"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Antropológia Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre »]

Keith Dowman

Kailash - a Szent Hegy

- Kailash, the Holy Mountain -

2012.

   


Előszó

A Kailas és környéke – néhány más természetes szépséggel megáldott helyhez hasonlóan – különleges jelentéssel bír a tibetiek számára. Ez a vidék megkérdőjelezhetetlenül Tibet részét képezi már a tibeti nép megjelenése óta, és a szent hegycsúcs is ugyanolyan régóta a szellemi inspiráció forrása. A Bőnt követő tibeti ősök számára ez volt az a hely, ahol hagyományuk megalapítója, Senrab Mivocse született és tanított. Később a buddhisták is elkezdték tisztelni. A legendák szerint a hegy kapcsolatban áll magával Buddhával és személyes tanítványaival, továbbá Padmaszambhavával, a tibeti buddhizmus egyik alapító atyjával, valamint Tibet híres költőjével, a szent jógi Milarépával. Sok tantrikus gyakorló számára a hegy pedig Csakraszamvara lakhelye.

A tibetiek évszázadokon át hosszú és nehéz zarándoklatokat tettek, néha az egész országot átszelve, hogy megpillanthassák a szent csúcsot, és vallásos gyakorlatokat végezhessenek a hegy lábánál. Az a tény, hogy az indiai hinduk és dzsainisták – akik bár más okból, de szintén tisztelettel tekintenek a hegyre – is szabadon elzarándokolhattak a hegyhez, utal arra a testvéri kapcsolatra, amely mindig is létezett a két ország között.

A század közepén Tibetre zúdult tragédia miatt az ilyen gyakorlatok szigorúan be lettek tiltva, és mint az ország többi részén, a kolostorokat itt is erősen megrongálták. Később, amikor egy kicsit lazult az emberekre nehezedő nyomás és megengedték a vallás külsőségeinek valamilyen szintű gyakorlását, újra elkezdődött a Kailashoz tartó utazás. A nehézségek ellenére újjáépültek a kolostorok és a sztupák, az emberek pedig ismét gyakorolhatják vallásukat a hegy közelében.

Ezek a bátorító jelek rámutatnak a hegy nem-múló vonzására, a tibetiek rettenthetetlen lelkületére, és vallásos reményeik folyamatos erejére.

Az olvasó sok Kailassal kapcsolatos zarándok-történetet találhat John Snelling e könyvében. Ezek a történetek felfedhetik az olvasó számára a hegy jelenlétének inspiráció-érzetét, és azt a szellemiséget, ami ide vonzza a zarándokokat.

1988 nov. 2 Őszentsége a Dalai Láma

A Kailas hegy és szent tavai

Ha egy szórakozott térképész valaha is megpróbálta volna megrajzolni Ázsia vallásos térképet, melyen vörös vonallal jelölte volna a főbb zarándok-útvonalakat, akkor ezek a vonalak nyugat-Tibet egy távoli, de figyelemreméltó pontjánál találkoztak volna. Az észak-Indiai határ közelében, a Nagy Himalája rakoncátlan hegyláncai mögött található a Kailas, a szent hegy. A nagy nehézségek ellenére több mint két évezrede járnak már ide a hívők szerte Indiából, Szikkim, Bhután, Nepál, Ladakh és Kasmir királyságaiból, Tibet tiltott országának minden sarkából, a misztikus közép-Ázsia háttér-országaiból, és még messzebbről is.

Egészen 1959-ig Tibet századokon át el volt szigetelve, egyrészt a Világ Tetejének megközelíthetetlen jellege, másrészt a lakosság nagyarányú – önmagába fordult – vallásos elfoglaltsága miatt. Bár a hit nevében a zarándokokat mindig tolerálták, az idegeneket szigorúan elküldték határaikról, és a kormány részéről meg sem próbáltak kialakítani semmi olyat, ami rendes kapcsolattartásnak minősült volna, sem közvetlen a szomszédokkal, sem általában a nagyvilággal. E hiba miatt Tibet politikai státusza nem volt sem meghatározva, sem biztosítva, és amikor a múlt század közepén a kínaiak, saját marxista forradalmukat hurcolva, régi egyezségekre hivatkozva elkezdték hirdetni fennhatóságukat Tibet felett, és ezt katonai erővel kezdték valóra váltani, akkor már a tibetiek keveset tudtak tenni. 1959-ben indiai száműzetésbe vonult Tibet szerzetes-vezetője, Őszentsége a Dalai Láma. Ezután a kínaiak befejezték Tibet elfoglalását, és jobban lezárták az ország határait a világi és a vallásos forgalom előtt, mint az bármikor is volt. Csak 1980 körül kezdett enyhülni a kínai vezetés, és engedték meg a külföldi utazóknak és zarándokoknak, hogy belépjenek Tibet területére.

Sivár szépség jellemzi a tibeti nagy fennsík azon sarkát, amelyen a Kailas található. A magas fekvés (13,000 láb vagy még több) miatt nem nőnek fák, az egyenetlen talajt pedig szegényes növényzet borítja. Viszont a ritka levegő áttetsző volta miatt a színek szűretlen erősséggel és szépséggel érintik meg az ember szemét: gazdag piros, barna, sárga, bíbor árnyalatok látszanak, jó időben pedig az ég és a vizek színe nemes mélykék. Az időjárás viszont kiszámíthatatlan, gyakran nagyon vad, és szélsőségesen meleg vagy hideg. Azt mondják miközben az ember szabadon hagyott karja leéghet a nap sugaraitól, ugyanakkor az árnyékban álló lábát megcsípheti a fagy. Nem meglepő hát, hogy ez a rész mindig is gyéren lakott vidék volt.

Ebben az elemi tájképben áll a szent Kailas hegy, a maga kihívó és zavarba ejtően arányos csúcsával. Meredek csupasz falak alkotják a többezer láb magas csúcsot, melyen vízszintes rétegek csíkozzák az összefüggő sziklát. A teteje egy szintiszta jégsapka. Ilyen szabályszerű a hegy, és úgy néz ki, mintha emberkéz, pontosabban emberfeletti vagy isteni kéz alkotása lenne. A Kailast gyakran hasonlítják egy nagy templomhoz, katedrálishoz, vagy a sztupának vagy tibetiül csötennek nevezett jellegzetes buddhista építményhez. Az összefüggések kizárólagosan vallási jellegűek, mert valamilyen furcsa és misztikus oknál fogva úgy tűnik a Kailas képes megérinteni az ember lelkét és szellemét. Ez így történt a múlt konok felfedezőivel, és a nyitott lelkületű zarándokokkal is.

A Kailas vallási vonatkozásai

A Kailast négy nagy ázsiai vallás, a hinduizmus, a dzsainizmus, a buddhizmus és a buddhizmus előtti tibeti ősvallás, a bőn követői is szent hegynek tekintik.

