Filozófia - Philosophy - Platón eszmélése, avagy a phronészisz

"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

[ « vissza ]	[ » Filozófia Könyvtár « ]	[ előre »]

Tarr Bence László

Platón eszmélése

avagy a phronészisz

- Plato's Enlightenment - The concept of phronesis -

1993.

Read the English extended version

Word document [« word ]

"Hiszen a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni,
miként az oktatás szokásos tárgyait: az érte szakadatla-
nul végzett közös munka és az igazi életközösség ered-
ményeként egyszerre csak felvillan a lélekben -akárcsak
egy kipattanó szikra által keltett világosság."

[ 7.levél 341c-d ]

"Meggondolva, hogy én, az előadó, s ti
bíráim, emberek vagyunk,
úgyhogy ezekről a dolgokról
a valószínű elbeszélést elfogadva,
azon túl nem szabad kutatnunk."

[Timauosz 29d]

BEVEZETŐ

"Az európai filozófia egyébként nem több
mint Platónhoz fűzött lábjegyzet."
(A. N. Whitehead)

Platón szerepe az európai gondolkodásban egyedülállóan kiemelkedő. A fentebb idézett szerző állítása ugyan szélsőséges, azonban elgondolkoztathat minket azon, hogy a középkori skolasztikus gondolkodást megelőző, "európainak" tekinthető augustinusi idealizmusban, majd a tomizmus lerombolását követő újkori gondolkodásban, tulajdonképpen pusztán újra és átfogalmazták mindazokat a gondolatokat, amiket Platón, 50 évre terjedő írói működése alatt 26 dialógusában lefektetett. A skolasztikus universalista kategorizálás értelmében, a platóni szélső realizmus tehát az európai filozófia aktuális problémája, mind a mai napig. Ezzel persze nem azt állítom, hogy a későbbi szerzők munkai valóban csak "lábjegyzetek" volnának, hanem azt, hogy a Platón által felvetett problémák a legbensőbb természetében érintik meg az embert, és így a többi szerző pusztán hozzátehet ehhez a problémakörhöz; el nem vehet belőle.

Miért van hát az, hogy a platóni idealizmus, illetve a fentebb használt skolasztikus terminológia értelmében vett szélső realizmus, ilyen mértékben foglalkoztatja az emberi tudatot? Vajon pusztán azért, mert Platón minden emberi gyengeséggel, hiánnyal és ezek megoldásával foglalkozott, vagy mert esetleg olyan titkokat tárt fel az ember legbensőbb természetről melyeket a hétköznapi ember, a sokaság felfogni sem képes?

Erre a kérdésre maga Platón ad számtalan helyen választ; az a belátás amire ő jutott, az emberi természet legbensője. És ennek megélése, megpillantása nem a sokaságnak való:

"S e látvány a kocsis emlékezetét visszaviszi a szépség természetéhez, és újra látja, amint a meggondoltság társaságában szent trónuson nyugszik. Megrendül, szent félelem fogja el, hanyatt-homlok visszahőköl, és oly hevesen kénytelen visszarántani a gyeplőt, hogy mindkét lova tomporára rogy." [Phaidrosz 254a-b]

Látjuk tehát, hogy ennek az eszmélésnek, olyan szerepe van az emberi önmegismerés folyamatában, mint amikor a sötétben élő ember szeme először fogadja be a napsugarat. Az emberi természet legbensőbb titkait tárja fel ez az eszmélet, a phronészisz. A következőkben, ezt a központi fogalmat járjuk körbe, megismerkedvén ezáltal a dolgok rendjével.

A Phronészisz

Mielőtt belevágnék a platóni világkép ismertetésébe, szeretném leszögezni, hogy számos jelentős gondolkodóval egyetértve, magam is tisztában vagyok azzal, hogy a platóni dialógusok korszakolhatóak, és így nem reprezentálhatnak egyetlen szerves egszéget.

