Filozófia - A természet tudománya Hérakleitosznál

Az alábbi értekezés két nagyobb, jól elkülöníthető részből áll. Az első rész egy átfogó képet próbál nyújtani a korai görögség tudományfelfogásáról, illetve az ebből adódó nehézségeket kívánja körüljárni. A második rész, igyekszik az első részben kifejtetteket alátámasztani Hérakleitosz fennmaradt töredékeinek elemzésén keresztül.

Már sok szerző [3] rámutatott, hogy korántsem biztos, hogy a korai görögség számára a homéroszi művekből rekonstruálható vallásos felfogás lett volna az elfogadott. Mint az bebizonyosodott, maga a ‘Homérosz’ név is inkább költők generációit képviseli, semmint egyetlen személyt. S ennek tükrében a homéroszi művekben található világkép ugyan több ember nézetét összegzi, de nem valószínű, hogy ez, a széleskörben vallott világnézet tükre lenne. Hogy milyen is lehetett ez az általános világkép, arra számos elmélet született [4] , azonban ez jelen kérdésfelvetésünk szempontjából másodlagos jelentőségű. Az azonban fontos, hogy Peiszisztratosz, aki kisebb nagyobb megszakításokkal Kr.e.560 és 527 között volt hatalmon Athénban, a homéroszi költeményeket, a mai formájukban ismertette meg az athéni polgársággal. Az ő hatására a művelt görög világban Homérosz lett az ifjúság nevelésének fő forrása. Ha Copleston-nak hihetünk, akkor a homéroszi költemények a görög arculat mérsékelt oldalát képviselik - bár a mai kor szemével nézve ezek a költemények is tele vannak mindent elsőprő vitalitással és válogatott kegyetlenkedéssel. Homérosz színrelépésével azonban a görögség egyáltalán nem felejtette el másik arcát sem. Mint arra Bertrand Russell figyelmeztet:

Mindebből következik, hogy a Kr.e.VI.-ik században nem történt valamiféle radikális változás, hogy a görögség elhagyva barbár, zabolátlan életmódját hirtelen mai értelemben vett civilizált ‘polgárrá’ változott. Ugyanúgy csatározott tovább a környező népekkel mint annak előtte, sőt továbbra is inkább egymással harcoltak a különböző városállamok. Kiváló példákat találunk erre a trák származású, Athénba származott Thuküdidész művében (melyet Xenophón adott ki), aki kegyvesztetté válva össszegyűjtötte az athéni háborúskodások történetét. Ebből megtudhatjuk, hogy az athéniak válogatott kegyetlenkedéssel irtották ki riválisaikat, erre Copleston is felhívja a figyelmet. [6]

Mindezt azért tárgyaljuk ilyen részletesen, mert ez az a kétarcúság ami nemcsak a görög vallásosságban és életmódban jelenik meg, hanem a görög gondolkodásban is. Ezt a kétarcúságot azonban egy mai ‘mérsékelt’ tudomány- és filozófiafelfogásban nagyon sokaknak nehéz elfogadni. Éppen ezért okozott komoly gondot a XX.sz-i természettudományos szellemet képviselők számára, hogy hogyan értékeljék a korai görögség gondolati ‘termékeit’. Mennyire lehet ezeket a gondolatokat a modern európai szellem (ami alatt a természettudományos gondolkodást értették) előfutárának tekinteni. Lehetetlen ugyanis letagadni, azt a hatalmas hagyatékot, ami a görögökkel hagyományozódott ránk. Ezt nagyon tisztán láttatja velünk Copleston is:

Mindez nem azt jelenti - mint arra Theodor Gomperz, a ‘Griechische Denker’ című munkájának első kötetében rámutatott, hogy a ránk hagyományozott gondolatokat és ezek hatását elfogadó módon meg kell tűrnünk. Sokkal inkább az a XX.sz-i természettudós feladata, hogy megtisztítsa ezeket a gondolatokat. Mint azt Gomperz állítja: “majdnem egész szellemi műveltségünk görög eredetű”, ezért elengedhetetlen ennek a gondolatkörnek az ismerete. Csak ekkor lehet bármely tudós képes arra, hogy megszabaduljon túlzott mértékű hatásától - akár elismeri ezt a hatást, akár nem. Ezért ezt a hagyományt úgy ahogy van, nem tudomásul venni nemcsak nem kívánatos, hanem éppenséggel lehetetlen is. Azonban nagyon is úgy tűnik, hogy a modern tudományfelfogás túlzott hangoztatásával, minden elővigyázatosság ellenére, egyes XX.sz-i természettudósok a fürdővízzel a gyermeket is ki kívánják önteni. Ugyanis Ernst Mach-hal az élen sokan igen lesajnálóan nyilatkoznak az “ókori tudomány szűkös és silány maradványairól”:

Kérdéses, hogy miért kell a modern tudományos módszerekkel versenyeztetni az ókori görög tudományt? Sokakkal egyetértve magam is úgy gondolom, hogy a természettudomány sok alapvető kérdése mind a mai napig lényegében ugyanaz maradt, még ha megjelenítésében megváltozott is. Ennek tükrében nem teljesen világos, hogy mi az új irány, ami felé a modern természettudománynak haladnia kell. Véleményem szerint tehát sokkal inkább a természettudományos kérdések felvetésének módja a természettudomány kritériuma, ezek pedig csak igen keveset változtak.

