokkal súlyosabb volt az ország észak-keleti és a délnyugati régióiban, mint az előnyösebb helyzetű központi és nyugati részeken. Ráadásul ez az állapot, a gazdaság, képzettség, infrastruktúra fejlettsége közti összefüggések miatt a javulás helyett állandósul, sőt, nem egy esetben romlik. Ehhez járul hozzá a hátrányos helyzetű régiókban megnövekedett számú roma lakosság, és egyéb elszegényedett, halmozottan hátrányos helyzetű rétegek fokozott jelenléte is.

A regionális különbségeket tovább árnyalják, gyakran felerősítik az ország sajátos településszerkezetéből adódó egyenlőtlenségek, az aprófalvas, város, illetve térségközpont hiányos területek fokozott munkalehetőség hiánya, és gyenge infrastruktúrája.

A munkavállalók munkaerő-piaci pozíciója és iskolázottsága szoros összefüggést mutat. A foglalkoztatottak lényegesen magasabb végzettséggel rendelkeznek, mint a munkanélküliek, és míg az elmúlt években a munkahellyel rendelkezők képzettségi szintje folyamatos növekedést mutat, addig a munkanélküliek képzettségi szintjének megoszlása csak igen kis mértékben változott. Ez többek között azt is jelenti, hogy egyre nehezebb visszakerülniük a munka világába.

A foglalkoztatottaknak csaknem a fele, a munkanélkülieknek viszont csak alig egy ötöde végzett közép- vagy felsőfokú tanulmányokat. 1999-ben a munkanélküliek mintegy egyharmada legfeljebb 8 általános iskolai osztályt végzett el, 45%-uk rendelkezett szakmunkás bizonyítvánnyal, 17%-uk végezte el a középiskolát és csak 3%-uk volt diplomás. (táblázat)

Az iskolarendszeren kívüli szakoktatás vagy szakképzés, amely a munkaerő-piacon való bennmaradást segíthetné, a 90-es évek elején a munkavállalók és a munkáltatók részéről is idegenkedéssel, érdektelenséggel találkozott. Ennek legfőbb oka abban rejlik, hogy a képzések jellege, tartalma és a gazdaság igényei nem állnak elég szoros összefüggésben. Az elmúlt években ez a tendencia megváltozott, a 90-es évek közepétől kezdve a felnőttoktatás kiemelkedő szerepet és jelentőséget kapott a munkanélküliség elleni harcban és a munkaerőnek a piaci és új technológiai követelményeknek való megfeleltetésben. Ez az irányváltás nyilvánul meg a most munkanélkülivé váltak, (köztük a csökkent munkaképességűek) munkaerő-piaci visszahelyezésére összpontosító formális és nem formális továbbképzéseket biztosító jogi, pénzügyi és intézményi keretek állami létesítésében.

E tendencia erősödését jelzi, hogy a Felnőttképzési Törvény hamarosan a Parlament elé kerül.

Az egyének munkaerő-piaci helyzete sok dimenzió mentén változhat. Vannak ugyanakkor bizonyos társadalmi rétegek, csoportok, amelyek szignifikánsan rosszabb munkaerő-piaci pozíciót foglalnak el, mint az átlag. Ide tartoznak az elszegényedett, hátrányos helyzetű rétegek, különös tekintettel a roma népességre, a fogyatékosok és sok szempontból a nők is. Ugyanakkor a már említett gazdasági folyamatok hatására egyre nehezebb a pályakezdő fiatalok elhelyezkedése, illetve a nyugdíjkorhatárhoz közeli középkorúak helyzete. E két utóbbi csoport munkaerő-piaci lehetőségeit különösen rontják, ha más hátrányos helyzetű csoportnak is tagjai.

Mindezek az élethelyzetek, és munkaerő-piaci következményeik szoros összefüggésben állnak az érintett csoportok képzéshez való hozzájutásának lehetőségével, az esetükben fokozottan jelentkező iskolai kudarcok kezelésének, és a testre szabott átképzés lehetőségének hiányával is.

Bár Magyarországon a fiatal munkanélküliek aránya kedvezőbb, mint az EU-tagállamokban, mégis komoly problémát jelent a későbbi munkavállalás szempontjából, hogy a fiatalok között közel 30%-ot tesz ki azok aránya, akik tanulási idejük befejeztével (amely sok esetben csak az alacsony iskolai végzettség megszerzésére irányult) szüleik háztartásában maradnak „gyermek” eltartotti státusban. Ez többféle veszélyt rejt magában, egyrészt a tartós munkanélküliség mindjárt a munkavállalási kor elején eleve hátrányos helyzetet teremt a későbbi munkavállalás szempontjából, másrészt akadályozza a fiatalok saját családalapítási terveit, önállósodását. A pályakezdők hátrányos helyzete a munkaerő-piacon elsősorban arra vezethető vissza, hogy a munkáltatók általában már gyakorlattal rendelkező, esetleg többféle munkára rugalmasan alkalmazható munkaerőt keresnek. Másik lényeges oka a hátrányos indulásnak, hogy az iskolarendszerből kilépők szakmastruktúrája nem egyezik a munkaerő-kereslet struktúrájával.

A fiatal munkanélküliek jelentős csoportját alkotják azok, akik iskolai tanulmányaikat nem fejezték be, de túl vannak már az iskolaköteles koron anélkül, hogy bármilyen szakképzettséget, vagy a továbbtanulást lehetővé tevő végzettséget szereztek volna. Az iskolai lemorzsolódás elsősorban a hátrányos helyzetű fiatalokat érinti, számukra speciális programok indítása, a probléma differenciált kezelése indokolt.

A rendszerváltást követően csökkent a nők foglalkoztatása a mezőgazdaságban és az iparban, emelkedett viszont a szolgáltató szektorban. A foglalkoztatásban jellemzően megjelenik a nemek szerinti elkülönülés: a nők nagyobb arányban dolgoznak az oktatásban, az egészségügyben, a kereskedelemben és a könnyűiparban, mint a férfiak. A problémát az jelenti, hogy a tipikusnak tekinthető női munkaterületek kereseti színvonala elmarad a férfiak által dominált területekétől.