Azonban ennek a dolgozatnak nem az a tárgya, hogy végigkövesse a platóni ideatan kialakulásának folyamatát, a különböző korszakok dialógusaiban, hanem az, hogy ismertesse az érett platóni világképet. Ezért én, az úgymond harmadik korszak dialógusaira (Symposion, Phaidon, Politeia (II-X. könyv) ,Phaidrosz) alapozottan fejtem ki az alábbiakat. Ezen túl nem fogom az összes érvet és következtetést felsorolni, amely elvezette Platónt a végső belátáshoz, ugyanis ez szintúgy meghaladná a tanulmány kereteit. Ezért csak a legszükségesebb és "leglátványosabb" érveket vezetem föl; azaz kifejtem, hogy mi is a platóni megismerés.

1) A platóni dualizmus

A platóni világkép a saját korában radikálisan új kapukat döngetett. A merev tradicionalista görögség, még mindig ragaszkodott a Homéroszi világkép antropomorf istenképeihez, az isteni szeszélyeknek alávetett emberképhez, mely nem több múló árnyképnél csupán. Ezzel párhuzamosan már létezett egy sokkal "fejlettebb", emberközpontú haladó eszmerendszer, melyet az Orpheusz misztériumokat õrző 'papsághoz' és követőikhez szokás kötni. A legtöbb haladó gondolkodású ember szimpatizált ezekkel a tanításokkal; Platón ezeket egész biztosan ismerte, hisz utalást tesz rájuk a Phaidón 62b-ben. Az ő gondolkodásának alapjait ezek, az orphikus tanítások képezik. [1]

Ez több helyen kimutatható, azonban az egyik legszenbetűnőbb hely a Phaidónban az, ahol a konzervatív, általános világnézetet képviselő Kebész hitetlenkedve fogadja Szókratész szavait arról, hogy a halál után a lélek a testtől független természettel bírhat:

"-Én úgy látom Szókratész, minden egyebet helyesen mondtál, de a lélekre vonatkozókat nagyon is hitetlenkedve fogadhatják az emberek: nem hiszik el, hogy a lélek bárhol is legyen még azután is, hogy a testtől elvált , csakis azt, hogy azon a napon elpusztul és odavész, amelyen az ember meghal; mihelyt elválik a testtől és kilép belőle, szertefoszolva eltávozik és elrepül, mint a lehelet vagy a füst, és attól fogva semmi sincs belőle sehol. Mert hiszen ha lenne valahol önmagában, tömörülve és elszakadva mindazoktól a bajoktól, amelyeket te most felsoroltál, nagy és szép reménységünk lenne, Szókratész, hogy igaz, amit mondasz; ez azonban bizonnyal nem csekély meggyőzést kíván: hogy a meghalt ember lelke létezik és valamilyen hatalma és eszmélete is van." [Phaidón 70a-b]

Ez teljes mértékben tükrözi az adott kor felfogását az emberi természetről: bár ugyan létezik lélek, mint a testtől független valami, azonban ez is anyagi szerveződésű és igy a halálban elpusztul, vagy valamilyen öntudatlan állapotban Hádész szürke mezein bolyong. Ez a felfogás Homéroszt tükrözi, akinek műveiből készített a görögség vallást magának. Így a fenti gondolatok:

"Így szólt; s én a szívemben fontolgatva akartam / elhunyt édesanyám lelkét a karommal ölelni. / Háromszor nekiindultam, vágyódva erősen, / háromszor surrant ki kezemből, mintha csak árnyék s álom volna. /.../ mert az inak nem tartják őssze a húst meg a csontot, / mindezeket megemészti a tűz, lobogó erejével, rögtön amint a fehér csontok közül életünk elszáll, / s lelkünk, akárcsak az álomkép, röpül erre meg arra." [Odüsszeia XI 204]

Az orphikus hagyomány ezzel szemben az emberi lelket, isteni princípiumnak tartja, saját orpheusi hagyományuk ezt az elképzelést hirdeti, mitikus köntösbe burkolva. Tehát ez a dualisztikus szemlélet, amiben a test alacsonyabbrendű a léleknél, sőt a lélek börtöne, azonban a lélek az isteni attributumokkal rendelkezik, eredetileg orphikus gondolat:

"Azután Dionysos lépett Zeusz helyére; de őt Héra gonosz felbujtására szétszaggatták a Titánok, akik körülötte voltak, és ettek a húsából. Ekkor Zeusz feldühödött, és villámmal lesújtotta őket. A belőlük felszálló füst kormából keletkezett az anyag, amelyből az emberek jöttek létre. Nem szabad eldobni hát magunktól az életet, nem azért, mert, amint az ismert mondás jelezni látszik, testünkkel mintegy börtönben vagyunk -hiszen ez világos, és ezt nem nevezné állhatatlannak -, hanem azért nem szabad eldobni az életet, mert testünk tartalmaz valamit Dionysosból is; rész vagyunk ugyanis belőle, amennyiben a titánok kormából származunk, akik ettek a húsából." [Orphikus töredék 220]

Platón utalást tesz erre a tanításra a Menón 81b-ben, ahol saját szavaival fejezi ki mindezt:

"A papok és papnők közül valók mondták, akik gondot fordítanak arra, hogy beszédbe tudják önteni, amivel foglalkoznak; /.../ S a következőképen hangzik amit mondanak -vizsgáld meg, hogy szerinted igazat mondanak-e. Azt mondják ugyanis, hogy az ember lelke halhatatlan, s hol bevégzi életét, amit meghalásnak neveznek, hol pedig újjászületik, de soha nem pusztul el." [Menón 81b]

Ezek után világos lehet számunkra, hogy Platón maga részéről ilyen dualisztikus világképet hirdetett. Az ember test és lélek összessége, amiből a lélek az elsődleges létező, ezért a lélekkel kell az egész életben foglalatoskodni. Az olyan ember aki mindezt belátta világos, hogy ekképpen cselekszik:

"Nemde, /.../hogy az ilyen ember buzgólkodása nem a testtel kapcsolatos, hanem amennyire csak lehet, eltávolodik a testtől, és a lélek felé fordul?" [Phaidón 64d]

Nézzük azonban meg azt, hogy miért is 'kell' a lélekkel való foglalatoskodásnak szentelni az életet. A kor gondolkodói egyetértettek abban , hogy a halál a lélek elválása a testtől. (lásd Phaidón 64c) Mint feljebb láttuk azonban a közvélemény úgy tartotta, hogy az elvált lelkek, valamiféle árnyszerű állapotba kerülnek, és Hádész szürke mezein tanyáznak haláluk után örökre. Ezzel szemben az orphikus tanítás, amit mint látjuk jól ismert Platón,mást tanított erről: úgy vélték, hogy az ember, ha elég erős és megfelelően tiszta életet élt, eljuthat a boldogok szigetére, a Héroszok világába. [2] Erről szólnak a következő töredékek:

"Balra találod meg Hádész házában a forrást /.../ Szólj: 'Én földnek sarja vagyok, meg a csillagos égnek, / Ámde a törzsem az égből származik ismeritek jól. / szomjúság gyötör, elveszek, adjatok innom azonnal / Hűs forrásvízből, mint Mnémosyné tava önt ki.' / Szívesen adnak az isteni forrásból azok innod, / S így azután te is együtt a hérosokkal uralkodsz." [Ophikus töredék 32a]

"Boldog vagy te, szerencsés, emberből leszel isten." [Orphikus töredék 32c]

Így hát világos, hogy a lélekkel való foglalatoskodásnak ez a célja. Az emberi állapotból kell az isteni állapotot elérni. Ez azonban egyáltalán nem egyszerű feladat, pusztán keveseknek adatik meg:

"És alkalmasint azok, akik beavatásainkat alapították, nem voltak hitvány emberek, hanem voltaképpen már rég jelezték, hogy aki beavatatlanul és megszenteletlenül érkezik Hádészba, ott sárban fog heverni, a megtisztult és beavatott pedig odaérkezve az istenekkel fog lakni. /.../ Ezek pedig véleményem szerint nem mások, mint a filozófiával helyesen foglalkozók." [Phaidón 69c]

