"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Hermetikus Könyvtár «]
keret nélkül

[ előre »]

   

Tarr Bence László

Alkímia

- Alchemy -

1996.

[ » ALKIMISTA SZIMBÓLUMOK « ]

"Raris haec ut hominibus est ars, ita raro in iucem prodit"

Bizony kevés embernek tulajdona ez a művészet, hasonlóképpen bármely más ezoterikus tanításhoz. Ennek oka természetesen magában a tárgyban keresendő. Ugyanis annak ellenére, hogy minden ezoterikus tanítás magából az emberből (mint a világ egyetlen kitüntetett létezőjéből) tár fel ős-igazságokat, ezeket a homo faber szintjére degradálódott tömegember nem képes felfogni. Nem arról van szó, hogy az ezoterikus tanítások szándékoltan, már kezdettől fogva akevesek kitüntetett tudását takarták, hanem arról, hogy az egyre szélesedő 'elhomályosulás' következtében az egykor evidens ős-bölcsességek érthetetlen általánosságokként jelentek meg a romlott látású sokaság szemében. Ez a folyamatos degeneráció okolható tehát azért, hogy az egykori magvas tanítások ma már mint ezoterikus, azaz valami belső kört alkotó kisebbség számára feltárulkozó igazságokként jelennek meg, szemben a sokaságot tápláló exoterikus tanításokkal.

 

I. Az Ezoterikus létszemlélet filozófiájának alapjai

Az ezoterikus tanítások kialakulását véve kiindulóponttul, valami felejtésről van szó, ami általánosan jellemzi az emberek többségét egészen a kezdetek kezdete óta. Bármely történeti hagyományt is veszünk figyelembe, mindegyikben megtalálható a szellemi-kataklizma leírása, melynek következtében az emberiség a paradicsomi teljesség állapotához képest egy radikálisan új állapotban találja magát. Ez az új állapot pedig romlott, degenerált és másodlagos a korábbihoz képest. Ebben az állapotban az ember magát szellemileg kasztráltnak tapasztalja, úgy véli nincs szellemi potencialitásának teljes birtokában. Mindezt még nehezebbé teszi az, hogy eredeti állapotától valami áthidalhatatlan szakadék választja el, amely nem teszi lehetővé az őseredettel való közvetlen kapcsolatteremtést.

Az ilyen ember magát átkozottnak és bűnösnek érzi. Inkonzurábilisnak tartja a maga bukott állapotát a primordiális teljes potencialitással. Az őseredettel való közvetlen kapcsolat még homályosan élhet benne, és pontosan ennek az érintőleges 'kapcsolatnak' a következtében állítja minden tradíció, hogy a bukott emberre bukása után többféle sors várhat. Gondolom mindnyájan több tucat ilyen eredetmítoszt ismerünk: A memphiszi teológia, a zürvanista eredetmítosz, az Ószövetség teremtésmítosza, de a görög gondolkodók műveiben is számos ilyen gondolatot találhatunk Hésziodosznál, az Orphikusoknál, Pytagórasznál, Hérakleitosznál, stb. Elég mondjuk Platón: Phaidroszának pre-existentia mítoszát [1] szem előtt tartanunk.

Minden mítosz szerint bukása után az ember eleve nincs a pusztulásra és a degenerált életmódra kárhoztatva. Az igaz ugyan, hogy primordiális állapotához képest megcsonkított állapotba került; és éppen ezért a kezdetek kezdetén gyámolításra szorul. Azonban ezután teljesen magára marad, hogy önmaga döntsön önmagáról, miután megszerezte a döntés képességét. Ahogy a bibliai mítosz mondja: megtanulja elkülöníteni a jót a rossztól. Létrehozza az ítéletek, a kettősség, a megosztottság világát. Ebben a megosztott, kettős és önmaga által félbeszelt világban kell újraértelmeznie magát. Az pedig, hogy ezt miképpen teszi nem előre eldöntött. Arra, hogy milyen sors vár a bukott emberre a hagyományok legalább 3+1 megoldást vázolnak fel. Megint idézhetnénk Platón: Lakomájának híres gömbember mítoszát [2], amely szerint miután az egységes természet kettéhasadt a két fél kezdetben belehalt a csonkítottságba. Ez a legelső megoldás: nem résztvenni a degenerált létmódban. Azonban mint azt a mítikus nyelvhasználat kimondja: az istenek célja nem az, hogy elpusztítsák az embert, hanem, hogy erejét csökkentsék [3] . Ezért űzetik ki a primordiális ember, Ádám is a paradicsomból. Mert túl nagy a hatalma. Azonban az ószövetségi mítosz is elmondja, hogy a bukás oka a megosztottság, a kettősség. Ezt látták nagyon jól a későbbi gnosztikus szekták értelmezései: a női fél megteremtése, azaz Éva születése a bukás oka. Ő az, aki leszedi a tudás fájának gyümölcsét, és ő az, aki ‘bűnbe’ csábítja Ádámot. Bűnbe csábítai azonban csak azt lehet, aki el akar csábulni, és a primordiális ember 'bűne' az, hogy hagyja magát elcsábítani, mégpedig azért, hogy megszerezze a tudást. Az ember bűne abból áll, hogy meg akarja ismerni önmagát [4]. A megismerés azonban csak kettősségen keresztül lehetséges; és ezért van szükség a megkettőződésre. Ezért születik Ádámból meg Éva (Fontos, hogy Ádámból születik meg az ő akaratából!), ezért hasíttatik ketté a platóni androgünosz.

Ezt könnyű belátni, ha egy egyszerű fizikai modellt nézünk. Ha elképzelünk egy olyan tárgyas univerzumot, amelyben egyetlen létező van és rajta kívül semmi, akkor ez az egyetlen létező soha semmilyen következtetést nem fog tudni levonni sem önmagára, sem a világra vonatkozóan. Ahhoz, hogy magára ismerjen legalább még egy létezőre szükség van, amihez önmagát hasonlíthatja. A magyar szó hűen tükrözi azt, hogy miről van itt szó, hiszen nem elég két akármilyen létező feltétele az önmegismeréshez. Ahhoz, hogy megismerjünk szükség van a hasonlóságra és a különbségre. Ezek komplementer párok, az egyik feltételezi a másik megjelenését. Ezt a kettősséget hordozza a férfi mellett a nő, aki hasonló is a férfihez, azonban különbözik is tőle. Egyben kettős természetű, az egységben a kettesség - ahogy azt a kabbalista számisztika állítja. Mint ilyen tökéletes létező a férfi mellett, aki reá tekintve képes benne önmagát szemlélni. Pusztán azért láthatja meg benne önmagát, azért vonatkoztathat belőle önmagára, mert van a nőben még valami olyasmi, ami nem ő maga. Gondoljuk meg: ha egy szék gondokodni tudna és rajta kívül az egész világegyetemben csak egyetlen ugyanolyan szék lenne, képes lenne-e magát megismerni? Bizonyára nem, hiszen nincsenek különbségek, amik alapján a két széket egymástól meg lehetne különböztetni. Azaz csak azt lehetne mondani, hogy valamiből van valamennyi, de ennél tovább sohasem juthatna a gondolkodás.

Ez a hosszas kitérő talán nem volt felesleges. Megmagyarázza ugyanis a kettősség szükségességét. Ahhoz, hogy a primordiális ember megismerje magát, szükségképpen ki kellett, hogy lépjen örök potencialitásából. Manifeszté kellett hogy tegyen legalább egy valamit, ami nem ő maga, hanem rajta kívül áll. Ennek a magán-kívűl-állónak a segítségével ismerheti meg önmagát. A nem-éntől való fokozatos függés azonban már degenerált az előzőhöz képest és ezt a kataklizmát kellett túlélnie az embernek, amikor egységes természetét ketté hasította. Ekkor kellet, hogy rádöbbenjen, nincs többé teljes állapotban és csak a külsőtől való függőségben találhat teljességet megint. Ezt a traumát Platón szerint nem önerőből élte túl az ember. A fentebb idézett mítosz szerint ugyanis Zeusz az, aki lehetővé tette az ember számára a nemi egyesülést, amely újra összehozta a kettéhasadt természetet.