Bár a női munkanélküliség Magyarországon – ellentétben a fejlett országokban tapasztalható helyzettel – nem magasabb, sőt inkább alacsonyabb, mint a férfiak munkanélkülisége, ugyanakkor nagyon magas a nők inaktivitásának aránya, nehezebben találnak vissza a munkaerő-piacra, mint a férfiak.

Kedvezőtlenebb munkaerő-piaci helyzetük elsősorban annak köszönhető, hogy bár képzettségük átlagos szintje meghaladja a férfiak iskolai végzettségének szintjét, képzettségük struktúrája nem alkalmazkodik kellőképpen a munkaerő-piaci követelményekhez, illetve a munka családi élettel való összeegyeztetésének nehézségei miatt a munkáltatók a keresettebb szakmákban nem szívesen foglalkoztatják őket.

A foglalkoztatáspolitika és az oktatáspolitika szoros együttműködése szükséges a probléma kezelésére, elsősorban a rugalmas foglalkoztatási formák támogatásával és a speciális átképző programok erősítésével.

A fogyatékossággal élők társadalmi helyzetéről kevés adat, illetve társadalomtudományi ismeret áll rendelkezésre. Számuk 400-500 ezerre becsülhető, akik közül 38% 60 évnél idősebb, tehát a nem fogyatékos népességben képviselt arányának kétszerese.

A fogyatékos személyek iskolai végzettsége összességében alacsonyabb, mint a népesség egészéé. Mintegy 11,2%-uk valamilyen speciális általános iskolában végezte tanulmányait. Az 1990-es népszámlálási adatok szerint a 15 és annál idősebb fogyatékosok majdnem 10%-a egyáltalán nem járt iskolába, és a felsőoktatási képzésben részesültek közül csupán 1 ezreléket tesznek ki.

A fogyatékos személyek munkavállalási esélyei rendkívül kedvezőtlenek. Az 1990-es népszámlálás adatai szerint az összlakosság gazdasági aktivitása 43,6%, ezzel szemben a fogyatékos személyeké mindössze 16,6% volt. A kedvezőtlen munkaerő-piai helyzet oka több tényezőn múlik. Egyrészt a 90-es évek nagyarányú munkahelyvesztése ezeket a személyeket fokozottan érintette, miközben munkajogi védelmük is csökkent. Másrészt a fogyatékosok esetében társadalmi integrációjuk esélyei szempontjából a család társadalmi helyzetének, anyagi, jövedelmi viszonyainak és lakóhelyének még nagyobb a jelentősége, mint más hátrányokkal küzdő csoportok esetében, hiszen a számukra szükséges szolgáltatások elérése fizikai és anyagi korlátok által erősen meghatározott. Ez erősen befolyásolja a megfelelő képzéshez való hozzájutásuk esélyét is, ami még nehezebbé teszi elhelyezkedésüket.

A cigánysággal kapcsolatos vizsgálatok kimutatták, – és ez a köztudatban hasonlóképpen rögzült – hogy a cigány családok átlagos életnívója, egészségi állapota, foglalkoztatottsága és iskolázottsága lényegesen rosszabb, mint más nemzeti kisebbségeké, illetve a többségi társadalomhoz tartozó családoké.

Jelenleg a magyarországi lakosság mintegy 5%-át teszi ki a cigány népesség, amely 1971 óta 40%os növekedést mutat, ezt a demográfiai tendenciát jósolják a jelenleg folyó kutatások is. A cigány lakosság nagy része gazdaságilag és infrastrukturálisan elmaradott területeken él. Helyzetük tehát szorosan – és egymást erősítő módon – összefonódik a regionális szinten megjelenő különbségekkel. Lakókörülményeik, akár falusi cigánytelepekről, akár nagyvárosi kolóniákról legyen szó, túlzsúfoltak, kommunális ellátottságukat tekintve hiányosak és nem ad módot igényesebb életvezetési minták elsajátítására. Nem beszélve arról, hogy térbeli mobilitásuk igencsak korlátozott, hiszen ezeket a lakóhelyeket magasabb színvonalúra, vagy gazdaságilag kedvezőbb környezetre elcserélni szinte lehetetlen.

A 70-es évek óta a romák iskolai végzettsége jelentős fejlődésen ment keresztül. Akkor még a 20-30 éves romák háromnegyed része írástudatlan volt, míg mára e korcsoport háromnegyede elvégezte az általános iskolát. Ennek ellenére szakképzettségük, és átlagos iskolai végzettségük messze elmarad a többségi társadalométól, így számukra a munkaerő-piaci beilleszkedés nagyon nehézkes.

Jelenleg a romák lakosságszámhoz viszonyított foglalkoztatási arányszáma 15-20% körül mozog, szemben a nem roma népesség csaknem 60%-val. Ez a negatív tendencia a rendszerváltással kezdődött, addig, a cigányok és nem cigányok foglalkoztatási helyzete nem tért el szignifikánsan egymástól. Ez részben az 50-60-as évek munkanélküliséget megszüntető politikai törekvéseinek, részben az akkori magyar gazdaság extenzív iparpolitikájának következménye volt. A rendszerváltást követően, az ún. szocialista nagyipar leépítésekor és a vállalatok erőforrás -gazdálkodásának szigorításakor elsőként a munkáslétük érdekeit nehezen artikuláló zömében első generációs cigányság került ki – gyakran végérvényesen – a munkaerő-piacról.

A romák hátrányos munkaerő-piaci helyzete és az ezen való változtatás nehézségei szorosan összefüggnek azzal, hogy a cigány gyerekek iskolai beilleszkedése gyakran kudarcba fullad. Körükben, részben a már említett iskolarendszeri működés egyenlőtlenségeket felerősítő jellemzője miatt gyakori a lemorzsolódás, miáltal a hátrányos élethelyzet újratermelődik és generációkon átörökítődik.

Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a társadalmi kirekesztettség tudati, szocializációs dimenziójáról sem, amelynek oldásához mind a roma, mind a nem roma népesség identitás és tolerancia erősítő törekvései szükségesek. Ennek egyik legfontosabb színtere – a média mellett – az oktatás szervezett formája.

A cigányságot sújtó magas arányú, tartós munkanélküliségnek alapvetően öt, egymással összefüggő okát emeljük ki: az iskolai lemaradás, a területi hátrányok, a gazdasági szerkezetátalakítás romákra hátrányos következményei, a diszkrimináció és az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök nem eléggé hatékony működtetése a romák körében. Mivel ezek egymást erősítő hatások, kezelésükben csak több dimenzió mentén összehangolt intézkedésektől várhatunk eredményeket.

A rendszerváltás óta a foglalkoztatási és munkaerő-piaci ügyek intézményes irányításában nagy változások történtek. A Munkaügyi Minisztérium hatáskörét 1998-ban megosztották a Gazdasági Minisztérium, a Szociális és Családügyi Minisztérium és az Oktatási Minisztérium között. Mivel a foglalkoztatáspolitikának jelentős a makrogazdasági dimenziója, a Gazdasági Minisztérium viseli a foglalkoztatáspolitikáért, az aktív és passzív munkaerő-piaci intézkedésekért, a társadalmi párbeszédért, a munkajogi és munkaerő-piaci szabályozásért az elsődleges felelősséget, hozzá tartozik az Állami Foglalkoztatási Szolgálat is. A Szociális és Családügyi Minisztérium a nemek közötti esélyegyenlőség biztosításában, valamint a fogyatékosok rehabilitációjában illetékes. Az Oktatási Minisztérium felel az oktatásért és a szakképzésért, valamint felügyeli a regionális munkaerő-piaci képzési központokat.

A munkaerő-piaci intézkedések legfőbb pénzügyi eszköze a Munkaerő-piaci Alap, amely több részből áll: Foglalkoztatási Alaprész, Rehabilitációs Alaprész, Szakképzési Alaprész, amelyek a fent részletezett feladatmegosztásnak megfelelően az egyes tárcák felügyelete alá tartoznak.

A foglalkoztatás kérdésköre a kilencvenes évek elején került az Európai Unió politikai, döntéshozói fórumainak állandó témái közé. Az elhúzódó gazdasági és pénzügyi válság, valamint a demográfiai folyamatok következtében a gazdasági növekedés üteme erősen csökkent, a munkanélküliség mértéke pedig folyamatosan növekedett. Nemzetközi összehasonlításban az Európai Unió versenyképessége – mind a termelékenységet, mind a foglalkoztatási helyzetet illetően – még kedvezőtlenebb képet mutatott.

Az EU addigi eszközei nem voltak képesek megoldani ezeket a problémákat, amelynek gyökerei a gazdasági és demográfiai változásokon kívül az alkalmazott munkaerő-piaci politikák passzív, kiváró jellegében, és a jövedelemtámogatási formák által dominált szociális védelmi rendszerekben keresendőek.

Éppen ezért a kialakítandó stratégiának kettős célt kell követnie. Egyrészt segítenie kell a nyitott, versenyképes gazdaság fejlődését, amelyet ugyanakkor az aktív szolidaritás elvére kell építeni. Ez azt jelenti, hogy csökkenteni szükséges a társadalom különböző rétegei és csoportjai közötti különbséget, mindenekelőtt új munkahelyek teremtésével, amire tudatosan kell törekedni. E két célkitűzés egyidejű figyelembevétele az ún. „foglalkoztatás-intenzív növekedés”, amelyben tehát a gazdasági növekedés a munkaerő-piaci helyzet javulásával jár együtt.

Az Európai Tanács 1997. novemberében Luxemburgban tartott Foglalkoztatási Csúcsértekezletén, az Amszterdami Szerződésben megfogalmazottak alapján kialakította az Európai Unió Foglalkoztatási irányvonalait, amelyek a következő négy pillérre épülnek:

A tagállamoknak a megadott irányvonalak mentén Nemzeti Foglalkoztatási Akciótervet kell kidolgozniuk. Lényeges, hogy az országok saját, egyedi válaszokat adjanak a felmerült problémákra. Magyarország, bár még nem tagja az Európai Uniónak, maga is elkészítette Foglalkoztatáspolitikai Akciótervét.

Az Európai Unió új foglalkoztatáspolitikájának legfőbb erénye, hogy a foglalkoztatás kérdését már nem csak gazdasági kérdésként kezeli, hanem figyelembe veszi annak szociális vonatkozásait is, és a foglalkoztatási problémákat a társadalmi-gazdasági kontextusba helyezve kívánja kezelni. Az oktatás és képzés célirányos fejlesztése mind a négy pillérhez kapcsolható intézkedés-csomag esetében meghatározó.

A foglalkoztatáspolitika egyfelől, mint a gazdasági fejlődés, a gazdaságpolitika része szükségszerűen összefonódik az oktatáspolitikával, hiszen a képzett munkaerő alapfeltétele a gazdasági növekedésnek. A piacgazdaságra való áttérés megváltozott követelmény-rendszere és a gazdasági fellendülés kiélezte a munkaerő minőségével szemben támasztott versenyt, ezzel együtt felértékelte a széles alapú általános műveltségre épülő korszerű szakmai ismereteket és a magas szintű munkateljesítményt. Meghatározott követelménnyé vált a tanulási képesség, ami a munkaerő mobilitásának, pálya- és szakmaváltásának egyaránt előfeltétele.

Ugyanakkor a foglalkoztatáspolitika mindinkább a szociálpolitika része is, hiszen a munkanélküliség kezelése, a munkához-jutás segítése komoly szociális kérdéseket érint. Így, a szociális ellátások idejét „kihasználva” és a munkába való visszatérést elősegítve van jelentősége az oktatáspolitikának, - ez esetben a továbbképzésen, átképzésen van a hangsúly. De már a munkaerő-piacra való bekerüléskor is felértékelődik az oktatás, illetve az oktatáshoz való hozzájutás egyenlő esélyeinek kérdése.