Ide sorolhatnánk még a Phaidrosz 249a-ban elhangzókat is, amiben azokról beszél kik nem jutnak az isteni világba. Ugyanis az ilyen lelkek örök körforgásra vannak ítélve a föld alacsonyabb helyein, a lelkük örökkön visszatér a földre, és így távol maradnak eredeti helyüktől az isteni világtól. A lélekvándorlás (metapszichózis) mehanizmusát ismerteti így Platón. Azért szántam ennyi időt a platonista dualizmus ismertetésére, mert ugyan ez számunkra evidens lehet, az adott kor átlagembere számára ez a felfogás közel sem volt ismert, sem egyértelmű. Késõbb persze a keresztény tanítás ugyanilyen emberképet hirdet, és ez olyan mélyen beleívódik az európai gondolkodásba, hogy a mai ember ezt szinte magától értendőnek veszi. Tehát ez a részletezés pusztán hermeneutikai igényt tükröz. Az így tisztázott dualista világszemlélet alapján lehet egyedül tiszta, hogy miképen gondolta Platón a világ alapstruktúráját, és az ember helyét ebben a világban. Azonban vizsgáljuk meg hát, hogy mik a magasabb világ attributumai, miképpen gondolta Platón ennek létét, és miként tartotta lehetségesnek ennek megismerését.

2) Hyper Uranisz Toposz, az ideák világa

A platóni világkép sajátossága, hogy oly annyira szerves egészet alkot, hogy bármely pontját kezdi az ember vizsgálat alá vetni, mindig ugyanahhoz a ponthoz kell, hogy eljusson; ez a közös pont az ideatan. Hogy ez pontosan mit jelent, azt legrészletesebben az Államban ismerteti, azonban ennek részletes vizsgálatára most nincs módom.

Azonban könnyen megérthető annak a hihetetlenül pontos párhuzamnak alapján, ami az emberi világ és az ideák "világának" viszonyáról szól, az Állam VII. könyvében. Ebben Platón az emberi létet földalatti barlangban élő emberekéhez hasonlítja, akik a barlang bejáratának háttal ülnek, a barlang falát nézve. Kint, a barlang bejárata előtt tűz ég, és a tűz előtt elvonuló tárgyak és emberek árnyékot vetnek a barlang belső falára, amit a barlangi emberek néznek. Ezek az emberek, a barlangfalra vetülő árnyékokat vélik a valós dolgoknak, és gondolkodásukat ezekre alapozzák; azaz nincsenek is tudatában annak, hogy nem a valós dolgokat szemlélik. (Ez azért is van így, mert gyermekkoruktól így vannak odaláncolva.)

Azonban, ha egyiküket kivezetik a barlangból, kezdetben semmit sem tud valós formájában szemlélni, csak annak árnyékát, és ezért a valósakat fogja kezdetben valótlannak tartani. Azonban ha megtanulja a valós dolgokat szemlélni, nyílvánvalóan nyomorúságosnak találja majd korábbi létezését, és korábbi gondolkodásmódját fogyatékosnak. Ha pedig arra kényszerítik, hogy újra visszatérjen barlangi életmódjához, ahhoz nehezen tud újra hozzászokni, hisz már megszokta a valós dolgok érzékeléséhez, és így az árnyékok felismerése nehezen megy neki. Így a többiek azt mondhatják, hogy felmenetele volt látása megromlásának oka, és ha azokat saját felismeréséről akarná meggyőzni, azok nem hinnének neki, sőt ha módjukban állna, megölnék.

- Ez a hasonlat hihetetlenül érzékletesen írja le a földi lét minőségét a platóni rendszerben. Az emberi élet úgy viszonyul az ideák valóságához, mint a barlangi árnyékok a valós dolgokhoz.

Ebben az emberi világban mi csak a dolgok 'árnyékát', vetületét érzékeljük. Ezek az érzékelhető dolgok (aiszthéton) mellett létezik egy nem érzékelhető világ, ami azonban a mi világunk valós alapját képezi. Ennek a világnak az elemei az ideák, miknek 'érzékelése' pusztán az észnek (nusz) adatott meg, ezért ezek az ideák természetüket tekintve noétonok, azaz pusztán ésszel felfogható létezők. Ezt a világképet szemlélteti nagyon jól az Állam VI. könyvében található 'vonal hasonlat' (509d), ami leírja világ alapstruktúráját.

A lét két részre osztható: 1) az érzékelhető világra (toposz aisztéthosz), és a pusztán 2) ész számára megismerhető dolgok világra (toposz noetosz).