Isteni beavatkozásról van tehát szó. Azt a szakadékot amelyet az ember hasított saját eredendő természetébe csak valami külső isteni erő hidalhatja át. Azzal ugyanis, hogy az ember saját magát megkettőzte, egyben meg is osztotta teremtő képességét. A megkettődzött állapotban már mindkét fél kell ahhoz, hogy valami új szülessék. Az új születésével azonban már a kettősség hármassággá válik. Ezt nevezi meg a kettő, és adja neki a harmadik nevet. A héber ‘hokmah nistarah’, azaz a kabbala tanítása szerint az ember ha valaminek nevet ad, azzal fel is ruházza hatalommal. A neve egyben magának a dolognak a lényegét is hordozza. Megint számtalan kultúra hagyatéka juthat eszünkbe, ahol a névadásnak ez a mágikus célja évezredeken keresztül bevett szokás volt. A kabbala szerint Ádám így áldozta szét hatalmait szerte a világba. Azzal, hogy mindennek nevet adott, egyben saját erejét osztotta szét, sokká vált, magává a világgá.

Ez az igazi kataklizma, ez az amiért a primordiális szféra és a jelenlegi között valóban inkonzurábilitás létezik. A sokaság ugyanis nem egy. Az eredeti emberi tudatosság azonban igen. Csak, mint azt a legelső gondolatok között felsoroltuk, az ember a feledés nagyon sajátos állapotában van, és éppen ezért magát nem egy-nek, hanem sok-nak tapasztalja. Számára végtelenül sok létező van, és ő mindezektől függ. Úgy értelmezi magát, mint ami mindennek a sok dolognak a függvénye. Az egyetlen ősbölcsesség, ami minden emberben átvilágít az az, hogy önmagát egy-magában állítja a világgal szembe. Az azonban, hogy függne a külvilágtól, már egy degenerált gondolkodásmód leképezése. Hiszen azok a dolgok legalább annyira függnek magától az embertől. Az emberi szemléletmód az, ami a dolgokat feltünteti valamilyennek; a dolgok önmagukban semmilyenek. A szemlélet tehát az a mód, ahogyan a figyelmünk ráirányul, és ez teszi őket ilyenné vagy olyanná. [5] Tehát legalább, egy kölcsönös viszonyt kéne feltételezünk a külső tárgy és a ráirányuló ember között.

A bukott ember azonban magát csak a külső világ által feltételezettnek tudja megélni. Szüksége van a külső tárgyakra, amiken keresztül értelmezheti magát, amik mint determinatív erők behatárolják képességeit és hatalmát. Ekkor jelenik meg az az ember aki magát, mint a sors rabszolgáját éli meg. A külső tényezők feltételeinek összességét nevezték görögök küklosz anankész-nek, vagy Ixion kerekének. A végtelen sors köre ez. Ennek válik rabjává az ember, aki ezután magát, természeti törvények, szükségszerűség és mindenféle misztikus erő békjóitól kötötten tapasztalja. Ez ellen tiltakozik már Platón is a Phaidrosz-ban [6] , ahol próbálja bizonyítani, hogy az újjászületések körforgatagából csak a filozófikus életmód emelheti ki a halandót.

A teljes kataklizma tehát ez: az ember elfeledve eredendő természetét (tehát azt amikor teljesen egy volt, minden hatalma birtokában), magát nem önmagától függően, hanem a külvilágtól való függésben értelmezi. Az értelmezgetésben azonban egyre inkább rabjává válik a külsőnek vélt szemlélti tárgyaknak. Így azok szolgájává válik, míg képtelen elszakadni tőlük és a látszat világának árnyékfigurájává válik. Platón barlanglakói [7] már ezt az állapotot írják le. Azt, amikor az ember önmagát is csak árnyéknak fogja fel.

A kezdetek kezdetén, mint azt a platóni legenda meséli, az első hasított természetű emberek, mikor mindazt végiggondolták milyen állapotba kerültek és, hogy milyen sors vár rájuk inkább meghaltak. Ez így is ment mind addíg, míg az Isten be nem avatkozott, és nem adta át az embereknek az isteni tudást (hokmah nistarah). Mint mondtuk az ember nem eleve van arra kárhoztatva, hogy függővé váljon, és nem eleve foglya a kükloszanankésznek. Ez egy folyamatos degradáció végredménye.

3+1 lehetőségről beszéltünk. Az első az azonnali halál, amikor is a megbomlott tudat felismeri hasadságát és azonnal le s állítja működését. A többiről azonban még nem esett szó. Kiváló példát találunk erre a Talmud Chagiga fejezetében [8] , ahol is bizonyos négy bölcs példabeszédén keresztül mutatja be a 3+1 lehetőséget. Ezek úgymond eljutottak a paradicsomba; azonban már a kommentárok is állítják, hogy itt a paradicsom a végső kérdések kutatásának metafórája. Ezek a bölcsek tehát a végső kérdések kutatása közben jutottak a következő sorsra: Az egyik bölcs meghalt, a másik megőrült, a harmadik Istentelenné vált, a negyedik azonban sértetlenül ment be és jött ki a paradicsomból.

A bukás utáni emberre tehát ez a négy sors valamelyike vár. Természetesen nem minden emberre, miután nem minden ember ismeri fel, hogy milyen állapotban létezik éppen. A legtöbb ember a teljes 'létfelejtés' állapotában éli le életét és még soha meg sem érinti annak a szele, hogy jelenlegi állapotában nincs a teljesség állapotában. Mint az a nyitó idézetben áll: kevés ember tulajdona még a puszta felismerés is, hogy a jelenlegi állapot múlandó, éppen ezért tökéletlen. A tökéletlen állapot azonban tökéletesítésre vár. Ez a négy sorsfajta közül a meghaláson kívül (amely minden ember veleszületett joga) a többi csak azokra vár akik az ezoterikus tanok kutatásába kezdenek. Ebből következik, hogy az őrület és az istentelenség is, már a potens állapotok egyike.

Errebátran hozhatunk egy példát a szufi példabeszédek közül is, amely szerint: Két város állt egymás mellett; az egyik bűnös város, a másikba szentéletű emberek laktak. A bűnös városban lakott egy ember, aki felismerte, hogy helytelen életet él, és elindult a szent város felé. Az úton menve, túljutva annak felén azonban hirtelen rosszul lett és meghalt. A szent város bölcsei kivonultak a holtesthez és azon tanakodtak vajon ez az ember elnyeri-e a megváltást vagy sem? Majd úgy döntöttek, hogy a bűnös ember megtisztult, pusztán mert saját szándékából elindult a szent város felé.

Így van ez az ezotéria szemszögéből is. Kétféle ember létezik: az egyik aki nem ismerte fel saját belső természetét, és ezért a sötétségben élve képzelt érdemeket hajkurászik. A másik azonban az, aki felismerte, hogy tökéletlen, és elkezdte önmagát megismerni, annak érdekében, hogy visszatérjen eredeti állapotához. Az ilyen ember, ha el is bukik az úton eleve többet tett, mint az aki nem bukott el, miután el sem indult soha. Az ilyen emberre, aki nem teszi meg az első lépést a szellemi úton, csak egyetlen sors várhat: a teljes annihiláció. A keresztény dogmatika is ezt fejezi ki szimbolikus nyelvén, amikor azt állítja, hogy a javíthatatlan bűnösök (azok akik semmit nem tettek megváltásukért - azért, hogy a tökéletlen állapotukból kikerüljenek) az utolsó ítélet napján az örök kárhozatba hullanak. Az ilyen tökéletlen ember életének egyetlen jutalma a halál, ami azonban nem azonos a beavatottak halálával. Az ilyen homo faber, tulajdonképpen meg se hal, hiszen nem volt benne semmi, ami valaha is lett volna.