Az oktatás és az egyenlő esélyek kérdése a mai magyar társadalomban súlyos ellentmondásokkal terhes. Többször megállapítást nyert, hogy a megfelelő oktatásban, képzésben való részvétel alapvető feltétele a jó munkaerő-piaci pozíció elérésének, egyáltalán a munkaerő-piacra való bekerülésnek, ilyen módon tehát az oktatás egyik fontos feladata a társadalmi különbségek csökkentése. Mégis azt kell tapasztalnunk, hogy az iskolarendszer nagyon sokszor inkább leképezi – és hosszú távon felerősíti – a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek oka, hogy az oktatáshoz való hozzáférés és az oktatási rendszerben való bennmaradás egyre hangsúlyosabban anyagi feltételektől, illetve a családi körülményektől –az iskola által elvárt viselkedésminták ismeretétől, a szülői ösztönzés és odafigyelés mértékétől - függ.

Természetesnek kell tekinteni, hogy bizonyos mértékű elkülönülés, - mint a mindennapi élet bármely területén – az oktatásban is érvényesül. Ugyanakkor a versenyképességet szem előtt tartó, és az aktív szolidaritáson alapuló társadalmakban – lásd EU Foglalkoztatáspolitikai irányelvek – nem megengedhető, hogy a szociokulturális feltételek hatásai ennyire egyenes vonalúan, és önmagát negatív spirálba vezetve érvényesüljenek az iskolázási esélyekben.

A társadalmi különbségek növekedése vagy rögződése nem pusztán a társadalmi tagoltságban és a gazdasági folyamatokban, a piacgazdaság törvényszerűségeiben leli magyarázatát, hanem szorosan összefügg az oktatási rendszer egészének szerkezeti és tartalmi sajátosságaival Ezért csak számos egymást erősítő, az oktatás minden területét érintő tudatos esélyteremtő politika segítheti elő a változást.

A modern oktatási rendszereknek, így a magyar iskolarendszernek is egyik legnagyobb és legnehezebben megoldható problémája az iskolai kudarc által fenyegetett, leszakadó csoportok oktatásával függ össze. Ezért minden oktatásfejlesztési stratégiának megkülönböztetett figyelmet érdemlő és különösen részletesen kidolgozott része az, amely erre a problémára keresi a választ.

Arról, hogy az iskolai kudarc által fenyegetettek és leszakadók csoportjába kik tartoznak, és – ezzel összefüggésben – mekkora ennek a problémának a nagysága, mindenütt viták folynak. Ha nagyon tágan vonjuk meg a határt, ide sorolhatjuk mindazokat a fiatalokat akik az iskolarendszerből úgy lépnek ki, hogy nem rendelkeznek a munkaerőpiacon értékesíthető képzettséggel. Szűkebben megvonva a határt, azokat soroljuk ide, akik az iskolai pályafutásuk során kudarcot szenvednek, mert nem képesek megfelelni az iskolák által szabott követelményeknek vagy elfordulnak az iskolától, és nem fejezik be tanulmányaikat. Tény, hogy minden iskolarendszerben azonosítható a fiataloknak az a kisebb vagy nagyobb csoportja, amelyet különösen erősen fenyeget az, hogy az iskolarendszerből kilépve a munkaerőpiacon nem képesek boldogulni, és akik a leginkább ki vannak téve a társadalomból való kiszakadás, a marginalizálódás kockázatának. E csoport nagyságát általában egy-egy korosztály 15-30%-ra becsülik.

A statisztikai adatok arról tanúskodnak, hogy az iskolai szelekció legfontosabb kritériuma a tanulmányi megfelelés. Ezzel szemben a mélyebb vizsgálódás azt mutatta, hogy ez igen gyakran csak a problémákat leplező vagy leegyszerűsítő magyarázat. A gyenge tanulmányi teljesítmény csak akkor vezet kimaradáshoz, ha az iskolát és a tanulást elutasító viszonyulással társul, vagyis olyan magatartással, amely elfogadhatatlan az iskola számára. Amikor ezt a magatartást az iskola tanulmányi szelekcióval (kibuktatással) szankcionálja, értékei és eljárásai hitelüket vesztik a gyerekek szemében.

Annak ellenére, hogy az iskolai magatartás-problémák a legtöbb esetben családi és társadalmi eredetűek, az iskolának is kitüntetett szerep jut abban, hogy kimaradáshoz vezetnek. Az iskola leggyakrabban a magatartászavarok tüneteire reagál, ahelyett, hogy az okait igyekezne felkutatni és megszüntetni. A leggyakoribb tüneti reagálás a problémák leplezése és a szelekció. A szelektív viszonyulást igen gyakran hamis ideológiák is kísérik, amelyek akadályozzák a valóban hatékony nevelési eljárásokat.

A kimaradás tehát nemcsak a gyerekek iskolai kudarcának, hanem az iskolák pedagógiai kudarcának is következménye. Az ilyen típusú pedagógiai kudarcok nem kivételes anomáliák, hanem szükségszerűen következnek az iskolák jelenlegi működési mechanizmusából, és szervesen illeszkednek egyéb működési zavaraik közé. Ezek okai közül az iskolák irányításának a problémája, az iskolák nagysága, a pedagógusok munkájának az értékelése, a tekintélyelv alapján szerveződő belső struktúra és a kapcsolatok elszemélytelenedése tűnik a leginkább meghatározónak.

A lemorzsolódási adatok elemzése intézménytípusonként a következőket mutatja:

2.2.3.3. A leszakadók csoport-specifikus sajátosságai, differenciált megoldási utak

A kudarcot szenvedők és a leszakadás által fenyegetettek tömegén belül nagyon sokféle csoportot lehet megkülönböztetni, amelyek problémái mind eltérő választ igényelnek. Noha az ezek közötti határvonalak nem mindig húzhatók meg élesen, nyilvánvaló, hogy egészen más pedagógiai és oktatáspolitikai választ igényel például az a fajta iskolai kudarc, amelyek valamilyen egyéni fogyatékosság, viselkedészavar vagy pszichés probléma okoz, mint az, amely mögött a motiváció hiánya, a perspektívátlanság érzése és az iskolával vagy a felnőtt társadalommal való szembefordulás található. Megint más megközelítést kíván az, amely mögött előítéletek, társadalmi kirekesztés és a kollektív marginalizálódás hatása húzódik meg.