Amennyiben ezzel egyetértünk, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy Mach valószínűleg túloz ama kijelentésével, hogy az antik tudományfelfogás akadályozza a modern fejlődést. Ami valószínűleg megtéveszthette őt, az pontosan a feljebb tárgyalt kettősség amely a görögséget általában jellemezte.

Még ugyan korántsem bizonyítottuk, hogy a korai görög bölcselők ‘tudósok’ lettek volna, azonban kétségtelen, hogy már Xenophón is, egységes kategóriába sorolta a Szókratész előtt élő bölcselőket. Ez arra utal, hogy valamilyen közös gondolati szál, vagy módszer jellemezte őket. Úgy tűnik, hasonlóképen gondolta ezt bármely későbbi történetíró is. Erről az egyelőre megelőlegezett közös gondolati szálról szeretnénk láttatni, hogy az nem más, mint maga a természettudományos gondolkodás. Azonban nézzük meg, hogy minek gondolták ezt, maguk a későbbi görögök, akik korban jóval közelebb álltak hozzájuk mint mi magunk. Így Arisztotelész Metafizikájának I. könyvében a következő képen szól a korai görög bölcselőkről:

Ebből nem csak az válik világossá számunkra, hogy a korban hozzájuk közelebb álló Arisztotelész is valamiféle egységes rendszert látott meghúzódni a legkülönbözőbb korai gondolkodók különféle magyarázóelvei (arkhé) alatt, hanem az is, hogy ezen elvek rendszerét, egységes módszernek tekinti - és ezt majd saját filozófiája tükrében bírálja is. A fenti idézetből az is kitűnik, hogy Arisztotelész ezen elvek általános jellemzőjének azt tartja, hogy anyagjellegűek. Mindezek alapján bátran mondhatjuk, hogy igenis létezik egy közös gondolati szál a korai bölcselők tanításaiban. Ugyan az Arisztotelész idézetéből kiolvasható, hogy ez a közös gondolkodási mód oda vezetett, hogy anyagjellegű ősprincípiumokkal kezdték magyarázni a világot, de, hogy magának a gondolkodásnak mi volt a módszere, az nem. Ezt a közös módszert mindazok, akik az eleai iskolát, s ezen belül is Xenophanészt veszik alapul, a ‘racionális mítoszmagyarázat kezdetének’ nevezik, s ebben nem is tévednek, hiszen ez a világszemlélet és a belőle kibontakozó módszer radikálisan újszerű a homéroszi világképhez képest. S minthogy valóban teljesen újszerű a homéroszi világhoz képest, kénytelen reflektálni elődjére, s ezt bizony gyakran kritikusan teszi. [10]

Azonban, ha komolyan vesszük a korábban kifejtetteket, mely szerint a görögséget egy sajátos kétarcúság jellemzi, akkor nem gondolhatjuk, hogy ezzel a kritikai váltással azonnal ‘racionális’-sá is vált volna a görögség. Ugyanúgy nem, mint ahogy a Peiszisztratosz által bevezetett Homérosz-kultusz sem szüntette meg a vele párhuzamosan létező, de történetiségét tekintve korábbi Dionüszosz-kultuszt. Hiszen Xenophanésznál is számos töredék utal valamiféle belső, misztikus tapasztalásra, s nem az istenség gondolata ellen szól, hanem az istenség homéroszi ábrázolása ellen. Ő maga ugyanúgy dionüszoszi marad, misztikus és istenfélő. [11] Éppen ezért a preszókratikus bölcselők nem tekinthetők mai értelemben vett ‘racionális’ gondolkodóknak. Mint arra Bertrand Russell felhívja a figyelmet:

Ez így természetesen igaz, de véleményem szerint ez a két csoport nem különíthető el egymástól, sőt gyakran egyetlen szerző is tekinthető ‘tudós’-nak és ‘hívő’-nek, mint például Platón. De többszörösen igaz ez az összes preszókratikus bölcsre, hiszen bármelynél fellelhetjük a vallásos tisztelet hangjait, míg a tudományosság első megfogalmazói is ők maguk - mint azt az alábbiakban bizonyítani szeretném.

Ha visszatérünk ezután a rövid kitérő után a fő vezérgondolathoz, akkor leszögezhetjük, hogy valóban jellemzi a preszókratikusokat a homéroszi világképre irányuló kritikai attitűd, azonban ez sokkal inkább vonzata annak a kialakulóban levő gondolkodásmódnak, mely közös módszere minden preszókratikusnak. Erre a módszerre éppen ezért, a ‘racionális mitoszmagyarázat’ helyett, talán szerencsésebb - az adott kornál maradva - Platón megnevezését használni, ki a preszókratikusok vizsgálódásait, és az ebből születő bölcseletet a ‘természet tudományának’ [13] nevezi. Ennek az az oka, hogy a preszókratikus bölcselők vizsgálódásainak középpontjában a természet állt. Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy a mai értelemben vett természettudományos vizsgálódásokat folytattak. Azonban a preszókratikus bölcsek tanításait méltató legkorábbi feljegyzések sem hagyják említés nélkül azt a radikálisan új megközelítést, amely általánosan jellemzi ezeket a tanításokat. Francis Macdonald Cornford szavaival élve:

Cornford felvetését kiinduló pontnak véve, miszerint ez a rendszer vált a modern tudomány egyetemes premisszájává, el kell gondolkodnunk azon, hogy valóban a ‘racionalizmus’-e az, ami megkülönbözteti ezeket a gondolati rendszereket a mitikus gondolkodástól. Miért lenne például a “Miként lelkünk - amely nem más mint levegő - hatalmában tart bennünket, éppúgy az egész világegyetemet is a lélegzés és a levegő fogja át.” [Anaximenész B2] kijelentés ‘racionálisabb’, mint a “a földi halandók sorsa után ez: mert az inak nem tartják össze a húst meg a csontot, mindezeket megemészti a tűz, lobogó erejével, rögtön amint a fehér csontok közül éltük elszáll, s lelkük akár az álomkép, röpül erre meg arra.”[Odüsszeia XI.218-222.] gondolat. Mindkettő legalább ugyanannyira spekulatív, s ráadásul mind a kettő elképzelésnek megvan a maga mitikus alapja. Ugyan ezek kiragadott példák, azonban jól mutatják, mint azt a fentiekben már tárgyaltuk, hogy a mai értelemben használt racionalizmus egyáltalán nem jellemzi a preszókratikusokat. Igaz rájuk az, hogy az istenek helyett a természettel foglalkoztak, de ez még önmagában semmivel sincs közelebb a racionalitáshoz. Mind ehhez hozzá kell tegyük, hogy számukra a természet, a phüszisz nem azt jelentette, amit ma számunkra jelent. Sokkal találóbban mutat rá a korai görög gondolkodás tényleges alapgondolatára Erwin Schrödinger, ‘A természettudományos világkép sajátosságai’ című művében:

Ha valóban elfogadjuk ezt a kitételt, akkor rögtön megkapjuk a természettudomány első kérdéseit (s mint azt korábban jeleztem szerintem a természettudományosság kritériumának elsősorban a kérdésfelvetés tekinthető): Megismerhető-e a világ? Vannak-e benne törvényszerűségek? Ezeket a törvényszerűségeket meg lehet-e érteni? Ilyen jellegű számos kérdés bontható ki ebből a gondolatból. Mint azt az alábbiakban megpróbálom bizonyítani, a preszókratikusok egészen bizonyosan feltették ezeket a kérdéseket. Ha ez igaz, akkor jogosan nevezhetjük ezen elvek közös rendszerét a ‘természet tudománynak’, és megpróbálkozhatunk a preszókratikus gondolkodók természettudományának elemzésével. Azonban csak azzal a kitétellel, hogy szem előtt tartjuk, hogy a preszókratikus bölcs tevékenysége egyáltalán nem fedi mindazt, amit ma természettudomány alatt értünk. Ez persze nem kell, hogy levonjon értékéből, (mint azt Ernst Mach gondolta). Sőt azzal a szándékkal ülünk neki a fejtegetéseinknek, mint John Burnet tette:

Persze elsősorban arra kell vigyázni, hogy ne essünk abba a hibába, hogy ezekre a töredékes szövegekre támaszkodva hozzunk túlzónak tűnő ítéleteket; mint ahogyan erre Hegel is figyelmeztet. [17] Másodsorban, mint ahogy arra Copleston hívja fel a figyelmet:

Tehát nem azt kívánom bizonyítani, hogy a preszókratikus bölcsek inkább tudósok lettek volna mint filozófusok, hanem csak azt, hogy az ő gondolkodásmódjuk teszi lehetővé a természettudományos kérdésfelvetést. S miután a preszókratika természet tudománya nagymértékben eltér a modernétől, ennek a rövid értekezésnek pusztán annyi a célja, hogy bemutassa, miben különbözött a preszókratikus bölcs módszere, korának gondolkodásától; mi az ami számára a természet tudományát jelentette.

Azonban mielőtt továbbmennénk, még egy kitételt kell tennünk; ezért érdemes Cornford előbbi idézetének közvetlen folytatásában található fontos gondolatot megvizsgálni:

Ennek tükrében valóban el kell gondolkodnunk azon, hogy a preszókratikus bölcselőre jellemző módszer valóban fellépésének idején alakul ki, vagy hosszú folyamat következménye? Ha Platón Prótagoraszára (342b-343b) gondolunk, ott azt találjuk, hogy Szókratész a filozófiai módszer egy jóval korábbi formáját nevezi meg, mint a preszókratika ‘természet tudományát’, és ezt ‘lakónikus kifejezési mód’-nak nevezi. Ezt a módszert a ‘hét bölcs’ [20] -nek tulajdonítja, és úgy véli, hogy a bölcselkedés legelső formája. Figyelembe kell tehát vennünk, hogy a preszókratikus bölcset jellemző, Cornford meghatározását használva, ‘racionalizmus’ egy hosszú folyamat végeredménye. Ez azonban nem jelenti, hogy a ‘lakónikus kifejezési mód’ és a ‘természet tudománya’ egy és ugyanazon dolog lenne. fontos különbségeket találhatunk a hét bölcs tevékenysége és a preszókratikus bölcs tevékenysége között. A lakónikus módszer jellemzője Hegel szerint a következő volt:

Tehát, ha az Arisztotelész által bevezetett öt megismerési formán (mesterség, tudomány, okosság, bölcsesség, ész, [22] ) belül akarjuk meghatározni tevékenységük formáját, akkor azt mindenképpen az ‘okosság’ formájához kell sorolnunk; mivel tevékenységük, a gyakorlati élet területére korlátozódott. Ezzel szemben a preszókratikus bölcs tevékenységét pont ellenkezőleg:

Ha azonban tevékenységük nem a gyakorlati élet dolgaira irányul, jogos feltennünk a kérdést, hogy miben tekinthető ez a módszer ‘természettudományosnak’; hiszen a mai természettudományok tevékenysége egyértelműen erre a területre korlátozódik.