Ezt úgy kell érteni, hogy az ezoterikus hagyományok szerint az egyetlen dolog ami van az az, ami örökké létezik; - ami elpusztíthatatlan. Persze minden emberben van egy elpusztíthatatlan mag - Isten csírája (a logoisz spermatikoi, ahogy azt a gnosztikusok hívták), ezt azonban az elhomályosult ember soha meg se látja. Így ez az isteni láng, amelyet magában hordoz, sohase kerül a felszínre, sekélyes tudatába nem szűrődik be az isteni fény, amely áthathatná és bevilágíthatná életét. Enélkül az isteni mag nélkül (a kereszténység szentlélek lángja), az ember nem más mint por. Puszta sár. Hüvely. Olyan edény amelybe isten belehelyezheti saját erejét. Ezt a képet, megint számtalan hagyomány használja például a héber kabbala, mely szerint: az ember kehely, melybe az Isten tíz égi folyama árad a tíz szefirot-on keresztül. Az emberi kehely összegyűjti ezeket az isteni folyamokat, és integrálja őket magában. A különböző keveredési arányoknak megfelelően jönnek létre a különböző személyiségű emberek. A test tehát csak a lélek fogata (vagy börtöne [9] ), és a tesnek a megnyílvánulása az emberi ego, ami az egyéni, múló indíttatások székhelye. Amíg az ember saját önző gondolatait követi, addig semmit nem csinál azon kívül, hogy az árnyékok világában maga is árnyékként táncol. Az emberi test és az ehhez tartozó ösztönös magatartás (ami nem is jut túl az emberiség túlnyomó többsége), ami a fejlett egyedeknél mint ego jelenik meg, nem más mint álarc; külső hély, báb, amelynek mélyén rejtezik az igazi érték, a pillangó. Az emberi test és az ösztönös tudat csak izgága hírnöke az isteni fénynek.

Mint mondtuk, a legtöbb ember egész életét úgy éli le, hogy soha meg sem érinti a benne hordozott istenség lángja. Éppen ezért az ezotérikus hagyomány szerint nem is létezett igazán. Ami volt az pusztány árnyék, sár. Sárból vétetett és sárrá lesz. Nincs is benne ami meghaljon, mert meg sem született benne soha semmi. Ami értékeset hordozott az nem keletkezett, így soha sem hal meg. A benne rejlő örök a héj pusztulásával visszatér eredeti származási helyére. Ezért nem hasonlítható a tömegember halála a beavatottéhoz. A beavatott ugyanis már elindult a bűnös városból. Már próbálkozást tett arra, hogy megtisztítsa önmagát.

Csak az ilyen szándékú emberre vár a négy sors valamelyike. Ha nem is sikerül eljutnia az isteni eredetéhez, ha nem is találja meg külső héjában - teste mélyén. a vas philosophorum, az alkimista kemence mélyén - az aranyat, akkor is többet ér a sárembernél, aki soha még csak el sem indult. Azonban nincs igazán mit vesztenie egyetlen embernek sem. Akár a pascali érdeketika analógiájára mondhatjuk mi is: nincs mit vesztenünk. Ha nem indulunk el, nem jutunk sehova és így nem találjuk meg az esetleg létező bölcsek kövét; és így a biztos halál vár ránk. Ha azonban elindulunk, de nem találunk semmit, akkor sem történt semmi; ugyanúgy a halál vár ránk. Ha azonban van bölcsek köve, amiből előállítható az életelixír, az örök élet itala, akkor a legnagyobb kincset nyerjük el: a halhatatlanságot. Ehhez azonban el kell jutni ahhoz, ami rejtett, okkult. Hiszen az isteni lángot a létfeledésben élő átlagember teljesen eltemette magába.

Az embernek alá kell szálnia önmaga természetének legmélyebb pontjára, hogy ott megtalálja az isteni magot, és felnevelve azt, az élet fájává csíráztassa...

II. Az Alkímia, az ezotérikus hagyomány teljes formája

"Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem"

 

Az alkímistának egyetlen célja volt. Ez pedig egyáltalán nem a közönséges arany előállítása. Az alkímia célja az aurum non vulgi előállítása; azaz a nem közönséges aranyé. Ez az arany az ember átalakításáról, a tényleges transzmutációról szól. Magát az embert kell transzmutálni, halandó, romlott, kasztrált állapotából vissza az eredeti omnipotens állapotába. Ez az emberi élet teljes értelme. Az tehát, hogy felismerve tökéletlenségét, megpróbálja önmagát tökéletessé tenni. Bár első ránézésre blaszfémiának tűnik, de megpróbálja kijavítani az emberi 'bukás' következményét: azaz a halandóságot. Az emberi vélemények világa által lehetetlennek tartott halhatatlanságot kívánja elérni.

Persze, hogy a tömeg lehetetlennek tartja a halhatatlanságot. Ennek oka az, hogy maga csak a halandót ismeri és így, abból von le következtetéseket. A tömeg csak a testet ismeri és az ösztönös éntudatot. Ezek pedig halandóak, és ezt még ijedt állat módjára még a közönséges ember is megérzi, tudja. Persze, hogy tudja, hiszen minden emberben ott van elrejtve az okkult kő, az isteni szikra, ami azonban örök. Ez az öröklét világít át mindent, így azt is ami halandó, és ebben a fényben kénytelen látni minden ami halandó, hogy milyen is természete. Azért tudja minden ember, hogy halandó, mert benne van a halhatatlanság [10] . Az alkímista éppen ezért nem is a testet akarja transzmutálni. Ő tudja, hogy a test csak edény, vas philosophorum, amiben elrejtve benne van az isteni mag.

Calcinatio

Az alkímista a testet tehát kindilópontnak veszi: Materia Prima-nak. Ez az, amin el lehet kezdeni dolgozni. Ebben az elsődleges anyagban található elrejtve az isteni lényeg, amit az alkímia lapis philosophorum-nak, a bölcsek kövének nevez. A bölcsek köve azonban csak immanens módon van benne az elsődleges anyagban. Más szóval az elsődleges anyag, a test, csak potenciálisan hordozza magában a bölcsek kövének csíráját. Az elsődleges anyagból tehát ‘bonyolult’ eljárásokon keresztül lehet transzmutálni ezt a végső terméket. Át kell változtatni az anyagot; át kell szellemíteni, ahhoz, hogy megszülethessen benne az isteni gyermek, az armillos. Ez az isteni gyermek önmagunk tökéletes mása, amit ideaként önmagunkba helyezünk. Ez a végcél, amit el kell érni.

Ez az átváltoztatás azonban tényleg hosszas folyamat, amit legalább hét fázisra bontanak le: 1) Calcinatio, 2) Sublimatio, 3) Solutio, 4) Putrefactio, 5) Destillatio, 6) Coagulatio, és a 7) Tinctura folyamataira. Ezeket a műveleteket is két nagyobb folyamat részeként tárgyalják: I. A Hold műveletei, és II. A Nap műveletei. Ezeknek a műveleteknek az összessége a transzmutáció.