2.2.3.4. A tanulók teljesítményromlása – az iskola felkészítő munkája

Az alapprobléma azonban a következő: felmérések egybehangzó tapasztalata szerint az általános iskola sztenderd pedagógiai programja, alapszolgáltatása önmagában nem biztosítja kielégítően a tanulók felkészülését a sikeres középiskolai tanulásra. Ez általános jelenség és mindenkit egyaránt negatívan érint.

Ezzel függ össze, hogy a szülők a különórák keretei között igyekeznek pótolni az iskolai oktatás hiányosságait. Az igen kiterjedt, a tanulók mintegy 60 százalékát érintő különórák rendszerét az alapiskolai oktatás súlyos funkciózavaraként értelmezhetjük.

Kiváltképp falun az iskolai oktatási program kifejezetten szegényes, az iskolafenntartó önkormányzatok szűkös anyagi erőforrásai sok esetben nem teszik lehetővé a kielégítő pedagógiai kínálatot, és főként nem biztosítják az ismeretek intenzív elsajátításának olyan lehetőségét, ami a kiscsoportos oktatással, az iskolai felzárkóztató tanítással, a szakkörökkel, egyáltalán az intenzív tanulás hatékony módszereinek megfelelő alkalmazásával fonódna egybe.

Az elmúlt években végzett felmérések szerint a tanulói teljesítmények – a 4. és a 12. évfolyamos tanulók matematika-teljesítményének kivételével – minden évfolyamon és minden vizsgálati periódusban romlottak. Különösen az olvasási teljesítmények romlása nagymértékű: a kilencvenes évek első felében az általános iskola 8. osztályában tanulók körében 12%-os, a 12. évfolyamon pedig 21%-os teljesítményhanyatlást regisztráltak a reprezentatív mérések. Mivel a lakosság körében a tanulási, szakmaszerzési motivációk egyértelműen erősödtek az elmúlt években, a tapasztalt teljesítményhanyatlás hátterének lehetséges okait az iskola világában kell keresnünk.

A foglalkoztatáspolitika, munkaerő-piac és az oktatás helyzetének ismeretében megfogalmazhatjuk azokat a legfontosabb problématerületeket, valamint körülírhatjuk a munkanélküliség és az oktatási esélyegyenlőtlenség által leginkább veszélyeztetett csoportokat, amelyek helyzetének javítására, az oktatás és képzés területén speciális fejlesztési intézkedéseket szükséges megvalósítani.

A társadalmi mobilitás a modern társadalmak jellemzője, a mobilitás mértéke minősíti a társadalmakat, mennyire nyitottak, illetve mennyire zártak. A gazdasági változások hatására bekövetkezett munkaerő-piaci tendenciák bizonyos, kedvező esetekben a mobilitási készség erősödését, a társadalmi ranglétrán történő előremozdulás esélyét hordozzák. Ugyanakkor, a klasszikusan a rendszerváltás veszteseinek nevezett rétegek esetében a mobilitást erőteljesen fékező hatások lépnek életbe. Hiszen a munkaerő-piacra történő be-, illetve visszajutás alapvetően az egyén képzettségi fokától, képzettségének, szaktudásának piacképességétől és az ezzel együtt elsajátított egyéb kompetenciák mértékétől függ. E készségek, ismeretek és végzettségek megszerzése azonban olyan anyagi és társadalmi javak meglétét feltételezi, amelyekkel a rendszerváltást követően szétszakadó társadalom alsó rétegei nem rendelkezhetnek. Így a kör bezárul, a korábbi egyenlőtlenségek ahelyett, hogy az oktatás segítségével oldódnának, csak állandósulnak, gyakran erősödnek, és az egyének, immár egész csoportok mobilitási esélyei nagymértékben sérülnek.

Hasonló folyamatot érzékelhetünk, ha a térbeli mobilitást vizsgáljuk, amely nem választható el az előbb tárgyalt társadalmi mobilitástól. Ez esetben egész régiókat súlyt a mobilitási képtelenség.

A regionális egyenlőtlenséget tekintve a formális iskolai végzettség jelentősége ugyan nem mutatható ki, de ennek okai a gazdaság strukturális átrendeződésében és a piacgazdasági mechanizmusokban rejlik. Hiszen egyrészt a tőkeerős vállalkozások eleve nem a fejletlen régiókat választják telephelyül, másrészt az új munkaerő-piaci követelmények olyan készségek, képességek, háttértudások meglétét és alkalmazását kívánják, amelyek elsajátítása nagymértékben függ az egyén társadalmi hátterétől. Ez utóbbi pedig a nagymértékű munkanélküliség és elszegényedés következtében e régiók komoly hiányossága.

A társadalmi kohéziót nem csupán a különböző rétegek közötti egyenlőtlenségek növekedése veszélyezteti, hanem azok is, amelyek a különböző régiók és települések között jönnek létre. A hazai településszerkezet rendkívül erőteljesen differenciálja az iskolázási esélyeket, mégpedig az iskolázás minden szintjén. A fővárostól és a megyei városoktól lefelé haladva rendkívüli mértékben nőnek az esélykülönbségek. Amíg Budapesten és a megyei városokban egy-egy korosztály cca. 16-17%-a egyetemi tanulmányokat folytathat, ez az arány mindössze 8,2%-a az 50 ezer főnél nagyobb városokban. Kirívóan kedvezőtlen helyzetben azonban a falvakban élő fiatalok vannak, ahonnan a megfelelő korúak mindössze 1,2%-a jut be valamilyen felsőoktatási intézményben. Miközben megduplázódott az egyetemekre, főiskolákra felvehetők száma, ez a folyamat semmit sem javított a falusi településeken élők iskolázási esélyein. A tendencia éppen ellentétes.