Hindu szempontok

A hívő hindu számára a Kailas a mennyország, vagyis magának Mahadévának, a nagy Siva istennek a trónusa. Itt ül állandó meditációban Parvati nevű társnőjével, a Himalája leányával. A közép-Indiai Ellora helység nagy Kailaszanta templomában van egy dombormű, mely azt ábrázolja, hogy a Ravana démon rázza a hegyet, hogy megzavarja Sivát és párját, de ez nem sikerül neki. Amint a neve is sugallja, a Kailaszanta templomot, mint oly sok más indiai templomot is, a Kailas hegy mintájára építették fel. A hegy alakja is erősen fallikus jellegű, ezért Siva hívői lingam-nak, a sivaizmus fallikus jelképének tekintik.

Több hindu mitológiai történet is kapcsolatos a Kailas heggyel, például a nagy hindu eposzok, a Ramana és a Mahabarata gyakran emlegetik minden olyan összefüggésben, ami a magassággal kapcsolatos. Röviden szólva, a Kailas a Himalája dicsősége.

Dzsainista összefüggések

A Kailast szellemi szempontból jelentőségteljes hegynek tekintik a dzsaina vallás hívői is. A dzsainizmus egy indiai hit, mely a buddhizmussal egyidőben keletkezett, az i.e. 6 sz. körül. Sokban hasonlítanak egymásra, közös az együttérzés és a világi lét szenvedésteli körforgásától való megszabadulás vágya és fontossága is. A dzsaina írások a Kailast Asztapada néven említik, és arról nevezetes, hogy Risabha, az első Tirthankara ezen a helyen érte el a moksát, a szabadságot. Annak ellenére, hogy a dzsainizmus valóságos és történelmi megalapítója Mahavira (nagy ember), a 24-ik Tirthankara volt, a dzsainisták saját bölcsőjüknek az időtlen bölcsesség megtestesülését tekintik, mely minden korban és időben jelen van. A Tirthankarák voltak a jelenkori hanyatlás korszakát megelőző aranykor avatárjai.

Buddhista összefüggések

A buddhisták a Kailas hegyet a tantrikus meditációs istensséggel, Demcsoggal (Csakraszamvara) és párjával, Dordzse Pamóval (Vadzsravarahi) azonosítják. Bár a felületes megközelítés isteneknek is tekintheti őket, akik nagy részletességgel vannal ábrázolva a tantrikus festményeken, a beavatottak számára ők az emberi természet megtisztult oldalának a megtestesülései, különösképp a haragos és vágyakozó érzéseké, amelyek közönséges szinten nagy szenvedést okoznak, de a szellemi képzés megfelelő átalakítása révén bölcsességgé válnak. A buddhizmus egy jól ismert mondása sszerint a szenvedélyek egyek a buddha-természettel. Demcsog egy tiszteletet parancsoló és ösztönző, haragos erőkkel teli istenség. Az ábrázolások szerint négy arca van (vörös, kék, zöld és fehér), és mindegyik arcán három szeme van. Emberi koponyákból álló medve-koronát visel, a derekára pedig tigrisbőr van kötve. Teste kék, és 12 kezében különféle jelképes tárgyakat tart. Dordzse Pamó, akivel nemes egységben ölelkezik, görbe kést és koponyacsészét tart a kezeiben. Meztelen és vörös testszínű. Szvami Pranavananda szerint Ő a Tidzsung nevű csúccsal van összefüggésbe hozva, mely a Kailas közelében lévő kis piramis-jellegű csúcs. Szvami szerint Demcsog még két másik Kailas közeli tibeti heggyel is összefüggésbe hozható. Egyik a Nepál határán lévő Lapcsi, a másik pedig a Lhaszától 200 mérföldre keletre található Cari.

Szvami Pravanananda állítása szerint úgy gondolták hogy maga Buddha és 500 fős kísérete is itt lakik a szent hegyen, de ezt manapság már nem fogadják el általános jelleggel, ma a legfontosabb buddhista kapcsolatot Milarépa jelenti, a nagy jógi-költő, aki a 11-12 század során élt. Ő a tibeti buddhizmus karma-kagyü iskolájához tartozott, és a fordító Marpának volt a tanítványa. Marpa után ő lett a rend vezetője. A festményeken gyakran a jobb füléhez emelt kézzel ábrázolják, testszíne pedig furcsán szürkés vagy zöldes, mert életének egy részében csak csalánt evett. A legendák szerint a Kailas birtoklása miatt Milarépa megküzdött Naro Bön-csung bőn pappal.

Bőn vonatkozások

A bőn szó megfelel a tibeti csö szónak, ami a szankrit dharma megfelelője, mely több értelmű, többek közt vallásos tanítást, vagy akár a világegyetem törvényeit is jelenti. A bőn vallás bizonytalan eredetű, viszont a bőn mítoszok szerint a nyugati Tagdzik volt az őshaza, amely valahol az orosz közép-Ázsiában lehetett. Itt terjedtek el először a bőn tanok. A régi bőnben felfedhetők bizonyos fokú perzsa, kasmiri, indiai és még kínai befolyások is. A tibetbe való elterjedése után kétféle módon fejlődött tovább a bőn vallás.

A buddhizmus hetedik századi megérkezése előtt a bőnpók alapvetően vallásos feladatok gyakorlói voltak, például az erőteljes szellemeket uraló szertartásokban, a halál, a temetés, az ördögűzés, jóslás, és más okkult tudományokban voltak jártasok. Tevékenységeiket nem rendszerezték, nem központosították, és valószínűleg sokfajta válfaja létezett. A korai bőn legfontosabb központjai Sang Sung-ban voltak, egy ősi határ-királyságban, ami főleg Nyugat-Tibetet ölelte magába, de kiterjedt a fennsíkon észak és észak-kelet felé is. Fővárosa később a Kailas nyugati oldalánál lévő Kyunglung völgyben volt, az „Ezüst Kastélyban”. Később, a hetedik században a növekvő tibeti állam Szongcen Gampo irányítása alatt meghódította és elfoglalta a Sang Sung királyságot.

Később megjelent az a törekvés, hogy a bőn vallást szervezetté tegyék, tanításait pedig szilárd tantételekre alapozzák, hogy megmaradhasson a bitorló buddhisták terjeszkedése mellett. E folyamat során a bőnösök sok dolgot átvettek a buddhistáktól, és valamennyit azok is átvettek a bőnből. Senrab Mivo, egy félig mitikus személyiség volt az, aki vallássá rendszeresítette a bőnt. Az ő élet-történetét és működését Sakjamuni Buddháéhoz hasonlítják.

Az ősi bőn kultúrában a hegyek fontos szerepet kaptak. A hegyek kötötték össze a földet és a mennyet, ezért erőteljes kozmikus, vallási és eredetmítoszi jelentéssel bírtak, és egy-egy hegyet tekintettek az adott terület lelkének. A Tiszé-nek nevezett Kailas hegy volt a Sang Sung birodalom Lélek-Hegye.