Ne felejtsük el: mit is kell transzmutálnunk? A romlandó természetet kell saját magunkban arannyá változtatni. Ehhez meg kell találni a romlandóban a romolhatatlant. Az alkémia egyeten utasítása ahhoz, hogy hogyan kell ezt megtenni a következő: Solve et Coagula. - Oldj és Köss! A hagyomány ezt a két műveletet ismeri. Az első a Holdhoz tartozik a második a Naphoz. Ez pedig a következőt jelenti: A romlandó természetet meg kell oldani (hangsúlyozom nem szétoldani (nem disolve)!), ahhoz, hogy a benne rejlő valós isteni mag kicsírázhasson. A mag héjának meg kell repednie ahhoz, hogy előbújhasson belőle a szárkezdemény és kidughassa első leveleit a napvilágra. Konkretizálva pedig: a testet és az ehhez tartozó ösztönéletet háttérbe kell szorítani, ahhoz, hogy a vas philosophorum ajtaja egyáltalán látható legyen, azután pedig nyitható.

Bizony az alkímista kemence, az Athanor nagyon nehézkes szerkezet. Hiszen a hétköznapi neveltetés arra tanítja, hogy tartsa jól zárva ajtajait. (Sajnos nehezen tud az ember elszakadni a szimbolikus nyelvhasználattól, amikor az ilyen természetű dolgokról beszél. Talán mint Platón mondja azért, mert az ilyen természetű dolgokat "nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokvásos tárgyait..." [11] ) Ez a képletes beszéd azt jelenti, hogy a felszines emberi tudatosság, lenyomja saját maga alá ezeket az ismereteit, így azok a 'tudat-alatti' régiókba kerülnek. Nem arról van szó, hogy a tudatosságot terekre lehetne felosztani, hanem ez a képletes felosztás (amely Sigmund Freud hagyatéka) azt jelenti, hogy bizonyos tudati régiók előtérben vannak, míg mások háttérben. A bennünk lakozó isteni természetre vonatkozó ismeretek, mintegy 'lent' vannak a tudat legmélyebb régióiban. A szokványos neveltetés ugyanis a tudatot egy nagyon speciális (de hihetetlenül sekély) működési módra tanítja meg. Ez a nevelési mód nem nagyon haladja meg a klasszikus kondícionálás területét. Azaz felszínes kérdés - helyes felelet fogalompárokon kívül nem vár semmit az emberi tudattól. Ha az ember betanulja a társadalom konvencionális fogalomrendszerének válaszsémáit, akkor azt mondják rá, hogy képes a 'gondolkodásra'.

Ennél a tudat sokkal többet tud, feltéve, ha gyerekkori felszínes neveltetésén túli működésre is képes. Az a legnagyobb nehézség, hogy a klasszikus neveltetés kiöli, sőt tíltja a más jellegű tudati viselkedésformák használatát. Ha egy gyerek más módon próbál kommunikálni, mint az szokványos, illetve olyan tapasztalatokról számol be, amely széles körben nem általános, akkor rányomják a bélyeget, hogy deviáns, illetve abnormálisan fejlődik és mindent elkövetnek, hogy visszatereljék a 'normálishoz'. Ez a normális azonban mint azt a neve is sugallja semmi más, mint norma. Tehát a társadalom pillanatnyi értékrendjét tükrözi. Ezért nehéz a tudat 'abnormális' régióihoz lenyúlni. Ezért nehéz meg-oldani ezt a hagyományos szemléletmódot.

Azért is jó a sollutio-t meg-oldásnak fordítani, mert nagyon jól tükrözi megint az egész problémát: Az ember öneszmélése pillanatában kifordult állapotban találja magát, halálos csapdában, és erre a szituációra kell megoldást találnia. Ezt tudja úgy megtenni, ha elkezdi meg-oldani magát a szituációt (tudatának ezt a tévesen kondícionált alakját). A tudat mélységei azonban rejtve vannak. Az Athanor ajtaja zárva van, amihez csak bonyolult processzuson keresztül juthatunk el.

Először is tudnunk kell, hogy mit is akarunk meg-oldani. Mi az ami a kiindulási fázisunkat legjobban jellemzi. Ahogy az alkímia fogalmazta: Mi is a Materia Prima? Nem egyértelmű ugyanis. Az alkímiai szövegek olvasásakor meg kell, hogy lepődjünk azon, hogy minden alkímista számára más és más. Például Benedictus Figalus: ‘Hortulus olympicus aureolus’ című művében [12] ez áll: "Sokféleképpen nevezzük anyagunkat ahogy következik: Viromulti, Multimori, Vilotrium, Lotrivium, Mucilago, Triovilum..." Természetesen. Hiszen egyetlen ember tudata sem ugyan olyan. Nincs két ugyan olyan ember, akinek felszínes tudatát, ezt a hagymahéjat ugyanúgy rendezte volna el az isteni láng. Minden embernek meg kell először ismernie saját materia prima-ját; hogy mi is az - mit akar rajta megoldani. Ezt a megismerési folyamatot nevezik calcinatio-nak. Előbb meg kell, hogy ismerjük azt amít utána elutasítunk - mondta Al Gahzáni Muhhamed szufi szent. Persze bárki mondhatta volna.

A mai modern pszichológia legfőbb hiányossága, hogy még mindig egy tizenhetedik században gyökerező gondolatra építi egész kártyavárát, mely szerint minden egyed egyben modellértékű létező. Azaz egymagában egyben az egész emberiség reprezentánsa. Ebből, a modellértékű individuum eszméjéből fakad az a nézet, hogy az emberiség pszichikailag egységes. És ez igaz is, csak nem úgy ahogyan azt a mai pszichológia értelmezi. Mert valóban a dolgok mélyén minden ember ugyan olyan - ugyanazt az isteni struktúrát hordozza magában, azonban a felszínen minden ember egészen különböző, és egy teljesen egyedül reá jellemző 'kagylóhéjat' visel. Bár ezek a héjak ugyanannak az isteni struktúrának a fenomenális diverfikációi.

Ha a pszichológia azt állítaná, hogy a tudat 'alattija' ugyan olyan minden embernek, akkor nem sokat tévedne, azonban ők a felszínes tudatosságot is egyetlen közös struktúrának akarják megfeleltetni. Ez olyan mintha azt a kijelentést tennénk, hogy a világon minden nyelv ugyan olyan. Ez persze nem igaz, az azonban igen, hogy a természetes nyelvek lineáris írássá alakítva formalizálhatóak egy olyan logikai nyelvre, amely alapján megfeleltethetőek egymásnak. (Ezért lehet a nyelveket lefordítani.) Minden emberben van egy ilyen univerzális struktúra, aminek alapján megértjük egymás érzelmeit és fogalmait; csakhogy ez véleményem szerint nem logikai - és a tradíciók is ezt állítják.

Kiindulópontul mi tehát nem ezt az általános struktúrát vesszük, hanem az egyedi felszínes tudatot, a materia prima-t. Ez az ami minden embernél más és más. Ezért kell a calcinatio-val kezdeni a műveleteket. Le kell választani minden másról azt, amit meg-kívánunk oldani. Jól körül kell határolni, hogy teljes alapossággal hajthassuk végre a műveletet.

Sublimatio

Miután a materia primát elhatároltuk minden olyantól amely nem hozzá tartozik, meg kell próbálnunk azt finomítani. Hiszen mint azt bizonyos szövegek állítják a materia prima egyetlen igaz jelemzője, a potentia passiva pura. Azaz a tiszta potencialitás, amire a megfelelő módon hatva kialakulhat a materiaultime, az egyetemes anyag. Olyan valami, ami az eredeti piszkos állapotából megtisztult formában, letisztultan találunk.