Ezen a ponton bele is foghatunk a preszókratika ‘természet tudomány’ fogalmának kifejtésébe, hiszen ugyanez a gondolat miatt, amely szerint a preszókratikusok tudománya nem alkalmazható a gyakorlati életre, veti el Jonathan Barnes azt az ötletet, hogy a preszókratikus bölcseket tudósoknak tekintsük:

Ez ismételten abból a téves megközelítésből következik, hogy a preszókratikus bölcseket racionalizáló, gyakorlati szempontokat hangoztató fehérköpenyes, laboratóriumi tudósoknak véli Barnes. Már pedig ezek a korai gondolkodók a természeti jelenségek puszta diagnosztizálásával töltötték idejüket; azzal, hogy megfigyeltek bizonyos jelenségeket. De mint azt Copleston idézetéből láttuk (6.oldal), nem álltak meg a puszta megfigyelésnél. Elméleteket gyártottak, amelyek segítségével magyarázhatták ezeket a megfigyelt jelenségeket. Az elméleteik azonban nem arra voltak hivatottak, hogy azokat alkalmazva valamiféle induktív következtési láncon keresztül a jövöre vonatkozó ‘hasznos’ predikcióhoz jussanak. Mint azt a ‘hét bölcs’ kapcsán kifejtettük, az ókori bölcs számára nem volt fontos, hogy elméletei valami közösség hasznát szolgálják.

Mindemellett önmagában az a tény, hogy ezeket az elméletek nem alkalmazták a gyakorlatra, még nem jelenti, hogy mellőznék a tudományosságot. Furcsa az a kitétel, amit Barnes követel a preszókratikusoktól:

Sajnos ennek a követelménynek valóban egyetlen preszókratikus sem tudott volna megfelelni, egyrészt azért, mert a fentebbi kijelentéssel ellentétben nem is akartak tudományos státuszt, másrészt az ő módszerük Barnes elvárásával ellentétben nem is induktív, így nehezen várható, hogy kisérleti módszerhez vezessen. Már Barnes előzőleg idézett gondolatát azzal zárja le, hogy miután a milétosziak módszere nem induktív, az általuk felállított tudományosnak tűnő elméletek nem valami mély belátás miatt tűnnek igaznak, hanem pusztán véletlenszerű ezek egybehangzó mivolta a modern tudományok által megállapított igazsággal. Két ponton helytelen ez a megállapítás: Egyrészt a milétoszi bölcsek, elméleteiket nem azért állították fel, hogy azután azokat a XX.sz-i könyörtelen falszifikációs elmélet által követelt módon megcáfolják; így azután nem is törődtek azzal, hogy más elméletei korrespondeálnak-e velük vagy sem. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy a Milétoszban élő bölcsek, Anaximandrosz és Anaximenész, akik bizonyára ismerték az előttük járó Thalész tanítását, sosem törekedtek arra, hogy saját ‘elméleteiket’ az ő képére alakítsák. Másrészt elméleteik teóriák voltak, ami sokkal többet takar, mint a puszta ‘elmélet’ szó. Cornford szerint a ‘teória’ szó orfikus eredetű, és ő “szenvedélyes, beleérző szemlélődésnek” fordítja. Ez azt takarta, hogy az orphikus beavatott, a teórián keresztül (ami a szenvedő istennel való együtt pusztulást és feltámadást jelentette) valami biztosat, megingathatatlant tapasztalt. A teória ennek értelmében bizonyosság. Mégpedig egy misztikus belátáson alapuló bizonyosság.

Ennek értelmében a preszókratikus bölcsek teóriái Barnes feltételezésével szemben, éppenséggel nem a véletlenszerűség hanem a belátás (insight) miatt tűnnek igaznak. (Az a véletlen, hogy a modern tudományos elméletek induktív módon jutnak hasonló megállapításokra.) És ezzel megint emlékeztetni kell magunkat, hogy a görög szellem mindvégig kétarcú. Misztikus belátásokból szerzi bizonyosságait, amikből azután szigorú deduktív módszerrel következtet az egyedi jelenségek világára. Tehát pontosan fordítva, mint azt a modern tudomány teszi. Hogy a ‘teória’ szó, ma már olyan jelentést hordoz amilyet, az Püthagorasznak köszönhető. Hiszen ő volt az, akinél ez a “beleérző szemlélődés” intelektuális alapokon állt, s így ez matematikai bizonyosságokat eredményezett. [26] Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a görögök által kidolgozott matematikai és geometriai tételek alapjai mind ilyen ‘belátásokon’ alapszanak. Hiszen a görögök voltak azok, akik a geometria alapjainak olyan axiómákat tettek meg, amelyek maguktól értetődőek voltak. Azaz igazságukat csak belátni lehetett. Aztán az ilyen belátott axiómákból jutottak - a később kidolgozott deduktív érvelés segítségével - olyan tételek megfogalmazásáig, amelyek egyáltalán nem voltak nyílvánvalóak. Ez adta a görögök számára a puszta, önmagáért való teoretizálásba vetett hit alapját. Ez az a hiányosság, amit lépten-nyomon számon kérnek rajta. Így Bertrand Russell is:

Ezek után érthető, hogy a preszókratikus bölcs miért nem jutott el sohasem a kisérletezésig. Számára fontosabb volt saját dionüszoszi arca, ami zseniális meglátások által biztosította számára az ‘igazság’ kritériumát. Más kérdés az, hogy az induktív módszer még önmagában nem vezet el a kísérletezésig. Mert ha ez így lenne, akkor Arisztotelész is kisérletezett volna, márpedig erről nincs tudomásunk; ugyanis ő már ismerte az indukciós módszert. [“A tudatos művészet ott jön létre, ahol sok tapasztalati megfigyelésből a hasonló dolgokra vonatkozó egyetlen általános ítélet alakul ki.” Met. 981a] De, mint az evidens, nem is a kisérletezés szolgáltatja az induktív módszer alapját, s ezért Barnes is enyhít a preszókratikusokkal szemben felállított követelményein:

Ha pedig a tudományosság kritériuma a tapasztalatgyűjtés, akkor ennek meg kell, hogy feleljenek az ókori bölcsek is. Azt ugyanis egyetlen szerző sem tagadja, hogy ezek a férfiak a természeti jelenségek megfigyelésével töltötték idejüket. (Példa erre Thalész, aki az égi jelenségek tanulmányozása közben esett gödörbe.) Azonban a tapasztalatgyűjtés bármely formája nem felel meg a tudományosság kritériumának, hiszen ha a tapasztalatot szerző egyén valamilyen oknál fogva torzult formában gyűjti be - akár azért, mert érzékszervei hibásak, vagy mert eleve olyan intenciói vannak, hogy csak egy meghatározott típusú jelenséget regisztrál, akkor nem tesz eleget a tudományos objektiválásnak.

És ezzel érkeztünk el a korai görög gondolkodás természettudományának végső jellemzéséhez. Ugyanis miután beláttuk, hogy a modern tudományfelfogással szemben azt sem az indukciós módszer, sem a kisérletezés nem jellemzi, meg kell adnunk, hogy mégis melyek azok a jellemzők, ami miatt egyáltalán tudománynak tekinthetjük. A válasz erre Schrödinger tanulmányában található. Ő ugyanis, mint azt már a korábbi idézetéből kiolvashattuk (lásd 5.oldal), a következő két szempontot teszi meg a természettudományos gondolkodás kritériumának:

Ezek alapján nevezi ő a preszókratikus bölcseket a tudomány előfutárainak. Hiszen mint azt már mondottuk ők feltételezik először, hogy a világ megismerhető. S természetes, hogy mind a megismerhetőségnek, az indukciónak, a kisérleti módszernek az érthetőségi feltétel teljesülése az alapkövetelménye. Hiszen csak az érthető meg, amiben bizonyos mértékű rendezhetőség található. S ilyen rendező elveket először a preszókratikusok kezdtek el felmutatni. Schrödinger írja:

Ezt a törekvést számos fragmentummal alá lehetne támasztani, de talán élvezetesebb egyetlen preszókratikus bölcs töredékes korpuszán keresztül bemutatni mindezt. Persze Russell felhívja arra a figyelmet, hogy a görög bölcseletnek már számtalanszor emlegetett kettős arca miatt “a görögség szemléletének semmilyen egyoldalú elemzése nem adhat teljes képet róluk” [30] ; hát még ha önkényes módon egyetlen szerzőt, csak egyoldalú szempont alapján elemzünk. Azonban, ennek a dolgozatnak a terjedelme nem engedi meg a túlzó, parttalan elemzést, másrészt jobban követhető az eredeti gondolat, ha csupán egyetlen szerzőt elemzünk. Mindemellett szem előtt kell tartanunk, hogy a kép amit ezután kapunk, koránt sem lesz teljes.

Hérakleitosz töredékeinek alapos szemügyrevétele után, a fentebb kifejtettek értelmében nem meglepő, hogy mennyire nem a kifinomult, mai értelemben vett tudomány megszokott érvelési módszerével találkozunk. Fennmaradt töredékeit átszövik az úgymond rejtett értelmű, jóslatszerű elemek. Ez különösen jellemzi Hérakleitoszt, akit éppen ezért később a ‘homályos’ (ho szkoteinosz) jelzővel látták el a görögök [31] , ez azonban abból az általános jelenségből fakad, hogy a bölcselkedésnek ez a formája, nem szünteti meg a mitikus gondolkodást, mint azt a fentiekben bebizonyítottuk. Ebben erősít meg bennünket Nyíri Tamás is:

Erre utal Hérakleitosz számos töredéke [33] , melyben lépten-nyomon feltűnnek a mítikus elemek, méghozzá az előző részben tárgyalt kritikai felhanggal. Ezt látja igazolva G.S. Kirk is, aki a ‘The Presocratic Philosophers’ című munkájában így ír:

Láthatjuk tehát, hogy Hérakleitosz ugyanúgy reflektál a homéroszi mítikus hagyományra, mint legtöbb elődje. Számára is fontos ennek a hagyománynak a megtisztítására irányuló törekvés, azonban ez nem ennek a hagyománynak a teljes elvetését jelenti. [35] Mintha Arisztotelész meggyőződését kívánná alátámasztani, miszerint: “a mítoszkedvelő is valahogyan filozófus” [Metafizika 982b]. Hiszen a mítosz is a maga sajátos nyelvén reflektál az őt körül vevő világra, mégha válaszaiban nem is felel meg az érthetőségi kritériumnak, vagy az objektiválásnak. Hérakleitosz éppen ezért a mítosszal szemben új alapokra kívánja helyezni a megismerést. Mi azonban az a terület amely képes új alapokat szolgáltatni a megismerésnek?