Giuseppe Tucci neves olasz kutató így ír a hegyről:

„Úgy tornyosul a mennyei régiók alatt, mint egy nyolclépcsős nagy védőernyő… a föld felett pedig mint egy nyolcszirmú lótusz… Ez a föld köldöke… az égi istennők székhelye…

Létra, mely egyszerre felvisz és lehoz a mennyből… ezáltal úgy működik, mint a mennyei kötél, mely összeköti a mennyet és a földet… Senrab Mivo megjelenés-teste ezen a hegyen bukkant fel. A Gekhö istenek palotája is itt található… A hagyomány szerint 360 ilyen isten létezik, és ebben az összefüggésben a Tisze hegy képezi a világ tengelyét, amely körül forog az év a maga 360 napjával. A hegyet kristályból készült nagy sztupának képzelik el, vagy istenek által lakott palotának. Négy kapuja van, a Kínai Tigris, a Teknős, a Vörös Madár és a Türkiz Sárkány kapuk, melyeknek az a szerepe, hogy védelmezzék a négy fő irányt.”

Több szerző, többek közt a Dergében született láma, Namkhai Norbu Rinpocse is rámutatott arra, hogy az ősi bőn vallás olyan magas szintű szellemi tanításokat is hordozott, amelyeket ma a Dzogcsen (Nagy Tökéletesség) hagyomány átadásában lehet megtalálni. Ma a dzogcsent a nyingma iskola legmagasabb szintű tanításainak tartják. A nyingma iskola alapjait képező tanításokat még Guru Padmaszambhava vezette be Tibetbe a hetedik században.. Viszont emellett létezett egy bőn dzogcsen átadás is, melynek jelképrendszerében a Kailas atya-hegyként, az ügyes módszerek aktiv megtestesüléseként jelenik meg, a Manaszarovar tó pedig anya-tó, mely a transzcendens valóság befogadó oldala. A dzogcsen emellett a fényt is sokszintű jelképként használja. Az ösvény legmagasabb szintű megvalósítását Fénytestnek, Szivárványtestnek nevezik. Tucci professzor szerint az, hogy „fény árad a Tisze havas csúcssssáról, és vizek áradnak a Mapham tóból” rámutatnak arra, hogy szellemi szempontból ezek „isteni megtestesülésnek” számítanak.

A Sang Sung-i bőn hagyomány és az újonnan érkező buddhizmus közötti erős harc a Kailas-Tisze hegyre összpontosult. Ezt az ellentétet foglalta misztikus legendába annak a mágikus harcnak a története, melyet Milarépa és Naro Bön-csung bőn mester folytatott a szent hegy birtoklásáért.

A mágia nagy küzdelme

A történet szerint amikor Milarépa elment a Tisze (Kang Rinpocse, vagyis drága havas hegy) szent helyére, találkozott az őt üdvözlő helyi szellemekkel. Nem volt ennyire barátságos vele Naro Bön-csung, akivel a Manaszarovar tó partján találkozott. Kevés tisztelettel fordult Milarépa felé, aki pedig már eléggé ismert volt misztikus megvalósítása miatt. Azt mondta neki, hogy mivel a bőnpók birtokolják a szent hegyet, ezért hitet kell váltson, ha ott akar meditálni. Természetesen Milarépa ezt nem fogadta el. Azt mondta Naro Bön-csungnak, hogy maga Buddha is megjósolta, hogy a Kailas egy nap a dharma követőinek a birtokába kerül, ezenfelül pedig saját mestere, Marpa is azt mondta a hegyről, hogy az nagy fontosságú lesz az ő életében. Ezért Milarépa arra ösztönözte a bőn papot, hogy mondjon le a hitéről és legyen buddhista. Naro Bön-csung erre nem volt hajlandó. És azt javasolta a nézeteltérést döntsék el egy mágikus küzdelemmel, és a vesztes adja át a szent hegyet a győztesnek.

A küzdelmet Naro Bön-csung kezdte, és szétterpesztett lábaival áthidalta a tavat, majd elkezdett nagy hévvel énekelni egy dalt, melyben saját misztikus bátorságát magasztalta, ellenfelét viszont becsmérelte. Válaszként Milarépa befedte a testével az egész tavat úgy, hogy közben nem növelte meg saját méretét, és ő is énekelni kezdett. Végül, a mértéktartás miatt az ujja hegyére állította az egész Manaszarovár tavat úgy, hogy közben egy benne lakó érző lénynek sem lett semmi baja.

A bőn pap megilletődött a látványtól, elismerte a vereséget, de ragaszkodott egy újabb összecsapáshoz. Testét áthelyezte a Kailashoz, és elkezdte körüljárni azt az órával ellentétes irányban, úgy ahogy hitének követői azóta is teszik. Milarépa és tanítványai is elkezdték a körmenetet, de órával egyező irányban, mely később a buddhisták számára lett mérvadó irány. A Kailas északkeleti részénél találkoztak egy nagy sziklánál, és elkezdték egymás húzni-vonni. Milarépa volt az erősebb, ezért neki sikerült elhúznia a bőn papot a maga irányába.

Amikor elérték az északi oldalt, Naro Bőn-csung egy újabb erőpróbát javasolt, és könnyedén felkapott egy jakméretű sziklát. Buddhista ellenfele nem jött zavarba, és levegőbe emelte a bőn papot a sziklával együtt. Amikor az továbbra sem adta fel, leült a Kastély-völgy nyugati oldalánál a Lótusz barlangba (pema puk), és kinyújtotta az egyik lábát úgy, hogy az elért a keleti oldalig, annak a barlangnak a szájáig, ahol Naro Bön-csung ült. Naro is megpróbálta ugyanezt, de kudarcot vallott, amire az égben a „nem-emberi” nézőközönség nevetni és fütyülni kezdett.

A megszégyenülés és zavar ellenére Naro kijelentette, hogy kész tovább harcolni. Ismét elkezdte körüljárni a hegyet a saját irányában. Amikor Milarépával a hegy déli oldalánál találkozott, elkezdett esni az eső.

-Menedékre van szükségünk – mondta Milarépa – építsünk egy házat. Melyik részét akarod csinálni, az alapot és a padlót, vagy a tetőt? – kérdezte.

Inkább a tetőt – válaszolta Naro.

Elkezdtek dolgozni, de azonnal versengeni kezdtek, hogy ki tudja elhasítani a legnagyobb sziklát. Természetesen itt is Milarépa győzött. Aztán nem túl sportszerűen mágikus erejével nehézzé tette a tetőhöz készített követ úgy, hogy Naro ne tudja felemelni azt. Közben ravaszul előkészített egy olyan helyzetet is, amelyben ismét bebizonyíthatja saját erényét. Ügyes fogásokkal emelgette a sziklát oly módon, hogy keze, lába és feje több nyomot is hagyott benne. Az így épített barlang később Csodásan Épített Barlang (Dzutrül puk) néven lett ismert. A győzelem után Naro ismét el kellett ismerje saját vereségét.

Ennek ellenére folytatták a küzdelmet, egész addig, amíg meg nem egyeztek egy végső és mindent eldöntő összecsapásban. „Azé lesz a hegy – szólt az egyezség - aki hamarabb eléri a Kailas csúcsát a hónap 15-ik napján.”