1) Az érzékelhető világba tartoznak az általunk érzékelhető dolgok (bár már felvettük azt a feltevést, hogy ezek a valós dolgoknak csak árnyképei), és az ezekről készült képek. Ez az érzékelhető világ, a folyamatos keletkezés, a változás világa. Megismerésünk szempontjából, ezekről pusztán véleményünk lehet (hisz állandóan változnak). Ezt a véleményt arra vonatkozóan, hogy az érzékelhető világ mely 'létezőjére' irányul Platón két részre osztotta: hitre és találgatásra.

2) A pusztán ész számára megismerhető világba tartoznak a matematikai természetű dolgok (azaz azok, amik nem változnak, hisz egy matematikai igazság mindig ugyanaz marad), ezek rokontermésze-tűek az ideákkal, és az ideák maguk. Ezeket az ideákat Platón a preszókratika arkhé fogalmával azonosítja, hisz a látható dolgokat megelőzőeknek, mintegy azok alapokának és szervező elvének tartja. Mindezek felett áll 'A Jó' ideája, ami mindkét világot áthatja. Úgy mint a nap fénye eljut mindenhová, a legfensőbbtől a legalacsonyabbig.

Ezek után a következő geometriai ábrán összefoglalhatjuk a Platóni világ modelljét:

Miután ekképpen feltérképeztük a Platóni világképet, nézzük meg azt a részét, ami mindnyájunkat közvetle-nül érint, azaz azt, hogy ebben a rendszerben milyen helyet foglal el az ember. Miután már megvizsgáltuk, azt, hogy Platón hogyan képzeli el az ember felépítését, könnyű ebbe a rendszerbe beilleszteni. Vizsgálatunk alapjául azt vehetnénk, hogy milyen tudása lehet az embernek az észbeli dolgokról, azaz az ideákról, hisz közvetlenül nem vagyunk képesek a toposz noétoszban szemlélődni. Már említettem, hogy az érzékelhető dolgok alapját az ideák képezik, így a mi általunk észlelt dolgokon keresztül is eljuthatunk hozzájuk, feltéve, ha a formákat meghaladva, az adott dolog értelmi részét vagyunk képesek szemlélni.

Ezt a folyamatot Platón a Lakomában írja le a legérzékletesebben, ahol is arról beszél, hogy a szépség iránti vágy (Erósz) miképpen vezetheti el az embert a konkrét tárgyi dolgokon túl a legfőbb szép (ami nála ekvivalens kategória a jósággal) szemléletéig:

"Aki a helyes úton akar e cél felé haladni, annak már kora ifjúságában a szép testek felé kell fordulnia, s először, ha vezetője jól irányítja, egy testet szeret meg, s úgy hoz világra szép gondolatokat. De azután észreveszi, hogy minden egyes test szépsége édestestvére a másikénak, s ha az alakban (forma = morphé) keresi szépet, nagy oktalanság föl nem ismerni, hogy minden testben ugyanaz a szépség lakik. Mikor ezt megérti, minden szép test szerelmese lesz, s az egy test heves szerelmével felhagy, mert lenézi és kevésre becsüli. Ezek után a lélek szépségét becsessebbnek fogja tartani a test szépségénél, úgyhogy még ha szerény is a test virága, de a lélek értékes, ennyi elég neki elég arra, hogy szeresse, törődjön vele, s olyan gondolatokat szüljön, melyek jobbá teszik az ifjakat. Ez viszont arra készteti, hogy a törvényekben és a cselekedetekben meglássa a szépet, s észrevegye, hogy mindez rokonságban áll egymással; s ezáltal belátja, mily csekély értékű a test szépsége. /.../ a szépség roppant tengere felé fordulva, s szemléletébe merülve, sok szép és magasztos gondolatot szüljön, dúsgazdag bölcsességből fakadó eszméket. Míg azután így megnövekedve és megszilárdulva meglát egyetlenegy tudományt, annak a szépségnek a tudományát, melyről most mesélni fogok. /.../ Ez az, Szókratész, amiért minden eddigi fáradozás történt; /.../ önmaga által egyféle és örök, s minden szépség csupán ennek a része." [Lakoma 210a-211b]