3.1.1.4. A gazdasági átrendeződés – új kihívásoknak való megfelelés

A magyar munkanélküliség legfőbb okának egyértelműen a gazdaság strukturális átalakulását lehet megjelölni. A rendszerváltás után a leépülő nagyipar és mezőgazdaág olyan mértékű, speciális – nem korszerű és nem elég magas képzettségű – munkaerőt bocsátott ki, amelyet az újonnan fejlődő szolgáltató szektor, illetve az alakuló vállalkozások nem tudnak felszívni. E sajátos képzettségű munkanélküli tömeg átképzése, munkaerő-piaci kihívásoknak való megfeleltetése, felkészítése, a vállalkozói készségek és az alkalmazkodókészség elsajátíttatása mind a kormányzat, mind a munkanélküliek, mind a lehetséges munkáltatók oldaláról nehézségekbe, gyakran érdektelenségbe ütközik. Az oktatási, képzési, munkaerő-piaci átképzési rendszer alkalmazkodása, felkészülése a munkaerő-piaci kihívásoknak való megfeleléshez csak az utóbbi néhány évben kapott nagyobb lendületet.

A strukturális munkanélküliség kezelésének talán egyik legfontosabb kezelési módja az, ha a munkaerő felkészítésére hivatott rendszerek – iskolák, képzési intézmények, munkaügyi szervezetek – a lehető legnagyobb mértékben figyelemmel kísérik a gazdaság, a piaci folyamatok alakulását.

Az oktatási rendszer hatékonyságának egyik legfontosabb mutatója a kudarcot vallók, a leszakadók aránya. Az oktatási rendszeren belüli esélyegyenlőség alapvető minőségi kérdés tehát, az oktatási rendszerben paradigmaváltásra van szükség.

A nemzetközi szakirodalom az oktatáson belüli méltányosságról beszél, amely, az OECD egyik 1997-ben készült jelentése szerint olyan oktatási környezet kialakítását jelenti, amelyben az egyénnek lehetősége van arra, hogy választásait képességei és tehetsége alapján hozza meg, és ebben ne sztereotípiák, egyoldalú elvárások és diszkrimináció befolyásolja.. Ez azt jelenti, hogy a tanulók társadalmi hátrányait és az oktatási folyamatokat egyszerre kell figyelembe venni, az oktatást, az iskolában zajló folyamatokat a diákok egyéni körülményeihez kell illeszteni.

A kirajzolódott problémacsoportok bizonyos társadalmi rétegeket sújtanak leginkább. E csoportok munkaerő-piacra való bejutását, illetve reintegrációját célzott és speciális oktatáspolitikai intézkedésekkel szükséges elősegíteni.

A foglalkoztatás helyzetének az oktatáspolitika segítségével történő javítása érdekében a következő, az EU foglalkoztatáspolitikai irányelveivel összhangban álló stratégiai célkitűzéseket fogalmazhatjuk meg:

A foglalkoztathatóság az emberek azon tulajdonsága, amely által munkavállalásra képesek. E koncepció szerint a változó munkaerő-piaci igények szerint szükséges folyamatos fejlődéshez, alkalmazkodáshoz elengedhetetlen készségek, képességek fejlesztésével, az álláskeresés ösztönzésével kell a munkavállalók foglalkoztathatóságát segíteni. A megközelítés az aktív, megelőző jellegű és diszkriminációmentes intézkedéseket részesíti előnyben.

Elsősorban a fiatal és a tartós munkanélküliek helyzetének javítására koncentrál ez a célkitűzés, eszközeit tekintve pedig különösen nagy hangsúlyt kap az oktatás és képzés kérdése.

Az esélyegyenlőség politikájának megteremtésekor - az EU foglalkoztatási irányelveit kibővítve – nem csak a nők és férfiak egyenlő esélyeire koncentrálunk, hanem minden társadalmi, etnikai, nemi dimenzió mentén tapasztalható esélykülönbség megszüntetésére, amely az egyének munkaerő-piaci helyzetét, illetve az ezt feltételező oktatáshoz való hozzáférését akadályozza. Így külön kell foglalkoznunk a halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal, a romákkal, a fogyatékosokkal, és a nőkkel.

A regionális különbségek, mint korábban már láthattuk, szorosan összefüggenek a gazdaság strukturális változásaival, a halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi csoportok nagyobb arányával és az infrastrukturális elmaradottsággal. Lényeges kérdés az ország – és különösen egyes hátrányos helyzetű régiók - sajátos településszerkezetéből adódó iskolázási és továbbtanulási esélykülönbségeinek enyhítése.

Csökkenteni kell a korai pályaválasztási kényszert, szabadabbá és mobilabbá kell tenni az egyéni tanulási utak alakítását és lehetőséget kell nyújtani a hibás választások korrigálására. Ennek érdekében változtatni kell az általános képzés és a szakképzés arányán, annak érdekében, hogy a diákok mentesüljenek a túl korai szakma-választás alól.

A korszerű, munkaerő-piachoz alkalmazkodó képzés, és átképzés kialakításakor a moduláris építkezést kell előnyben részesíteni. Ennek előnye a szakképesítés megszerzésének lehetősége, a rugalmasabb ki- és belépés, a hatékonyabb tananyagfejlesztés.

Modulnak tekintjük a képzés olyan egységét, amelynek sikeres elvégzése a teljes szakmai tudásnak is önálló egységét eredményezi, ugyanakkor illeszkedik / illeszthető a képzési rendszer többi eleméhez / moduljához.

Az iskolák tartalmi kínálatát, képzési struktúráját közelíteni kell a munkaerő-piaci követelményekhez. Meg kell teremteni annak feltételeit, hogy a fiatalok olyan felkészültséggel és képzettséggel lépjenek ki az iskolarendszerből, amely elvileg biztosítja elhelyezkedésüket.