Naro Bön-csung elkezdte nagy szorgalommal végezni a bőn gyakorlatokat. A kijelölt nap kora hajnalán Milarépa tanítványai meglátták őt az égben, ahogy a csúcs felé röpül. Zöld köpeny volt rajta, és dobolt. Mivel még a mesterük fel sem kelt, a tanítványok érthető módon elkezdtek aggódni. Aggodalmuk csak fokozódott, amikor értesítették Milarépát a történtekről, de ő meg sem mozdult.

Természetesen fölöslegesen aggódtak. Milarépa egy egyszerű kézmozdulattal megállította ellenfelét a felfele haladásban, majd amikor felkelt a nap, csettintett az ujjával, magára terítette a köpenyegét, és felszállt a levegőbe. Abban a pillanatban érte el a csúcsot, amikor a felkelő nap első fénysugara. Ezt látva Naro Bön-csung a dobjával együtt legurult a hegyen.

Később, amikor végül eloszlott szellemi nagyképűsége, Naro alázattal kérte Milarépát, hogy engedje meg a követői számára, hogy a jövőben a saját irányukban járhassák körbe a hegyet. Azt is kérte, hogy adjon nekik egy olyan helyet, ahonnan láthatják a Kailast. Milarépa megengedte a körmenetet, a második kérésre pedig úgy válaszolt, hogy felkapott egy marék havat, és áthajította egy nem messze lévő hegy tetejére – amit aztán Bőnri-nek neveztek – és ezzel a bőnpóknak ajándékozta azt.

Szent helyek és szertartások

A Kailashoz látogató hagyományos zarándoknak azt a fő célja, hogy szertartásosan körül kell járja a szent hegyet. Ezt tibetiül korának, szanszkritul parikramának nevetik. A hinduk és a buddhisták órával megegyező, a bőnpók órával ellentétes irányban járnak körbe. A hagyományos körmenet 32 mérföld hosszú, és ezt nagyon kényelmesen három nap, kissé sietve két nap alatt lehet megtenni. Némely különlegesen atletikus törekvésű tibeti megpróbálja egy nap alatt körüljárni, a másik szélsőség pedig az, amikor a körutat teljes leborulásokkal teszik meg. Ez a lassú és fájdalmas rítus 15-20 napba telhet. A javíthatatlanul lusta zarándok pedig megfizet másokat, hogy megtegyék helyette.

A Kailas körmenet Darcsen-nél kezdődik, lent délen. Annak ellenére, hogy a település alapvetően csak sátrakból áll, és alig van egy vagy két állandó épülete, a hely fontos gyapjú-kereskedelmi központ volt. Itt székelt egy bhutáni hivatalnok (dasok), mivel a hegy közvetlen környezetét Ladakh királya a 17-ik században a bhutáni maharadzsának ajándékozta. A körmenet útvonala továbbhalad a nyugati völgyben a Lha csu (istenek vize) patak mentén, elhalad a Gang-ni nevű kapunál, tovább megy Tarbocse mellett, ahol a buddhista zászlótartó oszlop felállításának az ünnepét szokták megrendezni. E hely fölött fekszik Nyenri, a Kailashoz tartozó öt kolostor egyike, mely a keleti Dzutrül Pukhoz hasonlóan szintén Bhután fennhatósága alá került. A nyugati völgy különleges helyei közé tartozik a Lótusz barlang (Pema Puk), egy tornyocska, mely Padmaszambhavával, a buddhizmust Tibetben sikeresen elterjesztő tantrikus mesterrel kapcsolatos. Található még ott négy kisebb csúcs, melyek közül három összetartozik, és a három tantrikus istenséget, Tarát, Amitájuszt és Vidzsáját jelképezi.

Följebb, ahol három folyó összeömlik, található Drira Puk kolostor. Vele szemközt, a Kailas szigorú északi oldalánál található három kisebb csúcs, melyek Avalokitesvarát, Vadzsrapánit és Mandzsusrit jelképezik. Az út elkezd erősen emelkedni, fel a Drölma La hágó felé, ahol eléri a 18600 láb magasságot. Ez a körút legmagasabb pontja. Az út elmegy a Dikpa Karnak nevű tekervényes szikla mellett, ahol ellenőrizni lehet az erényt vagy annak hiányát. Ezután a hindu Kuvera nevű gazdagság-isten csúcsa következik. A Drölma La hágónál van egy imazászlókkal díszített hatalmas szikla, ahol ott szokás hagyni valamilyen személyes tárgyat, pl. egy hajtincset, vagy esetleg egy fogat. Alatta terül el a Gauri Kund, a Könyörületesség tava (tudzse co), ahol állítólag szellemi szempontból előnyös dolog megfürödni, bár ez se nem vonzó, se kivitelezhető, ugyanis általában be van fagyva. A Hajagriváról elnevezett szikla mellett elhaladva zarándok elér a keleti völgy felé vezető sziklás-köves lépcsőzetes lejtőhöz, ahol Dzutrül Puk kolostora, a Csodásan Épített Barlang található. A közelben található egy kisebb csúcs, melyet a Gyógyító Buddha Palotájának neveznek. Ezzel a zarándok befejezte a körmenetet, és visszatér Darcsenbe.

Egy másik lehetőség a déli oldal szent helyeinek a végigjárása. Itt Gyantra és Szerlung gompa megtekintése mellett a belső körmenet megtétele a fő cél. Ez egy katedrális jellegű nagy sziklacsúcs, mely az Angi Radzsa nevű arhattal van összefüggésbe hozva. Két kis tó, a Co Kapala és a Co Kavali mellett halad el az út. Azt mondják az egyik vize fekete színű, a másiké fehér. A zarándokok praszad-ként, áldott ajándékként magukkal vihetik a Co Kapala partjának puha talaját. A belső körmenet szigorúan csak azok számára volt elérhető, akik már megtettek 13 általános nagy körmenetet. Közvetlenül a Kailas déli fala alatt található még a Szerduk Csuszum nevű 13 sztupa, melyek a drikung iskola mestereinek a maradványait tartalmazza. Ez a hely az állandó kőomlásról híres. Szvami Pranavananda szerint a levegőben szinte állandóan süvít valami.

A körmenet minden egyes centimétere erőteljes jelképekkel van tele, melyek vallásos jelentésűek vagy jóslat értékkel bírnak. Sokfelé látni kőbe mélyedt lábnyomokat (sabdzse) melyek Buddhától, Padmaszambhavától vagy más megvilágosulttól származnak. Sok olyan hely van, ahol nagymesterek végezték szellemi gyakorlataikat, vagy olyan helyek, ahol a zarándoknak le kell borulni vagy köveket kell gyűjtenie. Emellett számtalan olyan kőhalom van, amelyhez útközben hozzá kell tenni egy követ. Vannak olyan sziklák, melyekben a hívők fontos alakokat vélnek meglátni. Például az egyik óriási szikla a hinduk szerint Hanuman-ra, a majom-istenre hasonlít, vagy a belső körmenet nagy sziklája – ha Szerlung felől nézi az ember elmélkedve – a hindukat Siva bivaly-hátasára, Nandi-ra emlékezteti. Ezoterikus megközelítésben a hegy és a körmenet egy kozmikus mandala földi megtestesülése, ezért a körüljárás egyfajta tantrikus meghatalmazás. A hindu hívők Siva mandalájába, a buddhisták Demcsok mandalájába jutnak be. Egy másik megközelítésben a körmenet a buddhista Életkereket jelképezi, az élet és halál, valamint a halál és újjászületés körét. Mégis nagyon kevés azok száma, akik igazi tantrikus gyakorlatot végeznek itt, ugyanis a zarándokok többsége pusztán az áldást és a vétkek megtisztítását keresi.