Ha Hérakleitosz gondolatmenetét követjük végig, akkor az első feladat az, hogy megnézzük mi az amit az emberek többsége ismeretnek nevez, és hogy amit annak nevez, igaz ismeret-e, s milyen alapokon nyugszik:

Ezekből az egymás mellé rakosgatott töredékekből elég sok minden kiderül. Elsősorban az, hogy a legtöbb ember tévedésben él, miután csak érzékszerveiket használják a megismerésre [B56]. S miután az érzékszervek a dolgok felszínét érintik, az emberek többsége csak ezt ismeri. Éppen ezért a preszókratikus bölcs elfordul a vélemények és a találgatás által vezérelt emberek világától, hogy a hétköznapi tapasztalat mögött rátaláljon a meg nem nyilvánuló igaz világra, ahol (Platón gondolatait idézve:) “az igazán bölcselő természet, aki istentől ihletve valóban a filozófiával való foglalkozásra termett és méltó arra, úgy érzi, mintha valami csodavilágba vivő útról hallana” (VII.levél 340c). Persze nem pusztán valamiféle arisztokratikus pózból válik itt szét a két létszint - bár nem tagadhatjuk ennek felhangjait,- hanem magában a világ szemléletének módjában van itt a különbség. Annak felismerése ez, hogy az igazi okok a látszat mögött húzódnak meg. Ezért mondja Hérakleitosz, hogy “A természet rejtekezni szeret.” (fusiV kruptesqai filei) [B123]. Kirk fordítását véve alapul, a természet kifejezésen, itt a dolgok igaz alkatát, összetételét [37] érti Hérakleitosz; és ennek tükrében válik érthetővé B1-es fragmentuma melyben a ‘fölfejtve mindent természete szerint’ (diairewn ekaiston kata jusin) a dolgoknak ezt, az igaz természetét jelenti:

Láthatjuk, hogy a megismerés feltétele nem a puszta tapasztalat, mivel a tapasztalás csak a dolgok felszínét érinti. Ezt már Xenophanész is így gondolhatta, akit minden bizonnyal ismert Hérakleitosz hiszen hivatkozik rá. Xenophanész így szól erről: “Nem tártak fel az istenek ám mindent elejében; csak kutatás által lel idővel jobbat az ember.” [B18] Illetve “Senki sem tud bizonyost és senki se lesz, aki tudva értse az isteneket s - amiről itt szólok - a Mindent: mert ha a teljességre el is érne szavával, ő maga sem tudná - hisz mindenen ott van a látszat.” [B34] Tehát a természet megismerhető, eleget téve az érthetőségi kritériumnak, azonban nem a puszta tapasztaláson keresztül. A tapasztalás csak a megismerés kezdete, ezért mondja Hérakleitosz, hogy “Amennyiről látás, hallás, megismerés van, azt én mind többre tartom.” [B55]. Azonban, ha az értelem nem korrigálja ezeket az észleleteket, akkor félrevezetik az igazságot illetően. “Rossz tanújuk az embereknek a szemük és a fülük, ha barbár lelkük van.” [B107]

Ezt tükrözi a B56-os számú töredék, ahol az értelem nélküli emberek egyik hibájaként rója fel Hérakleitosz, hogy pont érelmetlenségük miatt élnek tévedésben még a láthatóra nézve is. Ugyanis Hérakleitosz felfogásában az emberek feladata az lenne, hogy felfedjék és megértsék a világ természetét irányító törvényszerűséget, amít ő a logosz fogalmában egyesít. De miután ez az álandóan változó jelenségvilág mögött található, s ezáltal nem jelenik meg az érzékszerveknek, csak az értelemnek, az emberek nem képesek felfogni azt. Hogy a természeti törvények valójában a fenomenális világ mögött rejtőznek, a B54-es fragmentumában erősíti meg: “Láthatatlan illeszkedés, a láthatónál erősebb.” (Lásd még B93, B86) [38] Ezeket a természeti törvényeket azonban csak az értelem feddheti fel, mint azt G.S. Kirk is állítja:

A természetet irányító törvényszerűséget nagyon nehéz felismerni, s nem pusztán azért mert nem nyílvánul meg közvetlenül, hanem azért mert az állandóan változó fenomenális világ elrejti igaz természetét. A megismerésre törekvő bölcsnek a lehetetlennel kell megbírkóznia. “Ha az ember nem reméli a nem remélhetőt, kitalálni nem fogja, mert nehezen kitalálható és hozzáférhető.” [B18] Éppen ezért az embernek felül kell emelkedni a sokszínűség világán, hogy az állandóan változó mögött fellelje a változatlant. Ez az elfordulás az amely ráébreszti az igaz ismeretet keresőt arra, hogy elfordulva a partikularitások világától, az egyedi jelenségek szemléletétől magával az általánossal foglalkozzon. Platón példájával élve:

A filozófus nem az egyes, megismételhetetlen jelenségeket vizsgálja, hanem az általánost, azt “ami mindenekben közös” [B114]. Ezért mondja Hérakleitosz: “[Ezért] ahhoz kell igazodni, ami közös. De bár a logosz közös, úgy él a sok ember mintha külön gondolkodása volna.” [B2] Ezek a fragmentumok bizonyára meglepőek, hiszen jól tudjuk, hogy Hérakleitosz mennyire a demokrácia ellensége volt [41] , így furcsának tűnik, hogy pont ő hivatkozik valami olyasmire, ami nem pusztán a keveseket, hanem mindenkit érint. Ezekben a fragmentumokban, Schrödingerrel együtt az objektiválásra való törekvést látom. Hiszen a valóság egyetlen kritériuma a közösség. Ha két ember ugyanazt a dolgot másmilyennek látja, akkor egyiküknek tévednie kell. Az adott kérdés eldöntésére egyetlen mód van, az pedig, hogy minél több ember véleményét kérem ki a dologról. A közös tapasztalás tehát az, ami megerősíthet bármilyen elméletet. De mint mondottuk annak a megítélésében is ez lehet a döntő, hogy mi valós, s mi nem. Ezt támasztja alá a következő két fragmentum: “Az ébrenlevőknek egy és közös a világuk [az alvóknak mindegyike pedig] külön [világba lép].” [B89] “Nem kell alvók módjára tenni és beszélni.” [B73] Mindkét fragmentum ismeretelméleti jellegű, hiszen az álomban levő ember számára is létezik tapasztalati valóság, azonban az egyetlen kritérium aminek alapján az kevésbe tekinthető valósnak, hogy nem közös.

Tehát a ‘közös’-ség, mint kritérium egyrészt az objektiválhatóságra vonatkozik, másrészt az egyedivel szemben álló valóban létezőre, az általánosra.

Az eddigieket összefoglalva: Hérakleitosz számára a természetet irányító törvények az egyedi fenomenális jelenségek mögött húzódnak meg. Ezek felfedése csak a tapasztalatot korrigáló értelem segítségével történhet. Ilyen módon nem az egyedi jelenségekben fedezhető fel, hanem az egyedi jelenségekből absztrahált módon. De nem indukción keresztül, hanem valamiféle isteni kegyből bekövetkező belátás által. Mindezek értelmében, az általánossal való foglalatosság határozza meg, a preszókratikus bölcs tevékenységét. Ez az ami a korai görög bölcseletben, és a mai tudományos módszerben egyaránt közös. Azonban itt még a ‘tudománynak’ nincsenek meg azok az annyira nyilvánvaló konnotációi, amelyek a modern tudományfelfogást összekapcsolják a hétköznapi gyakorlat életével; az ilyenfajta görög tudás inkább majd a tekhné fogalmában tömörül. Igaz, hogy Arisztotelésznél találunk példát Thalész kapcsán arra, hogy az elmélkedő életvitel összeköthető a gyakorlati élettel, azonban ezt a lehetőséget a preszókratikus bölcs céljaként még maga zárja ki:

Nem a tömegtől való elfordulásban van a szakadás lényege, hanem maga a dolog természete kényszeríti ki a törést: hiszen a filozófia is a mindennapi tapasztalásból építi ki különös világát, azonban ez a rejtett ismeret az, ami miatt a bölcs a mindennapi tapasztalás világától elfordulni kényszerül. Sőt a tömeg kényszeríti arra: “...hiszen ők voltak, akik Hermodóroszt, köztük a legderakabb embert számkivetésbe küldötték, mondván: közöttünk egy se legyen derekabb, vagy pedig, ha másképp már nem lehet, másutt és mások között.” [B121]

A preszókratikus bölcs célja tehát a puszta megismerés, a tiszta teória; az önmagáért való szemlélődés boldogsága.“Mert egy a bölcs dolog: felfogni az értelmet, amely kormányoz, áthatva mindenen mindent.” [B41] A preszókratikus bölcset ez az érdeknélküliség különbözteti meg a modern természettudóstól, s ez távolítja el a tevékeny élet hétköznapi haszonelvüségétől. Hérakleitosz szavaival szólva:“Józanság a legnagyobb érdem, és bölcsesség a természetre hallgatva igazat mondani és cselekedni.” [B112]

Lábjegyzetek

[1] Gondolok itt John Burnet alább tárgyalandó gondolataira.

[2] S.J. Frederick Copleston: A History of Philosophy; [Image Books, New York 1962] Vol.I, Part I. - Chapter II (The Cradle of Western Thought: Ionia). p.35.

[3] Itt elsősorban Moses I. Finley: ‘Odüsszeusz világa’ című munkájára gondolok.

[4] Kítűnő rekonstrukcióját találhatjuk ennek a korai világképnek, G.S. Kirk és J.E. Raven: ‘The Presocratic Philosophers’ című munkájában, ami rendkívül széles forrásanyag feldolgozásával készült el. [Cambridge University Press, 1957] 8-48.old.

[5] Bertrand Russell: A nyugati filozófia története [Göncöl Kiadó, Budapest 1994] I.Rész I.fejezet 29.old.

[6] Uo. Chapter II. p.34.

[7] Uo. Introduction. p.25.