Így hát az ember ha túljutott a formák szeretetén, a dolgok szeretetén, az észbeli ismeretek és tudományok szeretetén, míg pusztán a szépség önvalójának tapasztalatán keresztül eljuthat a legfensőbb jó szemléletéig. Tehát az embernek meg van a lehetősége arra, hogy az isteni természetet közvetlenül átélje; ehhez azonban ahogy maga mondja a Phaidón 69c-ben meg kell tisztulni. Ez a megtisztulás a katarzisz, amivel a lélek levetheti a rátelepedett hamis képzeteket, a doxákat, és visszatérhet eredeti állapotába. Mi hát a lélek eredeti helye - melyik világhoz tartozik? Platón szavaival élve:

"a lélek jobban hasonlít a láthatatlanhoz, mint a test, a test pedig a láthatóhoz." [Phaidón 79b]

Ennek értelmében világos, hogy a lélek a toposz noétosz világához tartozik, azaz az ideák világához az isteni világhoz. Ezért mondta Platón, utalva az orphikusokra, hogy van lehetőség az isteni világba visszatérni. Ehhez azonban meg kell tisztulni, hiszen az embert rengeteg téveszme fordítja el a valós dolgok szemléletétől. Természetesen felmerül a kérdés, hogy ha a lélek természetét tekintve a toposz noétoszhoz tartozik, hogyan került a formák világába? Erről a Phaidrosz-ban olvashatunk, ahol a lélek pre-existentiájáról mesél. Ha kezünkbe vesszük ezt a részt azonnal feltűnik, hogy Platón, ki egyébként a dialektika eszközét használja, itt mitikus képekkel fejezi ki ismereteit. Ez minden bizonnyal azért van, mert a végső belátással (phronészisz) szerzett ismereteket, nem lehet szavakkal kifejezni, mint ahogyan ezt maga is állítja a 7. levél 341 b-d-ben:

"Hiszen a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokásos tárgyait: az érte szakadatlanul végzett közös munka és igazi életközösség eredményeként egyszerre csak felvillan a lélekben."

Ezért hát a Phaidrosz képei ilyen végső belátással szerzett ismeretekről szólnak amelyeket azonban a hétköznapiság nyelvén kifejezni nem lehet. Ez alapján a lélek a földit megelőző létezésében az ideák világában, az Uránoszon túli világban (hyper Uranisz toposz) az istenek társaságában létezett. A lélek még tökéletes formájában létezett, különböző részei még harmonikusan működtek együtt. [3] Azonban ha hitvány dolgokkal foglalatoskodik a lélek, akkor egyes lélekrészei meggyengülhetnek, s ezért mikor az "égboltozat teteje felé igyekeznek" lelkük kocsija elnehezedik és a Földre hull. Itt azután, hogy nehogy mélyebbre zuhanjon, a lélek testet ölt. Azonban sokan hamar elfelejtik isteni származásukat, s a Földi lét felszínes szépségeibe feledkeznek, elfordulva az isteni széptől. Ez hát a lélek eltávolodásának oka az isteni világtól.

Ezután érthető, hogy ha vissza kíván térni az ember az isteni világba, akkor magára kell vállalnia a megtisztulás feladatát. A végső megtisztulás azonban Platón szerint csak a halálban történhet meg; bár az ember élete alatt is eljuthat a lelki tisztaság olyan fokára, hogy a végső dolgok természetét közvetlenül szemlélhesse, ez azonban nem maradandó állapot. Permanensé csak a halál után válhat, és akkor az ember nem árnyként tanyázik Hádész szürke mezein, míg újjá nem születik, hanem az isteni világ részesévé válik.

Top

Lábjegyzetek

[1] Dodds: The Greeks and the Irrational (151.old)

[2] Az isteni Héroszok jutalmáról, így a Boldogok szigetéről Hésziódosz: Munkák és Napok (159-161)

[3] Ezekről a részekről a Menón 73b-ben olvashatunk: aléleknek három főbb része van 1) a vágyó lélekrész, 2) az indulatos lélekrész, és 3) az eszes lélekrész. A vágyónak a bátorság, az indulatosnak a mértékletesség, az eszesnek a bölcsesség az erénye. Az igazságosság ennek a három lélekrésznek a harmónikus együttmûködése.

Top

Word formátumban [« word ]

» Filozófia - Plato's enlightenment - The concept of phronesis