A tibetiek gyakran több száz vagy ezer mérföldről érkeznek ide, vagyis több hónapra vagy akár évre is távol maradnak otthonuktól. Van aki a családját és az állatokat is elhozza. Ezek az emberek igyekeznek elvégezni 3 vagy 13 körmenetet, akár egyedül, akár csoportosan. Útközben forgatják az imamalmokat, mormogják a mantrákat, mani köveket helyeznek el, stb. Ezek nem szigorú és önsanyargató gyakorlatok, van lehetőség a közös ünneplésre is.

A hitükhöz ragaszkodó hinduk számára a hindu szentírásook a Himalája mindkét oldalán említenek olyan helyeket, ahol meg kell látogatni egy szentélyt vagy ajánlatos megfürödni. A hindu zarándokok a Niti hágón át érkeznek a Kailashoz és a szent tavakhoz, melyek után meglátogatják a Karnali völgyben, a Taklakot helységtől délkeletre fekvő Kozsarnat kolostort, valamint a Kailas északnyugati részénél lévő Tirthapuri-t, ahol meleg fürdők, és egy Padmaszambhavával kapcsolatos barlang található. Ezután a Lipu Lekh hágón át távoznak.

A Meru hegy és a Kailas

A hagyomány szerint a buddhizmus a 7-ik században jutott el Tibetbe, Szongcen Gampó király uralkodása idején. Bár több irányból érkezett, például Kína és Közép-Ázsia felől is, mégis főként India és Nepál volt a legközvetlenebb forrás. A - többek közt a Meru hegy fogalmát is tanító - buddhista kozmológia valószínűleg később, a részletekkel együtt jutott el Tibetbe. Tudjuk jól, hogy a Kailas már jóval a buddhizmus megérkezése előtt tisztelt szent hegy volt, és később, hogy a buddhizmus teret nyerhessen Nyugat-Tibetben is, létfontosságú volt, hogy elvegyék a bőnpóktól ezt a kulcsfontosságú szent hegyet, és buddhista fennhatóság alá vonják. Amint a Kailas buddhista szent hellyé vált, természetesen megjelent a Meru heggyel való azonosítás gondolata is. Ezt a fokozatos fejlődést segítette az a tény is, hogy a Manaszarovár tó már időtlen idők óta hindu zarándokhely volt. A következő évezred folyamán a hinduk is egyre jobban tisztelték a közeli Kailast és környékét, hiszen saját hagyományuk is ismeri a Meru hegy leírását. A hinduizmus és a buddhizmus nem szembenálló és egymásnak ellentmondó vallások, inkább egyetlen hagyomány részei, melyek igyekszenek elfogadni (sőt alkalmazni is) egymás hittételeit és gyakorlatait, egy olyan nyitott szellemiséggel, amit nyugati szemmel nehéz még csak elképzelni is.

Érdemes még megemlíteni a Kailas-Manaszarovár környékén fakadó négy folyó tibeti neveit is. Ezek az elnevezések megtalálhatók - az 1935-ben, Tucci professzor által a Drira Puk és Gyantra kolostorokban talált – Kangri Karcsak című tibeti Kailas útikönyvekben, melyek a zarándokok számára íródtak, és tartalmazzák a szent hely vallásos, történelmi és mitológiai vonatkozásait. A négy folyó a következő neveken szerepel benne:

Nyugaton található a Langcsen Khambab, vagy az Elefántszájú folyó, a Szutlezs;

Északon található a Szingi Khambab, az Oroszlánszájú folyó, az Indus;

Keleten található a Thamcsok Khambab, a Lószájú folyó, a Brahmaputra;

Délen található a Mapcsa Khambab, a Pávacsőrű folyó, a Karnali.

Ezek az elnevezések szinte teljesen azonosak a régi hindu szövegek által említett Meru hegyből eredő négy folyó nevével.

A Meru hegy más leírása

A Meru hegy leírása akkor lesz teljes, ha szerepel benne az összes vele kapcsolatos elképzelés. Ezek száma igen sok, mivel az ősi keleti kozmológusok csodálatos összefüggéseket vettek észre a hatalmas méretű világrendszer (makrokozmosz) és a kisebb rendszerek, pl. az ember (mikrokozmosz) között.

A hagyományos hindu tantra szerint az emberi test közepén, a gerinc mentén halad végig az a fő ideg, melyet a szellemi erők főcsatornájának tekintenek. Ezt feleltetik meg a Meru hegynek. A jóga gyakorlója pedig megpróbálja az erőket a mellékcsatornákból bevezetni a központi csatornába, ahol az kundaliniként felemelkedik egészen a fejig, és útközben végighalad az öt fő csakrán. Amikor a kundalini mint Sakti (isteni erő) eléri az agy csakrájának ezerszirmú lótuszát, egyesül a dzsnánával (isteni bölcsességgel), és a jógi eléri a megvalósítást. Ebben az esetben az agyi csakra megfelel a Kailas és a szent tavak által jelképezett világhegy tetejének. Ehhez hasonló elképzelések ismertek a tibeti buddhizmusban is, habár a vallás tudósai azonnal rámutatnak a két hagyomány közötti azonosság vagy eltérések mértékére.

A mandala is tartalmazza a Meru hegyet. A mandalák olyan kozmikus ábrák, melyeket bizonyos meditációkhoz használnak. C.G. Jung szerint ezek „varázskörök”. A mandala gyakorlat során rizscsomókat helyeznek el egy réztányérra, és egy csomót középre helyeznek, a világhegy jelképeként. Közben a következő szöveget kell mondani: „A vaskerítés közepén található a HUM és a Ri-rab (Meru), a hegyek királya…” Egy másik forrás szerint nagyon egyszerűen a két összetett kéz ujjaival is lehet pótolni az ilyen mandalát. Ekkor a tenyerek felfele néznek, és az ujjak sajátos módon keresztezik egymást, kivéve a gyűrűsujjakat, melyek egymás hátának feszülve egyenesen állnak, és a Meru hegyet jelképezik.

A hegy – különösképp a Meru – irányadó volt a hagyományos hindu templomépítésben. Ideális esetben egy templomnak hat oldala kell legyen, 16 emelete, stb. Titus Burckhardt szerint minden hagyományos hindu templomot mandala vagy kozmikus elv alapján építenek, ezért jelképesen áthalad rajta a világ tengelye, mely messze a magasból érkezik, a kupolán át lép be a templomba, a fokozatosan szélesedő piramis jellegű szerkezeten halad lefele, és végül a szívnél belép a méh-szerű pincemélyedésbe.