[8] Ernst Mach: Népszerű tanulmányai [3.kiadás, J.A. Barth, 1903 - XVII.sz. cikk] Én az idézetet, Erwin Schrödinger: ‘A természettudományos világkép sajátosságai’ című munkájából idéztem. [in Schrödinger: Válogatott Tanulmányok [Gondolat, Budapest 1970] 222.old.]

[9] Arisztotelész: Metafizika I. könyv 983b [Halasy-Nagy József ford; Hatágú Síp, Budapest 1992] 42.old.

[10] Lásd Xenophanész B11, 12, 14, 15, 16.

[11] Lásd Xenophanész B23, 24, 25, 26, 30 és B18, illetve B34, amelyekről részletesebben lesz szó.

[12] Bertrand Russell: A nyugati filozófia története [Göncöl Kiadó, Budapest 1994] I.Rész I.fejezet 34.old.

[13] peri fusewV istoria - Platón: Phaidón 96a , melyet Kerényi Grácia fordít így.

[14] Francis Macdonald Cornford: Principium Sapientie (aláhúzások általam) [in The Origins of Greek Philosophical Thought; Cambridge University Press, 1952] 10.old.

[15] Erwin Schrödinger: A természettudományos világkép sajátosságai, in: E. S. Válogatott tanulmányok [Gondolat, Budapest 1970] 229-230.old.

[16] John Burnet: Early Greek Philosophy [A.&C. Black, London 1920] p. 9.

[17] Utalva itt Hegelnek arra a figyelmeztetésére, melyszerint: “Csak egy féltucat idézetünk van az egész ó-ioniai filozófiáról; ez pedig könnyű stúdium. A tudákosság ugyan a régiekkel kevélykedik legjobban; de amiről az ember a legkevesebbet tud, abban lehet a legtudósabb.” - Előadások a filozófia történetéről; [Akadémia, Budapest 1958] I. 145.old

[18] Uo. Chapter II. p.36.

[19] (Francis Macdonald Cornford: Principium Sapientie, 11.old)

[20] Thalész, Pittakosz, Biasz, Szólon, Kleobulosz, Müszón, Khilón

[21] Hegel: Előadások a filozófia történetéről [Szemere Samu ford; Akadémia, Budapest 1958] I. 134.old.

[22] Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika - 1139b [Szabó Miklós ford; Európa, Budapest 1987]

[23] Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika 1141a [Szabó Miklós ford, Európa, Budapest 1987]

[24] J. Barnes: The Presocratic Philosophers [Routledge, London 1993] Ch. III. Science and Speculation p.46.

[25] J. Barnes: The Presocratic Philosophers [Routledge, London 1993] Ch. III. p.48-49.

[26] Erre Russell hívja fel a figyelmet; in ‘A nyugati filozófia története’ 47.oldal

[27] Bertrand Russell: A nyugati filozófia története [Göncöl Kiadó, Budapest 1994] I.Rész IV. fejezet 52.old

[28] J. Barnes: The Presocratic Philosophers [Routledge, London 1993] Ch.III. Science and Speculation p.49.

[29] Uo. II.fejezet 229.oldal.

[30] Uo. I. fejezet. 38.oldal.

[31] Diogenész Laertiosz: A neves filozófusok élete. II. 22.

[32] Nyíri Tamás: A Filozófiai Gondolkodás Fejlődése [Szent István Társulat, Budapest 1991] 39.old.

[33] B5, B14, B15, B23, B28, B32, B63, B78, B79, B82-83, B86, B92, B93, (B98), B102, B114, (B125)

[34] G.S. Kirk and J.E. Raven: The Presocratic Philosophers [Cambridge University Press, 1957] 212.old.

[35] Lásd még Schrödinger: “Hogy a hadüzenet a babonának és a kisértethitnek s a természet megértésének őszinte óhaja nem rendítette meg az iránta érzett tiszteletet, sőt isteni volta a mély hódolat érzését váltotta ki, azzal kapcsolatban szeretnék Xenophanészra emlékeztetni.” U.o. 230.old.

[36] Hérakleitosz töredékei Kerényi Károly fordításában, in Görög Gondolkodók 1. [Kossuth, Budapest 1992]

[37] G.S. Kirk and J.S. Raven: The Presocratic Philosophers. “The real constitution of things is accustomed to hide itself.” [Cambridge University Press, 1957] 193. old.

[38] B93: Az Úr akié a jóshely Delphoiban nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez. | B86: De a legtöbb az isteni kinyilatkoztatásokból hihetetlensége által elfut az emberek elől, hogy ne értsék meg.

[39] G.S. Kirk & J.E. Raven: The Presocratic Philosophers [Cambridge University Press, 1957] 188.old.

[41] Platón: Theaitétosz 173d-174b [Kárpáti Csilla ford. in PÖM II., Európa, Budapest 1984]

[41] “Érdemes volna az epheszosziaknak, akik felserdültek, felakasztani magukat mindnyájuknak, és a serdületlenekre hagyni városukat, hiszen ők voltak, akik Hermodóroszt, köztük a legderekabb embert számkivetésbe küldötték, mondván: közöttünk egy se legyen legderekabb, vagy pedig, ha másként nem már nem lehet, másutt és mások között” [B121]

[42] Arisztotelész: Politika 1259a [Szabó Miklós ford. Gondolat, Budapest 1984] 90-91.old.

A "természet tudománya" Hérakleitosznál