A szakképzés fejlesztésével el kell érni, hogy a fiatalok rendelkezzenek az alkalmazkodóképességhez szükséges ismeretekkel és a munkaerő-piacon elismert készségekkel.

Fontos a meglévő oktatási-képzési infrastruktúra színvonalának emelése, a szakképzés tartalmának (korszerű technológiára való felkészítés, informatikai oktatás erősítése) folyamatos fejlesztése.
2005-re az oktatási, képzési intézmények eszközellátottságának fejlesztését kell megvalósítani oly módon, hogy valamennyi középfokú oktatási intézmény folyamatosan a megfelelő szinten tartott korszerű eszközállománnyal rendelkezzen.
A tartalmi korszerűsítés mellett a szakmai pedagógusok továbbképzésének intenzívebbé tételét is meg kell valósítani.
Bővíteni kell a kurzusok tartalmát a korszerű technológiai, szakmai elméleti és gyakorlati ismeretekkel, korszerű oktatási-módszertani ismeretekkel.
Fel kell gyorsítani (2002-ig be kell fejezni) az Országos Képzési Jegyzékben szereplő szakképesítések tartalmi felülvizsgálatát, és azokat a korszerű technológiák fokozottabb figyelembevételével és beépítésével a munkaerő-piaci elvárásoknak megfelelő színvonalra kell emelni.
Szükséges emelni az informatikai képzés súlyát és óraszámát, ehhez meg kell teremteni a jogszabályi és finanszírozási hátteret.

A diákok – saját személyes képességeinek és a gazdasági helyzetnek – megfelelő pályaválasztásának sikere érdekében törekedni kell a pályaorientációs tevékenységek kiterjesztésére mind az iskolarendszeren belül, mind az iskolarendszeren kívül, a munkaerő-piaci szervezetek keretében.

Tapasztalatok szerint a jelenlegi pályaorientációs gyakorlat oly rövid idejű, amely nem képes kellőképpen figyelembe venni a személyes igényeket és a külső, gazdasági környezetet. Ezért növelni szükséges a pályaorientáció időtartamát, és kidolgozni, terjeszteni ennek módszertanát.
Elő kell segíteni, hogy a pályaorientációban érintett szervezetek hálózatban működjenek, ez segíti az információáramlást és a tapasztalatcserét.
Szükséges a pályatanácsadási, pályaorientációs információs szolgáltatások bővítése

Annak érdekében, hogy a pályakezdő fiatalok minél hamarabb megismerhessék a munka világát és gyakorlati tapasztalatokat szerezhessenek, ösztönözni kell a gyakorlati helyek megszervezését, a fokozott kapcsolattartás a munkaadók és iskolák között, valamint erősíteni kell az ösztöndíj és tanulmányi szerződések rendszerét.

A tartós munkanélküliek munkaerő-piacra való visszahelyezését állás és képzési börzék megszervezésével, és az információs szolgáltatások bővítésével lehet elősegíteni.

El kell segíteni, hogy a munkaerő-piaci átképzések tartalmi és formai rendszere alkalmazkodjon a munkaerő-piaci igényekhez. E képzések során is érdemes bevezetni a képzési programok moduláris felépítését. Az átképzések és a munkanélküliekkel való foglalkozás során fokozottan ügyelni kell az egyéni igények és lehetőségek figyelembevételére, valamint a külső, gazdasági körülmények elvárásaira.

A munkába való visszahelyezés gyorsítása és a speciális képzési igények megismerése érdekében erősíteni kell a fokozottabb kapcsolattartást és együttműködést a munkaadók és a munkanélküliekkel foglalkozó szervezetek között.

A tartós munkanélküli állapot elkerülése, megelőzése céljából biztosítani kell az egész életen át tartó tanulás lehetőségét mindenki számára. Ennek érdekében:

Segíteni kell az információs és kommunikációs technológiák további elterjesztését a közoktatási intézményekben
Bővíteni kell a távoktatási hálózat – konzultációs központok kiépítésével és működtetésével –a felnőttképzés további területeire is.
Ösztönözni kell a munkahelyi képzéseket és ezek monitoringját.

A felnőttképzés egyik legnehezebb feladat az ún. hátrányos helyzetű felnőtt rétegek oktatásának és képzésének támogatása. E rétegek közé elsősorban a legalacsonyabban iskolázott, szakképzetlen és ennek következtében gyakran (tartósan) munkanélküli embereket soroljuk. Tanulási aktivitásuk és képességük növelése, egyéb (pl.: személyiségi, szociális) problémáik kezelése komplex megoldásokat igényel. Egyszerre kell törekedni ugyanis ezen, sokszor fiatal felnőttek iskolai rendszerű – európai terminológiával az ún. második esély iskoláiban történő – képzésének a szorgalmazására, ugyanakkor a számukra hatékony munkaerő-piaci képzések kiterjesztésére. Ez utóbbihoz kombinált, többfokozatú – felzárkóztatást, szakmai alapozó képzést, és álláskeresési és/vagy személyiségfejlesztési technikákat tartalmazó – szakképző programok rendszerszerű alkalmazása szükséges.

A munkaerő-piaci követelményeknek való megfelelés speciális készségek, képességek elsajátítását kívánja. Ide értjük az idegen-nyelv és informatikai ismeretek meglétét, de bizonyos szocializáció készségek elsajátítását is, mint például a csapatmunkára való képességet, az önmenedzselés készségeit. Ezeket munkaerő-piaci kulcskompetenciáknak nevezhetjük, amelyek átadására az oktatási rendszer minden szintjén (iskolarendszeren belül és a munkaerő-piaci átképzésekben is – föl kell készülni. Ez a munka nagyarányú tananyagfejlesztést kíván és bizonyos mértékben megköveteli a pedagógiai szemlélet átalakulását, rugalmasságát is.

A vállalkozások kialakulásának támogatása kormányzati célkitűzés. A vállalkozói lét speciális készségeket, ismereteket igényel, amelyek megszerzését támogatni szükséges.