„A világ-tengely megfelel a purusa transzcendens valóságának, mely áthat minden létformát, és összeköti azok központjait a feltételek feletti léttel-lénnyel, mely jelképesen a világtengely csúcsán helyezkedik el, és mentes a létezés piramisától, amelyet sok emeletével maga a templom jelképez.”

Bizonyos buddhista épületek is ilyen jelképrendszer alapján épültek. Szamje nagy templom-kolostorát Padmaszambhava mester és Santaraksita apát építette még a 8-ik században, és ennek a középpontja is a Meru hegy volt. A világhegy fogalma jelen van a legjellegzetesebb buddhista építményben, a sztupában is, melynek Láma Govinda szerint pszicho-kozmikus jelképrendszere van. Különlegesen érdekes a 8-ik században, Jáván épült nagy Borubudur sztupa-templom, mely Mircea Eliade szerint nem más, mint egy mesterséges hétemeletes világhegy, ember-alkotta Meru hegy.

Borubudur önkéntelenül is az ősi Babilon hétemeletes zikkuratjait juttatja az ember eszébe, valamint a sok más ember vagy természet alkotta világhegyeket. A világhegy, avagy a világfa, égig érő fa fogalma, mely mint egy köldök vagy ehhez hasonló jelkép, a világ közepén helyezkedik el, nemcsak keleti sajátosság. Eliade szerint jelen van mindenhol, Finnországtól kezdve egész Japánig. Ennek nyomai jelen vannak úgy a bennszülöttek között, mint a történelem előtti idők építményeiben.

A Meru hegy tehát idővel azonos lett a hinduk és buddhisták számára a Kailás heggyel, és minden olyan zarándok, aki lépteit Nyugat-Tibet szent hegye felé fordítja, meg van győződve, hogy a világ közepe felé tart. Ott elvégzik a híres körmenetet a világ tengelye körül, mely egyesíti a mennyet, a földet és a poklot, továbbá olyan életerőkkel teli hely, ahol lehetséges a szellemi átalakulás.

A szent tavak

A Kailastól délre fekvő két tó közül a keleti oldalon lévőt Manaszarovár (tibetiül Co Mapham, jelentése A Le Nem Győzött. Ez Milarépa emlékére, a Naro Bőn-csunggal való küzdelmének tiszteletére lett így elnevezve) tó a közismertebb. Általában ezt látogatják többen, és ez a tó vallásos-mitikus összefüggésekben is gazdagabb. Fölöttébb dicsérik szépségét, különösképp vizének sokszínűségét, mely a partok vizének áttetsző kékségétől kezdve gazdag árnyalatokon át jut el a mélyebb részek mély smaragdzöld színéig. Mindenesetre mély benyomást kelt, a messze északon csillogó ezüstös csúcsú Kailas mellett. A Manaszarovár tó a tengerszinttől számítva 14950 láb magasan fekszik, körülbelül 50 lábbal magasabban, mint a szomszédos Raksa Tal tó. A két tavat vékony földszoros határolja el egymástól. Ezt tekintik a Föld legmagasabban fekvő friss és élő vizének. Régebben nyolc gompa (buddhista kolostor) működött a tó körül: Csiu, Cserkip, Langpona, Bönri, Szeralung, Jerngo, Trügo, és Göszül. Amennyiben a tavat a buddhista Létkeréknek tekintették, középen a kerékaggyal, akkor a nyolc kolostor épp ott helyezkedett el, ahol a küllők találkoztak a peremmel. A Kailas körmenethez viszonyítva, a tó teljes körüljárása, és a nyolc kolostor érintése a Kerék egy teljes fordulatát jelképezte, annak összes hasznával és áldásával együtt. Szvami Pranavananda, aki kilencszer járta körül a tavat, mondta, hogy neki hol két, hol három vagy négy napba telt az út. A „révületben futás” (lung-gom-pa) gyakorlója számára egy nap is elég volt. A szokásos körmenet hossza 64 mérföld, viszont télen, amikor be vannak fagyva a beömlő patakok, a part közelében is lehet menni, és az 10 mérfölddel rövidebb. Minden zarándoknak óvakodnia kellett a dakoitoktól (banditák), akik ellepték a környéket.

Néhány buddhista, mint pl. Ekai Kawagucsi és Láma Govinda, meg voltak győződve, hogy a Manaszarovár tó azonos a mitikus Anotatta tóval. A legenda szerint Maja királynő, mielőtt befogadta volna Buddhát a méhébe, azt álmodta hogy az istenek elviszik ehhez a tóhoz, és megfürdetik benne. Amint a teste megtisztult, és készen állt a fogantatásra, Buddha egy fehér elefánton ülve megjelent a Kailas irányából (a Kailas volt a tavat övező öt hegycsúcs egyike). Más legendák szerint Buddha több bodhiszattvával együtt a tó felszínén úszó lótuszvirágokban ült. Mások szerint az Anotatta tó partján lévő földi paradicsomban sok olyan gyógynövény található, mely képes meggyógyítani a test és szellem minden betegségét. A Manaszarovár gyógyhatással bíró tó hírében áll, tényleg sok gyógynövény él mellette, és több gyógyhatású rádióaktív forrás is található a közelében. Könnyen elfogadható hát, hogy azonos lehet az Anotatta tóval.

A hinduk is fölöttébb tisztelik a tavat. Hitük szerint Brahma, a teremtő alkotta gondolatának erejével. A „manasz” tudatot jelent. A legenda szerint Brahma gyermekei, akik szent emberek, risik voltak, a Kailashoz vonultak vissza, ahol megpillantották Sivát és Parvatit. Ezután 12 éven át itt gyakorolták a mértékletességet. Mivel nem volt a közelben olyan hely, ahol a tisztálkodást rendesen el tudták volna végezni – ablution?? – segítséget kértek atyjuktól. Brahma segített. A tó megteremtésének örömünnepe közepette a hét risi megpillantott egy nagy lingamot (falloszt) kiemelkedni a víz közepéből.

Egy másik hindu legenda szerint a Nága király itt lakik a tóban alattvalóival együtt, és a tó közepén élő hatalmas dzsambu-fa gyümölcsével táplálkoznak. A fa némely gyümölcse beleesik a vízbe, és a tó fenekén arannyá változik. Véletlenül – vagy lehet nem véletlenül – találtak is aranyat a tó északnyugati partjánál, a Csiu gompa déli oldalánál. Szvami Pranavananda szerint egy ideig bányászták is, de hamar abbahagyták, mert himlő ütött ki a munkások között. Ezt a tóban élő istenek haragja jelének tekintették. A legutolsó bányamunkák során találtak egy kutya alakú (vagy méretű) aranyrögöt. A színhelyre építettek egy sztupát, amit Szerka Kiro-nak, Aranykutyának neveztek el.