Ezt a részleges transzmutációt nevezi az alkímia sublimatio-nak. Ugyanis az anyag finomításáról van szó: a durva, formátlan massa confusa-ból kell megalkotni a massa pura-t. Ha le akarjuk fordítani a szimbólumok nyelvét, akkor a következőket mondhatjuk: Az emberi test és az ebből fakadó ösztönös tudat, rendszerezetlen. Nincs benne rendező elv, amelynek segítségével a másodpercenként beáradó többmillió információ alapos rendszer alapján raktározódna el. A hétköznapi tudatosság, éppen aktuális pillanatnyi intenciójának megfelelően tüntet ki egyet a végtelen tapasztalás tárházából. Ezt a pillanatnyi intenciót persze meghatározza eredeti kondícionáltsága, így nem is tud intencionálni számtalan olyan dologra, amely egyébbként más kondícionáltságú élőlények esetében adottak. Persze vannak eleve adott feltételek, mint például az érzékszervi tapasztalás határai. Azonban ezeken belül sem használja ki az átlagos tudat minden képességét.

Mint mondtuk az emberi test héj. Az emberi ösztönös tudat is héj. Ez a kettő persze kölcsönösen hat egymásra, sőt szinte szétválaszthatatlanul egybe fonódik. Hiszen ha a test megbetegszik, a felszines tudat is leépül, beszűkül. Ha azonban a tudat kerül diszpozícionált állapotba, például felhergeli magát, akkor ez kihat a testre, adrenalin termelődik és az egész test belső kémiája megváltozik. És nem csak mikrobiológiai szinten, hanem kűlsőleg is: a heves vérkeringés miatt vörösebb lesz a bőr színe, hevesebb a légzés, stb. Mindezeket a testi tüneteket pedig a tudat megváltozása hozza létre. Láthatjuk, hogy ez a két dolog ugyanannak a külső héjnak a külső és a belső oldala.

Amíg ez a héj válogatás nélkül azt teszi amire rászoktatták: például ha kígyót lát megijed, vagy a forró érintésére ösztönösen elrándul, addig nem alkalmas arra, hogy felszínre hozza a benne rejlő isteni magot. Természetesen nem azzal van baj, hogy a testnek és az ösztönös, kondícionált tudatnak vannak automatikus reflexei, hanem az, hogy ezeken az automatizmusokon kívül a legtöbb ember tudatában nincs is nagyon más. Átöröklött értékkategóriák folyamatos ismételgetése, ennek a tudatnak a működése: Ha pirosat látok = tetszik, ha kéket = nem tetszik. A jobb szomszédot = szeretem, a bal szomszédot = nem szeretem. Ezekhez hasonló duális megkülönböztetések szintjén működik a felszines tudatosság. Tulajdonképpen nem tesz mást, mint az eredeti ‘bukás’-t, a megkettőződést ismételgeti pillanatról-pillanatra.

Ezt az automatizmust kell felfüggeszteni. Mint azt sok tanítás mondja: magát az ítélkezést [13] . A felszínes emberi tudat úgy se tesz mást mint a beáradó információt osztályozza: ez jó az rossz. Működésének egyetlen szabálya a bináris oppozíció [14] . Mindent feltétel nélkül megítél; ítéletének egyetlen kritériuma pedig a szembeállítás. Ettől kell szabadulni! A megkettőződés világától! Ezért mondja minden szent tradíció, hogy 'ne akarj akarni' [15] , engedd, hogy Isten akarata (a szufiban haqq Illáh) ítéljen helyetted. Azaz térj vissza eredeti állapotodhoz, a potentia passiva pura-hoz. A tiszta, passzív potencialitáshoz. Ne cselekedj az ösztöneidre hallgatva, hadd, hogy a belsődben lakozó isteni erő vezessen. Isten akarata. Ehhez persze szent életűvé kell válni, így a sublimatio nem csak a test, de a benne lakozó tudatosság finomítása is.

Solutio

Ez a megtisztult héj, a massapura, még messze nem a végső állapot. Ez az előfeltétele annak, hogy az alkímista kemencében, az Athanor-ban égő tüzet táplálni lehessen. Az Athanor maga az emberi test. Nem maga a kemence megtisztítása a cél, hanem az, hogy a tiszta kemencében születhessen meg az occultum lapidem, a rejtett kő. Ez az isteni mag, amihez alá kell szállni az athanor mélységeibe.

Ehhez azonban el kell hagyni magát a felszínt. Mint az a bevezető idézetben áll: alá kell szállnunk önmagunk mélységeibe, hogy ott tökéletesítsük magunkat és megleljük a rejtett követ. Az alászállás feltétele azonban az, hogy a felszínből legyen átjárás a mélységbe. Ezért meg kell oldani a felszín szilárd burkát. Ezt a processzust nevezi az alkímia solutio-nak. Ez a fázis a hold műveletek (az oldás műveleteinek) legveszélyesebbike. Hiszen nem mindegy mivel oldom meg a külső héjat, mit használok oldószernek. Hiszen ha túl erős oldószert használok akkor a héj javíthatatlanul sérül.

Szemben a materia primával, az oldószerek viszonylag minden alkímistánál ugyan azok. Természetesen, hiszen itt már nem a massa confusát kell megoldani, hanem a massa purát, amely minden embernél megközelítőleg ugyan az. Persze vannak egyedi különbségek, éppen ezért a menstuum-ok, az oldószerek sem tökéletesen ugyan azok. Vannak akik héját nehezebb megoldani. Ezeknek kell az AquaFortis. Azonban sokaknak elég az Aqua Regis, a Zöld Sárkány, amely a legtöbb ember tudatát el tudja lobbantani. Hiszen a szimbólumok nyelvéről megint visszatérve az általános szóhasználatra, mit is jelent ez?

Az ösztönös tudatosság állandó mozgása, az állandó értékelés, a beáramló információhalmaz örökös értékelése olyan mint egy beáradó folyó hömpölygő áradata. Soha sincs benne csend, csak az alvás állapotában. Nincs belső tudati csend, csak nagyon kevés emberben. Ennek megint nem maga az átlagember az oka, hanem a jelenlegi bukott létmód, amely arra kondícionálja az emberi tudatot, hogy állandó kérdezz-felelek játékot játszon a külvilággal. A gyerekeket gyerekkoruk óta arra tanítják, hogy felismerjenek, értékeljenek, válaszoljanak, cselekedjenek. Egy átlagember fejében nagyobb forgalom van, mint a legvadabb kereszteződésben. (Természetesen, hiszen két világ kereszteződésén található a felszínes emberi tudatosság.) Ezt a belső párbeszédet kell felfüggeszteni, ezt az állandóan hömpölygő folyamot kell leállítani. Ezt nevezi a kabbala a Jordán Megfordításának.

A felszínes tudatot elhalgattatni nagyon nehéz, hiszen a testi ingerek állandóan bombázzák. Ezért mintegy vissza kell, hogy vonuljon önmaga termeibe; hermetikusan el kell, hogy zárja magát a külvilágtól. Hiszen az univerzális oldószer (menstruum universale), az Alkaheszt is ugyan ezt teszi. Az alkaheszt ugyanis az amely az alkímia legalacsonyabb elemét, a Sal-t , , a sót, a földet, a testet megoldja. Az alkahesztnek, az univerzális oldószernek, mely minden ember hömpölygő Jordánját felszárítja, a meghatározása pedig a következő volt: VITRIOL.

Ez egy notarikon, amit felvezető idézetként már leírtam: Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem. Azaz le kell szállni a föld mélységeibe, tökéletesedni kell és így lehet megtalálni a rejtett követ. Ez tehát magának az egész processzusnak a leírása. Aki ezt megérti, magába fog tudni szállni. Aki pedig túl erősen old, azaz szét-old (disolve), ahelyett, hogy meg-oldana, annak tudata sohasem lesz újra épp. Ezekre vonatkozik a fentebb idézet talmudi példabeszéd második sorsa. Ezek lesznek félkegyelműek, elmeháborodottak...