Az iskolai kudarcok és a leszakadás kezelésére önálló – az oktatás fejlesztésének stratégiájával összhangban álló - stratégia megalkotása szükséges.

A pedagógiai kudarcok okainak megszüntetése érdekében szükséges a pedagógusok munkájának folyamatos értékelése, a tekintélyelvű belső iskolai struktúra megváltoztatása, szervezeti problémák kezelése és a pedagógusok munkájának elismerése

Az iskolai kudarcok elleni küzdelemben csak az országos és a helyi/intézményi szintű megoldások kombinálásával, a társadalmi partnerek széles körének a bevonásával lehetséges eredményeket elérni. Mivel a standard megoldások hatóköre e területen igen korlátozott, ezért a leszakadás problémájára adott válaszok jelentős része szükségképpen helyi és intézményi jellegű. A probléma megoldásában érdekelt és ennek érdekében aktivizálódó, sajátos megoldásokat kidolgozó és megvalósító szakmai csoportok, intézményi hálózatok, civil szerveződések és helyi vagy regionális közösségek nélkül valóban mélyreható változások nem érhetők el.

Szükséges, hogy mindazok a helyi kezdeményezések, amelyek e területen sikeresnek bizonyulnak, megfelelő támogatást kapjanak, mások számára hozzáférhetővé váljanak és megtörténjék fokozatos beépítésük az oktatás főáramába.
Lényeges a számos külföldi tapasztalat megismerése és beépítése a hazai gyakorlatba.
Fontos a programok folyamatos értékelése, nyomon-követése.

Iskolai kudarc megelőzésében fontos szerepe van az iskolai pályafutás kezdeti szakaszának és az iskolaelőtti nevelésnek. Ezt elsősorban a leszakadással különösen veszélyeztetett csoportok – pl. romák –esetében kell kiemelten támogatni.

Jelentős megújulásra van szükség az iskolai kezdőszakasz pedagógiájában is. E szakasz pedagógiai kultúrájában meghatározó orientációs elvvé kell válnia annak, hogy minden egyes gyermeket, egyéni tanulási ütemének megfelelően, egyéni bánásmód alkalmazásával kell eljuttatni azoknak az alapvető szövegértési, gondolkodási és kommunikációs képességeknek a birtoklásához, amelyek nélkül az iskolázás későbbi időszakában eredményes tanulás nem képzelhető el.

Javítani kell a roma fiatalok számára a szakképesítéshez jutás és továbbtanulás feltételrendszerét, ennek érdekében növelni kell a kollégiumi férőhelyek számát és a roma fiatalok férőhelyhez jutásának esélyét. Célravezető lehet – különösen a romák területi eloszlásának sajátosságait is figyelembe véve, - ha középfokú oktatási központokat hozunk létre képzésük segítése érdekében.

A roma gyerekek – gyakran végleges megoldást jelentő - kisegítő iskolába helyezése helyett intenzív, speciális felzárkóztató programok indítása célszerű, e programok során a szocializációs készségek elsajátítására is törekedni kell.

A roma fiatalok oktatásában – és általában a hátrányos helyzetű fiatalok oktatásában – az ismeretátadó tanítás helyett, illetve mellette mind nagyobb teret kell adni a gyakorlati ismeretszerzésnek, fejlesztésnek, a gyakorlatközpontúságnak, és könnyebben vezet sikerhez, ha moduláris építkezésű a képzésük.

Számukra is elsősorban a versenyképes szakmák oktatása a leghatékonyabb, hiszen a hagyományos manuális jellegű szakmák elsajátítását követően nehezen találnak munkát a fiatalok.
Hatékony lehet a speciális pályaorientációs foglalkozások beépítése az oktatásba

A tolerancia kialakulását segítendő, az alapfokú iskolai foglalkozások keretében a multikulturális személetet is előtérbe kell helyezni

Kiemelt jelentőségű az iskola előtti nevelésre hangsúlyt fordítani, el kell érni, hogy a roma gyerekek minél nagyobb arányban járhassanak óvodába

Annak érdekében, hogy a roma gyerekekkel hatékonyan és szakszerűen tudjanak foglalkozni a pedagógusok, szükséges a romológiai tanulmányok beépítése a tanárképzésbe

Értelmiséghiányos térségek, települések számára speciális, alulról kezdeményezett fejlesztési programok támogatása szükséges. A kistelepülések problémáinak enyhítése érdekében indokolt az oktatáspolitika bekapcsolása a területfejlesztésbe. A fiatalok megtartása, és a képzett fiatalok helybentartása érdekében alternatív, a helyi sajátosságokhoz illeszkedő képzési formák bevezetése szükséges.

Szükséges a kistelepüléseken, falvakban élők iskolázási esélyeinek javítása – többek között a felvilágosítás intenzívebbé tételével, a területfejlesztési intézkedésekkel való szorosabb együttműködés által, munkahelyteremtéssel, célzott oktatási programok beindításával, közlekedési, lakhatási terhek részbeni felvállalásával, diákhitel bevezetésével. E feladatok felvállalásában az oktatáspolitikának szorosan együtt kell működnie más ágazati politikák eszközeivel, például a terület- és vidékfejlesztéssel és a foglalkoztatáspolitikával.

Szükséges az oktatási, szakképzési struktúra és irányítás regionális szintű fejlesztése a helyi gazdaság és munkaerő-piac igényeinek megfelelően.

Biztosítani kell az oktatási ágazat fokozottabb részvételét a regionális politika kialakításában.
Erősíteni kell a felsőoktatási intézmények regionális, fejlesztési szerepét, az iskolák szerepvállalását a térség fejlesztésében, és az aktív kapcsolat kialakulását az iskolák és települések között

Az oktatás színvonalának emelése különösen a kistelepüléseken az önkormányzat forráshiánya miatt nem megoldható, ezért erős normatív illetve plusz differenciált támogatás bevezetésére van szükség. A támogatási rendszer megújítását alapos vizsgálatoknak kell megelőznie.

4.3.3. Az átalakulóban lévő mezőgazdasági és ipari területek problémáinak enyhítés