Egy másik forrás szerint az aranyrögöt elküldték Lhaszába a Dalai Lámához, de a főpap szentségtelennek nevezte a bányászást, és visszaküldte a rögöt, hogy helyezzék vissza oda ahonnan kiásták.

A hét risi által megpillantott lingam mellett még más kapcsolat is létezik a tó és Siva között. Siva hattyúja arról híres, hogy a tóban szokott úszkálni. A valóság ismét segíti a legendát, ugyanis sokféle vízimadár látogatja a tavat.

A hinduk ma is élő Manaszarovár-tiszteletének a jele, hogy Mahatma Gandhi hamvainak egy részét is a tó fölött szórták szét (Ceti-nél, 1948 aug. 8-án). A hivatalos küldöttséget Sri Szurendra vezette.

Ehhez képest a nyugati tavat, a Raksa Tal-t (tibetiül Langak Co) sokkal kisebb tisztelettel illették. Mint azt a neve is mutatja (a raksák egy démon-osztályhoz tartozó lények), a démonok tanyájának tekintették, ahol többek közt Ravana, az egyik legkutyább démon, aki a Ramajána legenda szerint elcsábította Szítát, a tónál vezekelt, hogy kiengesztelje Sivát. Néhány zarándok szerint érezhető a levegőben valamilyen baljóslatú fuvallat, míg mások szerint a hely ugyanolyan szép, mint keleti szomszédja. Mindenesetre csak egy gompa található itt, a Cepgye Gompa, és nincs körmenet-ösvénye. Mi lehet ennek az oka? A legegyszerűbb magyarázat szerint nincsenek olyan meleg-forrásai, mint a szomszédos Manaszarovárnak, télen az éghajlata hidegebb és kevésbé barátságosabb, és emiatt az emberek a kellemesebb Manaszarovárt választották.

A két tó közül a Raksa Tal a kisebb, kb. 140 négyzetmérföld a felülete (a másiknak 200). Ezenkívül szabálytalanabb a partja, viszont van két szigete, és ez előnyt jelenthet a szomszéd tóval szemben (a Manaszarovár tóban nincsenek szigetek). Az egyik sziget neve Lacsato, és ez vadmadarak fészkelő helye, ezért télen, amikor befagy a víz, megjelennek a tojások után kutatók. A másik sziget neve Topszerma, és a múlt század elején itt talált menedéket egy Kham-beli láma, és szellemi gyakorlatait a szigeten végezte, egyedül, hét teljes éven át. Vannak olyan szerzők, akik mély összefüggéseket látnak a két tó között. Számukra a Manaszarovár a fény, a pozitív, a hím minőségek hordozója, és ezzel ellentétben a Raksa Tal a sötét, a negatív, a női minőségek jelképe. Mint a kínai taoista jin és jang, ugyanakkor nem egymást kizáróan léteznek, egymásba folynak az őket elválasztó földnyelven átfolyó csatorna által. Ennek Ganga Csu a neve, és a legenda szerint úgy keletkezett, hogy annak idején két aranyhal élt a Manaszarovár tóban, és ezek harcoltak egymással. Az egyik hal menekülés közben utat vágott magának a másik tó felé, és ezáltal lehetővé tette, hogy a Manaszarovár vize átfollyon a Raksa Tal-ba, mely ezáltal meg lett szentelve, és ihatóvá is vált.

A szent tavak látogatói az utóbbi két évszázad során azt állapították meg, hogy a Ganga Csu-ban nem mindig folyik a víz. Amikor folyik, az a tibetiek számára szexuális jelentőséggel bír, mert ekkor egyesül a vőlegény Manaszarovár a menyasszony Raksa Tal-lal. Ez mindig rendkívül kedvező előjel, de a fordítottja is igaz, amikor sokáig nem folyik a víz, az betegséget jövendöl a világ számára.

A Kailashoz vezető útvonalak

Szerény tengerszint fölötti 22028 láb magasságával a Kailas nem tartozik a világ kiemelkedő csúcsai közé. Nem tartozik a Himalája csúcsai közé sem, inkább a Gangdisze vagy Kailas hegységhez sorolják, vagy a Déli Himalájához.

A Nagy Himalája falai mögött fekszik, ezért szinte teljességgel megközelíthetetlen az indiai síkságok felől. A huszadik század közepéig három út közül lehetett választani. Az egyik kelet felől vezetett ide, vagyis át kellett kelni a Himaláján valahol Nepál keleti részén, Szikkim vagy Bhután királyságain át, majd a Jarlung Cangpo (Brahmaputra) völgyében kellett eljutni a Kailasig. A másik útvonal nyugat felől közelítette meg a szent hegyet, Kasmir vagy Ladakh felől. A harmadik út egyenesen délről vezetett fel, a nepáli határ nyugati részénél. Itt, vagyis Almorától kezdve több mint kétszáz mérföldön át kellett felfele haladni a Himalájában, majd Niti, Lampkija Dhura, Unta Dhura, Kungri Bingri vagy a legtöbbször választott Lipu Lekh (16700 láb) hágóin át lehetett belépni Tibetbe.

Kailas vidéke a régi Tibet idején

Az 1959-es év előtti lámaizmus idején az utazó, amint álkelt a határon, Ngari vagy Nyugat-Tibet tartományában találta magát. Ezt a Dalai Láma által kinevezett alkirály (garpön) vezette, aki nyáron Gartokban, télen pedig Gargunszában lakott. A helyi vezetés eloszlott a dzongpön nevű kormányzók között, akik a fontosabb falvakban éltek. Egy dzongpön lakott Taklakot-ban, a Lipu Lekh hágótól 11 mérföldre lévő településen. Lhasza, a főváros 800 mérföldre van a Kailastól, és a kormány utasításait a hosszú út mellé telepített helyi hivatalnokok segítségével továbbították. A szent hegy és a tavak közötti síkságon található Barkha (vagy Barga), mely a Lhásza-Kailas útvonal egyik pontja. Itt lakott egy tardzsum nevű hivatalnok, és az állami postát vivő lovasfutárok itt tudtak megpihenni és hátasállatot váltani.

Buddha nemes tanításai ellenére a régi Tibet elmaradott, mondhatni barbár hely volt. Az az elzárkózás, mely oly hosszú időn át tartotta távol a modern fejlődő világ minden bolondságát, annak is hatásosan útjába állt, hogy kialakulhasson bármilyen szegénységet eloszlató újítás, vagy az átlagembereken segítő fejlesztés. Tibet szegény ország volt. Közben bizonyos értékes vallási hagyományok fennmaradtak, és a lakosság jó része számára is megadatott a kolostori életmód, ugyanis rengeteg ember volt szerzetes vagy apáca. Viszont a régi rendszer kritikusai mindig hangsúlyozzák, hogy vallás kiváltsága a kevésbé kiváltságosak munkája által volt lehetséges. Továbbá, bár az ország nagy központjaiban virágoztak a kialakult szellemi központok és vallásos intézmények, és néhány kiváló képességű ember is lakott ott, viszont a távolabbi részeken a vallásos élet egyáltalán nem volt magas szintű.