Putrefactio

Az átalakulás tehát nem a külvilágban zajlik le. Nem is publikus. Mint a begubódzó selyemhernyó átváltozása. (Ezért is univerzális szimbóluma a kínai alkímiának a selyemhernyó...) Ez elzártan történik, hermetikusan, rejtett módon. Mindez tehát a tudat belső termeiben zajlik.

Minden tradíció azt állítja, hogy az út felfelé lefelé vezet. Lefelé azaz önmagunkba. Ezért figyelmeztet minden hagyomány arra is, hogy ne külsőségekben keressük a szentséget. A külső pusztán formája, edénye lehet az igazi tartalomnak, ami azonban mindig belső. Ezért nem látni igazi szent embereket egyetlen templomban sem, mert az Isten az ő szívükben él, és az ő szívük Isten temploma.

Alá kell tehát szállni. Bele kell bújni a kemencébe, vagy legalább is bele kell helyeznünk önmagunk isteni mását a homonculust. A homonculus a mesterséges ember, az alkímista öntudatának hordozója az infernális világokban. Az athanorban ugyanis nem csak léleképítő hanem lélekromboló folyamatokon is keresztül kell, hogy menjen az emberi tudat. Az emberi kemence belsejében tűz ég, méghozzá isteni tűz, amely vagy eléget vagy megtisztít. Az isteni tűznek ugyanis van egy infernális arca is. Az emberi test és az ehhez tartozó tudatosság maga nem bírná ki a mélységbe tett utazást. Ezért van szükség egy speciális közvetítőre, amely csökkenti az isteni láng melegét.

Megint számos hagyományban megjelenik az a gondolat, hogy az isteni eredet meglátása félelmet és kellemetlenséget okoz a hozzá vakon közeledőnek. (Gondolok itt megint a fentebb idézett platóni barlanghasonlatra.) Ez egyes hagyományokban annyira így van, hogy Isten látása vakságot okoz, ezért nem lehet emelt fővel ránézni, stb. Mit is jelent megint ez a mítikus beszéd? Ha a felszínes tudat el kezdi magát meg-oldani, azaz mesterséges módon létrehozza saját hasított tudatának tényleges széthasítását [16] , olyan eddig elrejtett tudattartamokkal találhatja magát szemben, amire nincs elkészülve. Ennek az az oka, hogy a széthasítás előtt a felszínes tudatosság összemossa a dolgok határait, így azok nem különíthetőek el jól egymástól. Az összes benyomás egyetlen nagy olvasztótégelybe kerülve hömpölyög tovább, a tudat egyre mélyebb feneketlen bugyra felé. Ez a mesterséges szétválasztás a kényszeres neurózisban szenvedő betegek viselkedésében figyelhető meg. Ők azok, akik a ‘mindegy’-nek ítélő, elkendőző gondolkodásmóddal szemben éles határokat szabnak minden dolognak és cselekedetnek.

Régi bölcsesség az, hogy az őrület a szentség édestestvére. Az, hogy az őrült ugyanazt látja mint a szent, csakhogy nem tudja értelmezni. Számos példa van arra is, hogy szent életű embereket azután bolondok házába zárnak, mondván, hogy képtelenek a közéletben résztvenni és ezért kártékonyak... A kényszeres neurózis tehát nagyon hasonló az alkímia mesterségesen létrehozott skizofréniájával. A kettő között egyetlen apró ám hatalmas különbség van: a kényszerneurotikus nem tudja mit csinál és nem ura helyzetének, míg az alkímista (szerencsés esetben) igen. Ő számba veszi tehát minden elkülönített tudati részét és megtisztítja azokat.

Ezt persze nem tudja egyetlen ember sem megtenni anélkül, hogy ne bolondulna bele. Ezért használ az alkímista egy mesterséges alanyt; egy küldöncöt, mercurius gyermekét, aki közvetít neki a belső világból. Nem saját tudatát teszi tehát ki a veszélynek, hanem egy alteregót készít, amely azután végigjárja az alsó világokat. Megint mondhatnánk azt, hogy mesterséges tudathasadást hoz létre, többszemélyiségű tudatosságot. Sajnos ezeknek a fogalmaknak nagyon pejoratív hangzása van, pedig számos nép gyakorlati mágikus praxisában ez az átlényegülés, a többszemélyiségű állapot elengedhetetlen. Például mikor egy sámán az ősök szelleme által lesz megszállott és az ő nevükben beszél, megváltozik a személyisége. Ez mégsem zavarként jelentkezik nála, így nem nevezhető személyiségzavarosnak. Teljesen ura a helyzetnek, tökéletesen kezelni tudja ezt a mesterségesen létrehozott tudathasadást.

Az alkímista ugyan ezt teszi. Létrehoz egy mesterséges embert, a homonculust, akit felruház saját személyisége minden jellemzőjével. Majd azután ez a közvetítő száll alá az Athanorba. A homonculus az, amit az athanor tüze purgál. Maga az alkímista nem volna képes elviselni mindezt. Ezért önmaga helyett mágikus emberkét készít, ami egyben önmaga újjászülető mása. Ez nem azt jelenti, hogy végeredményben nem is az alkímista maga, aki átéli a transzmutációt. Miután az athanor belsejében a folyamatok végén megjelenik az occultum lapidem, az nem más mint az alkímistának saját végső lényege.

Van azonban a putrefactionak egy befejező fázisa is, amiről a foyamat az egész nevét kapta. Ugyanis nem elég alászállni az alsó világba, és ott feltárni mindent, hanem a feltárás végén hagyni kell, hogy a dolgok rohadjanak. Engedni kell, hogy a tapasztalatok leüllepedjenek. Hiszen nem a dolgok felkavarása, hanem a tisztázása, rendberakása a cél. A tudat ilyenkor önmagába zárkózik és vár... Ez a skizofrénia katatón változata. A Nigredo - az elsötétülés. Ez a várakozás, melynek tétje, hogy tudatának meg-oldása helyes volt-e vagy sem?

Az alkímia szerint a rohadás végterméke kétféle lehet. Az első, szerencsétlen kimenetelt nevezték caput mortum-nak. Ez az amikor a tudat nem szabadul börtönéből; amikor az önmagát elemző tudatosság ki-elemzi magát és az üresség állapotába kerül. Külsőleg úgy tűnik, hogy az ember kómatikus állapotba került. Valójában az történt, hogy a gyerekkortól mesterségesen kialakított felszínes tudatosság feszámolta önmagát, és a várva várt isteni nem vette át a helyét. Ezért semmi más, csak egy üres héj maradt. Sár.

A második, szerencsés kimenetelt nevezték cauda pavonis-nak, amikor a tudat újraemelkedett a halottaiból. Mikor a beavatandó túlélte a rituális halált. Ekkor mondták az alkimisták, hogy megszületett az occultum lapidem, vagy más nevén a lapis philosophorum, a bölcsek köve.

Destillatio

A putrefactió által nyert lapis philosophorummal fejeződnek be a hold műveletei. A bölcsek kövét pedig azért hívják pávafaroknak, mert minden tulajdonság egymás mellé helyezve, egyenrangú módon díszíti a végterméket. Basilius Valentinus így írja le: "Az színe ki terjed az átlátszó pirostól a sötét barnáig, az rubin színtől az gránát vörösig, és roppant nagy a súlya, és túl tesz mindenen." [17] A 'De Signature rerum naturalium' című paracelsusi írás szerint pedig a bölcsek köve nehéz, világos rubinszínű és kristályként átlátszó. Képlékeny mint a gyanta, de mégis törékeny mint az üveg, és porrá törve a sáfrányhoz hasonlít. Ebben minden szerző egyetért, és éppen a színe miatt nevezik vörös oroszlánnak is.