Másfelől, a régi rendszer védelmezői szerint a szegénység és nehéz munka nem vezet nyomorúsághoz, és a régi Tibet polgárai boldogok és elégedettek voltak az őket körülvevő gazdag szellemi környezettel. Tény, hogy az 1959 előtti vagy utáni tibetiek általános boldogsága és jó természete mély benyomást tett a velük találkozó nyugatiakra.

Nyugat-Tibet világi lakosságának nagy része állattenyésztő (dokpa) volt. Ők a kecske- vagy juh-nyájaikból próbáltak megélni. A jak és a ló volt a teherhordó állat, és a gyapjúval való kereskedés volt a fő gazdasági tevékenység. Régen sok olyan ember volt, aki kevésnek találta a tisztességes megélhetés lehetőségeit, és betyárkodott-rabolt. Taklakot-tól egynapi járásra az utazó eljutott dakoitok, rablók vidékére. Sok rabló hosszú mordállyal volt felszerelve, és nem sokat habozott, ha ki lehetett fosztani egy arra járót, függetlenül attól, hogy az illető kereskedő, utazó vagy zarándok volt. A zord környezet miatt főként az élelmiszer érdekelte őket. A helyi hivatal kezdetleges volt, rendőrség nem igazán létezett. Ezért a rablóknak nem kellett félni a letartóztatástól. Akiket viszont megfogtak, azokat rendkívüli szigorral büntették: vagy 1fájdalmas csonkítás, végtag levágás volt a büntetés, vagy halálbüntetésként lehajították egy magas helyről, vagy kikötözték a napra, hogy a hőségben lassan halálra aszalódjanak.

Zoravar Szing behatolása (1841)

Nyugat-Tibet 19-ik századi történelmének talán legfontosabb eseménye a szikh kalandor, Zoravar Szing behatolása. Zoravar Dzsammu vezetőjének, Gulab Szingnek volt az alárendeltje.

Zoravar 1841 májusa és júniusa során nyomult be Nyugat-Tibetbe, kifosztott minden útjába eső falut és gompát, és lerombolt minden dzongot (erődöt). Barkhánál viszonylag kisszámú csapata (némelyek szerint 1500 embere volt) megfutamította a nagy túlerőben lévő, nyolc vagy tízezer fős tibeti hadsereget. Folytatta az útját, és befészkelte magát Taklakotba, ahonnan irányította a dolgait. Mivel valószínűleg hírt kapott az ellene vezényelt megerősített tibeti hadtestekről, és féltette a feleségét is, ezért katonáit a segédjére bízta, ő maga pedig egy kisebb kísérettel elhagyta a támaszpontot, hogy kivezesse a feleségét a veszélyes övezetből. Amikor vissza akart térni Gartokból, alig három mérföldre Taklakottól, egy Toyo nevű helynél bekerítette őt egy nagyobb számú, kínaiakkal erősített tibeti sereg. Végzetes lövést kapott a térdénél, ráadásul a tibeti források szerint egy aranygolyó találta el ezen az érzékeny ponton. A babonás tibetiek szerint ez volt az egyetlen olyan fegyver, ami megsebesíthette ezt a rendkívüli harcost.

Annak ellenére, hogy betört az országukba, a tibetiek nagy tisztelettel tekintettek Zoravarra, és Szingi Radzsának, Oroszlán-királynak nevezték el. Állítólag a testét azonnal felszabdalták, és a helyiek kifüggesztették a házaikra a húsát a jószerencse végett. Azt is mondják hogy a húsból egy napon át csöpögött a zsír, amit a halott hősiessége jelének tekintettek. Toyonál még egy látványos sztupát is emeltek a maradványai fölé, amit általában vörösre festettek. Svami Pranavananda szerint egy meg nem határozott testrészét lakat alatt őrizték a Taklakot-i Szimbiling gompában, és évente csak egyszer, a tibeti naptár második havában hozták elő, hogy részt vegyen egy különleges, Csakar (Vas-Erőd) nevű tantrikus szertartáson. Egyik kezét a Szimbilingi gompa melletti szakja kolostorban őrzik.

Zoravar hadseregét már nagyon meggyötörte a tibeti tél, állítólag a fegyvereiket is eltüzelték, hogy egy kis meleghez jussanak. Egy forrás szerint a tibeti-kínai erők nagy kegyetlenséggel leszámoltak őket, de Svami Pranavananda szerint ez nem igaz, ez a hír csak a tibetieket durvító propaganda része volt. Bármi is történt, tény hogy a valaha nagy és hírhedt seregből csak nagyon kevesen jutottak át a magas hágókon Brit-India biztonságos földjére.

Kirgiz-kozák fosztogatás

Pontosan száz évvel később, 1941-ben rázúdult nyugat-Tibetre egy háromezer fős kirgiz-kozák hadsereg. Körülbelül 1938-ban hagyták el közép-ázsiai szovjet hazájukat, és három éven át vándoroltak a kínai Szinkiang és Csinghai tartományokban, mielőtt átkeltek volna a Kunlun hegységen, és behatoltak volna Tibet kietlen északi pusztájába, a Csang Tang-ba. Átkeltek a Brahmaputrán, és erővel megpróbáltak behatolni Nepál területére, de a gurka határőrök visszaverték őket. A kozákok erre nyugat felé, a szent hegy irányában indultak el. Svami Pranavananda abban az évben épp a Trügo Gompánál tartózkodott, ezért a beszámolója teljességgel hitelesnek tekinthető.

„Amikor a behatolók letáboroztak a Manaszarovár tó partján, a táboruk hossza 15 mérföldre is elnyúlt. Főként a fosztogatás által nagy nyáj, sok állat, sok arany és ezüst volt a birtokukban. Fegyverük is volt bőven, több mint 500 puska volt a birtokukban. Viszont mégsem hatoltak be Darcsenba, és a Kailas kolostorait sem bántották, mert tudták hogy a Kailasnál székelő bhutáni helyőrség teljesen fel van fegyverezve. Ehelyett elindultak dél felé, a két tó közti földszoroson, hogy Purangon áthaladva a Lipu Lekh hágón át nyomuljanak be Indiába. Viszont itt a Raksa Tal tó Cepgye kolsotorából érkező golyózápor állította meg a csapat elővédjét. A golyók leterítettek két embert, egyikük egy vörös egyenruhába öltözött női vezető volt. A kirgiz-kozákok ekkor észak-nyugat felé fordultak, és ahol nem találkoztak számottevő ellenállással, ott raboltak és fosztogattak. Áthaladtak Thirtapurin, Kiunglung és Missar részein, épületeket romboltak le Gartokban és Gargunszában, Nyugat-Tibet téli és nyári fővárosaiban. November környékén jutottak el Ladakhba, ahol lefegyverezték őket a brit és kasmiri egységek, majd átirányították őket Hazara tartományba, ahol letelepedhettek.

 

 

[Forrás: Dharmalap]

» Kulturális Antropológia - Hlásza, az istenek földje

 

Buddha Eye

Kérlek támogasd az Antropológia Könyvtárat!
(Please support the Anthropology Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Jagganath


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 01-11-2012