A pszichológia nyelvén azt mondhatjuk, hogy mindez azt jelenti, hogy a tudat fragmentumait újra egyesítve született újjá az ember. Azonban nem korábbi személyiségét építette újjá, hanem egy szebb, magasabb elveket követő tudatosságot épített ki magának, ahol a tulajdonságok mind harmónikusan vannak egymás mellé helyezve. A páva farka, a szivárvány minden színét hordozza, azaz az összes tulajdonság az övé.

Innen a folyamat már egyszerűbb. A vörös oroszlánt még egyszer hevíteni kell. A putrefakcióban eltávozott szellemi erőket vissza kel bele helyezni. Ezért mondják, hogy lacta philosophica-val táplálják, míg el nem éri a citrinitást (míg színe sárga nem lesz). A filozófikus tej teszi lehetővé azt, hogy a lapisphilosophorumból előbb utóbb lapisnoster legyen. Ezt a folyamatot nevezik: Destillatio-nak. A cél az tehát, hogy a megtisztított anyagból nyert isteni magot a mélységből a felszínre hozzuk. A Hold műveletei beteljesítették a OpusMagnum első részét. Eljuttatták az alkímistát a benne lakozó isteni lánghoz; elkészítették vele a bölcsek kövét. Ezzel beteljesítették a Kis Misztériumokat. De ezt a követ még fel kell hozni ide, a külső világba.

Ez azt jelenti, hogy a tudat bár megtisztult, még mindig elkülönített a test-től. A lélek, a tudat mély, isteni rétege már tapasztalható, de csak egy belső tapasztaláson keresztül. Az alkímista önmaga tudatának belső termeibe térve, már képes megtapasztalni az isteni fényt, sőt azonosulni is képes vele, azonban nem képes még azt exteriorizálni. Ezért van szükség a Nap műveleteire. Ezek segítik külsővé tenni a belső valóságot.

A destillatio mint mondtuk arra jó, hogy előkészítse a következő fázist, amiben véghez megy a Kémiai Mennyegző. Azaz a test és az isteni tudat egyesülése. A test és a lélek harmónikus összekapcsolása. A külső és a belső azonossá tétele. A destillatio teljesíti be az Albedo fázisát, amikor is a putrefactio sötétjéből kivilágosodik. A destillatio tölti fel újra a tudatot a testiség fogalmával. Mintegy kivonja a lapis philosophorum lényegét, desztillálja abból és előkészíti a folyamatot, melyben ez a lényeg beletölthető az isteni erők kelyhébe, a testbe...

 

Coagulatio

Ez a fázis az egész transzmutációnak a fénypontja. A Rubedo. Ez az ahol az egész opus magnum értelmet kap. Hiszen mint azt a legelső gondolatok között közöltük: az emberi tökéletlenség legeslegnagyobb hibája a halandóság, és ezt kívánja orvosolni az ezotérikus hagyomány. A halhatatlanság elérése a cél, bármennyire is abszurd ez a gondolat. Az alkímista, mint mondtuk a tesből indul ki; és ide is tér vissza. "Minden filozófiai kérdés ott végződik, ahonnan ered, s ahová visszatér." [18] - mondja ezt Heidegger és igaza is van, azonban nem csak a filozófiai kérdésekre igaz mindez.

Az egész alkímia célja ez. Meg kell, hogy valósítsa az emberben az Istent és az Istenben az embert. Az ember teremtett létére felvette a teremtő szerepét, hogy önmagát Istenhez tegye hasonlatossá, és hasonlatosságában maga is halhatatlanná váljon. Ezért kell, hogy visszatérjen a testhez, és azzal egyesítse az isteni lényeget amelyet önmaga belsejében talált. Ez az Alkímiai Nász. A test és a lélek egyesülése. Amikor a romlandó romolhatatlanná válik azáltal, hogy beléköltözik és áthatja valami isteni.

Ez a coagulatio célja. Meg kell szilárdítani magát a héjat is. Azért, hogy ezután mint hírnök működjék. Azért, hogy közvetíteni tudja az igazi szellemiséget, és azért, hogy élő példája legyen belső erejének. Ha ez sikerül, akkor Istenként támad fel a tudat, de a testében. EZ a testben való feltámadás misztériuma.

Az igaz alkimista erre törekszik. Ha ez sikerül akkor végrehajtotta a Nagy Művet, és birtokosa a lapis noster-nek. Nemét tekintve androgünné válik, lévén, hogy egyesítette a Holdat és a Napot. Ekkor képes az alkimista arra, hogy nemtelen dolgokat megnemesítsen. Arra, hogy arannyá változtasson bármit amit kíván. Aurum nonvulgi-vá. Nyílván nem arról van szó, hogy az igaz alkimista ezek után fémek olvasztgatásával töltené idejét. Ő az aki ezek után már küldönce az igazságnak. Nála van az elixir vitae, az örök élet itala.

Tinktúra

Az életelixír azonban nem valami tényleges por, vagy folyadék. Magát a beteljesült embert szimbolizálja. A Krisztust. Azt, aki visssztért primordiális állapotába. Aki isten fiaként az égbe ragattatik. Az alkímiábán Elias Artista-nak, vagy Mercurius-nak nevezik ezt a primordiális embert. A nagy művész, Éliás, akiről Ezékiel leírta, hogy hogyan ragadtatott a mennybe. Merkuriusz az isteni hírnök, aki mindkét világban egyaránt otthon van: az istenek és az emberek világában.

Az alkimista tehát ezzé válik. Maga lesz Elias Artista, Adam Kadmon, a Világember, ahogyan azt a kabbala nevezi, René Guénon Világkirálynak. Nem a név fontos, hanem amit kifejez. A beteljesült a maga romolhatatlan állapotában, feltámadt testében meg tudja nemesíteni a nemtelen dolgokat. Ő az arany ember. Mindezek szimbólumok persze: ő az aki át tudja változtatni a világot életelixírje segítségével. Saját maga példáján keresztül. Az alkimista tehát nem közönséges aranyat csinál, hanem a világot változtatja arannyá, azáltal, hogy másoknak is megmutatja azt, hogy mit kell tenniük.

Ő maga, beteljesülése után pusztán hírnök, Mercurius. A végső fázis tehát mégiscsak ez: tinktúra. Azaz színesedni kell. A jelenegi létezési formában kell megjelenni, térnek és időnek egyaránt megfelelve. Formát kell ölteni. Fel kell venni egy újabb álarcot, egy újabb héjat, de ennek már nem rabjaként. Az álarc azért kell, hogy meg lehessen jelenni a világban; de ezúttal azért, hogy a világot arannyá lehessen változtatni....

BIBLIOGRÁFIA

  • Albertus , Frater: The Alchemists Handbook [Samuel Weiser, New York].
  • Andrews , Ted: Egyszerűsített Mágia [Hajja & Fiai, 1992 Debrecen].
  • Bakhtiar , Laleh: SUFI - Expression of the Mystic Quest [Thames and Hudson, 1991 Singspore].
  • Biedermann , Hans: A mágikus művészetek zseblexikona [Kentaur, Debrecen 1989]
  • Cavendish , Richard: A History of Magic [Arkana, 1987 London].
  • Cavendish , Richard: The Magical Arts [Arcana, 1984 London].
  • Denning & Philips : The Magical Philosophy [Llewellyn, 1991 Minesota].
  • Evola , Julius: Út és Ige [ Az őshagyomány könyvei III ., 1994 A Hagyomány és Transzcendencia Iskolája].
  • Fónagy Iván : Mágia [Tinódi, 1989 Budapest].
  • Goetschel , Ronald: A Kabala [Akadémia, 1992 Budapest].
  • Halevi ,Z’ev ben Shimon: A Kabala útja [Gabriel, 1994 Budapest].
  • Halevi , Z’ev ben Shimon: Kabbalah [Thames and Hudson, 1991 Yugoslavia].
  • Jung , C.G.: Az Alkímiai Konjunkció [Kötet, 1994 Nyíregyháza].
  • Klossowski , Stanislaw: Alchemy [Thames&Hudson, London 1991]
  • S. Mahdihassan : Indian Alchemy or Rasayana [Motilal Banarsidass, 1991 Delhi].
  • Mathers , S.L. MacGregor: The Kabbalah Unveiled [Arkana, 1991 London].
  • Parfitt , Will: A Ragyogás Könyve - Kabbala [Édesvíz, 1993 Budapest].
  • Ráth-Végh István : A Sátán és Cimborái [Pannon, 1991 Budapest].
  • Regardie , Israel: The Complete Golden Dawn system of Magic [Falcon, 1990 Scottsdale].
  • Rijckenborgh ,J.Van: Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Mennyegzője. [Lectorium Rosicrucianum, Holland 1991]
  • Schuon , Frithjof: Az Isteni Tudás [ Az őshagyomány könyvei II., 1993 A Hagyomány és Trancszcendencia Iskolája ].
  • Scholem , Gershom: A Kabbala helye az európai szellemtörténetben [Atlantisz, 1995 Bp.].
  • Seligmann , Kurt: Mágia és Okkultizmus az európai gondolkodásban [Gondolat, 1987 Bp.].
  • Simon Róbert : A Korán Világa [Helikon, 1987 Budapest].
  • Versluis , Arthur: The Philosophy of Magic [Arkana, 1986 London].
  • Zolar : The Encyclopedia of Ancient and Forbidden Knowledge [Peerage, 1988 London].
  • (Bíró & Réti ford.) : ZÓHÁR - A Ragyogás Könyve [Vízöntő, 1990 Budapest].

 Jegyzetek:

[1] Lásd: Phaidrosz [246b-256e]. A mítosz szerint az emberek tizenkét rendben követtét az istenek 12 karát fenn az Égen, szemlélődve az Égen Túli Világ örök létezőiben. Hitványságuk miatt azonban a Földre hullottak, és itt sárból építve maguknak testet próbálnak visszaemlékezni eredetükre és az isteni dolgokra amit az Égben láttak.

[2] Lásd: Lakoma [189d-193e]. E szerint az emberek kezdetben belehaltak abba, hogy szétvágták őket és nem tudtak felülkerekedni ezen a megcsonkítottságon egészen addig míg Zeusz nem segített rajtuk. O ugyanis ekkor lehetővé tette számukra a nemi egyesülést, amely a két fél ősi természetét ismét összehozta.

[3] Utalva megint Platón gondolataira, aki a Phaidón-ban [62b-c] mítikus szóhasználattal élve így utal erre az orphikus eredetű tanításra: "Az ezekre vonatkozó, titkos tanokban kimondott egy elgondolás, hogy mi, emberek, valamiféle őrhelyen vagyunk, és nem szabad ebből kivonnunk magunkat, sem megszöknünk /.../ az istenek gondunkat viselik, és mi, emberek, az istenek jószágai vagyunk."

[4] Mint ahogy azt a régi misztériumokat őrző delphoi jósda homlokzata hírdette is: 'gnóti sze auton'

[5] Itt elsősorban a kanti ismeretelméletre gondolok, amely szerint a dolgok csak mint fenomének jelennek meg tudatunk számára. A fenomének megjelenési formáit azonba szemléletünk formája határozza meg, ami Kant esetében az idő és a tér.

[6] Platón : Phaidrosz [248c-249d]. Többek között itt írja le Platón az emberi lélekvándorlásról szóló tanítását, mely szerint a külső formák szemléletébe merült lélek nem térhet vissza eredetéhez legalább tízezer évig. A külső árnyékvilág látszatába merülő lélek újabb és újabb testetöltéseken keresztül tisztulhat meg kellő képen ahoz, hogy visszatérjen eredeti állapotába. (Lásd még: Állam X.könyv [614b-621d], ahol a pamphüliai Ér számol be a lelkek újászületésének tanáról.)

[7] Gondolva itt Platón: Állam VII. könyvének nyitó képsorára [514a-517a]. E szerint az emberek elefeledve eredeti állapotukat már gyerekkoruk óta leláncolva ülnek egy barlang mélyén, melybe a valós világból fény árad be. Az emberek ebből a valós világból származnak, de nincs bátorságuk és erejük visszamászni oda. Ezért inkább a valós dolgok árnyékképeit szemlélve álbölcsességekkel töltekeznek.

[8] A Talmud Könyvei (Dr. Molnár Ernő ford.) 230.old. - Azok négyen akik bejutottak a paradicsomba... [IKVA, Budapest 1989]

[9] Gondolva itt megint Platón tanitásaira mely szerint: "...hiszen teljes, tiszta, változatlan és boldog jelenésekbe lettünk beavatva és szemléltük őket tiszta fényben, magunk is tisztán és meg nem bélyegezve azzal, amit most magunkon viselve testnek nevezünk, amibe kagyló módjára vagyunk bebörtönözve." [Phaidrosz 250c]

[10] Gondoljunk itt a Descartes-i gondolatmenetre, mely szerint nem is juthatnánk a halhatatlanság gondolatához, hogy ha elménkben nem létezne valami halhatatlan idea.

[11] Platón: 7. levél 341c.

[12] Benedictus Figulus: Hortulus olympicus aureolus [(1607) Peuckert, 1956 - 319.old]

[13] Gondolok itt a Názáreti Jézus tanítására: Ne ítélj, hogy téged meg ne ítéljenek.

[14] Erre számos szerző rámutatot, elsők között Lévi Strauss, neves strukturalista filozófus, antropológus.

[15] Egy szufi szent szájából hangzott el ez a bölcsesség. O éppen egy tóban fulladozott, és mikor a segítségére siető halászok megragadták, ő tiltakozni kezdett. A meglepődött halászok kérdezték tőle, hogy hát akkor mit akar, bele akar fulladni. Erre válaszolta azt, hogy: Nem akarok akarni! - azaz azt akarom, hogy Isten ítélete teljesüljön be rajtam.

[16] Egy mesterségesen létrehozott skizofréniáról van szó, amelyben az egyébként önkényesen összeillesztett tudati részek valóban szétvállnak. Ezt jelenti a sollutio. Az egységes tudatosság képzetének a meg-oldása (és nem szétoldása! - nem az őrület a végső cél). Ebben a mesterségesen létrehozott skizofrén állapotban van lehetőség arra, hogy az egyes tudattartamokat egymástól jól elkülönített módon vegye szemügyre az ember. A szétvállasztás előtt ezek annyira össze vannak fonódva, hogy nem is szemlélhetők önmagukban. Sőt egyes tudat fragmentumok bizonyos kényszeres regresszus miatt annyira eltemetődnek, hogy az ember nem is tud róluk.

[17] In Vom grosem Steine der urlaten Weisen.

[18] Heidegger: Lét és idő - Bevezetés II. Fejezet; 7./C A fenomenológia előzetes fogalma 136.old. [Gondolat, Budapest 1989]

LAPOZZ TOVÁBB:

[ » ALKIMISTA SZIMBÓLUMOK « ]

Word formátumban [« word ]

» Hermetika - Bevezetés az Alkímiába
» Hermetika - Alkimista szimbólumok

 

 

Kérlek támogasd a Hermetikus Könyvtárat!
(Please support the Hermetic Magic Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Caduceus

 

 


         

                         

 
 
[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 10-02-2010