"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Buddhista Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre »]

Soós Sándor

A Nyolcvannégy Mahásziddha Legendája

- The Legends of the 84 Mahasiddha -

- részletek -

 
2000.
Creative Commons License

Pdf formátumban [« word ]

TARTALOM

A legendákról és a forrásokról

Előszó (Mireisz László)

A NYOLCVANNÉGY MAHÁSZIDDHA LEGENDÁJA

Glosszárium


BEVEZETÉS

A legendákról és a forrásokról

A mahásziddhák legendáit többségében a tibeti buddhista kánon őrizte meg, akárcsak maguknak a sziddháknak a műveit, amelyek előkelő helyet foglalnak el a szentiratok között. Ezek némelyikének van már európai nyelvre fordított változata, a többségnek azonban még nincs. Magukról a sziddhákról természetesen igen bőséges anyag olvasható.

Az itt közreadott legendák ebben a formájukban nem szerepelnek sehol. E mű megírásában sokkal inkább vezetett a sziddhák alakjának élő bemutatása, mintsem egy mű pontos fordításának a vágya.

E legendagyűjtemény a következő művek alapján szerkesztetett meg: Keith Dowman: Die Meister der Mahamudra; Dasgupta, S.: Obscure Religious Cults; Dammapada (Az erény útja), fordította: Fórizs László; Szarahapáda királyi éneke, Uszó 5.; Mi-la: A Semmi virágai; Buddha’s lions, Caturasiti-siddhi-pravrtti; Toni Schmid: The eighty-five siddhas; Sántidéva: Bódhicsárjavatára.

Fórizs László csodálatos tolmácsolásában a Dammapada versei a megszabadulás tanának időfeletti egységét is szimbolizálják.

Nagy segítségünkre volt munkánkban dr. Hetényi Ernő és dr. Szabó Tibor: Tibeti mítoszok – A 84 Mahasiddha című könyve. Külön hálánkat fejezzük ki dr. Szabó Tibornak, hogy hozzájárult a könyvben illusztrációkként felhasznált, feltehetőleg a 19. század elejéről származó, fanyomatos tibeti könyv mahásziddhákat ábrázoló nyomatainak átvételéhez.

A nevek átírásánál és kiválasztásánál újra és újra gondot okozott, hogy többségük szanszkrit, bengáli és prákrit alakban is fennmaradt, és a szövegekben gyakorta keverten szerepel. A szanszkrit, illetve bengáli neveket és kifejezéseket magyar átírásban, magyar mellékjelekkel adjuk meg, a történetekben konzekvensen a legjellemzőbbnek és leghelyesebbnek tartott nevet alkalmazva. Ebben a nagy alaposságot és türelmet igénylő aprólékos munkában nagy segítségünkre volt Körtvélyesi Tibor.

Végezetül köszönetet mondok a mahásziddháknak, akik nélkül ez a könyv biztosan nem készült volna el.

Előszó

A nyolcvannégy mahásziddha legendája a VII. és XII. század közötti indiai buddhista megvilágosodástörténetek, üdvtörténetek gyűjteménye. A sokáig szájhagyomány útján terjedo, majd a tibeti buddhista mesterek által lejegyzett és kanonizált legendák a keleti vallási irodalomban is egyedülálló módon, meseszerű keretbe ágyazva és mester-tanítvány láncolatra felfuzve foglalják össze a tantrikus buddhizmus legfontosabb elveit és tanításait. A történetekben alig találjuk nyomát a korábbi buddhizmusra jellemző filozofikus fejtegetéseknek és logikai levezetéseknek, sőt egységes gyakorlatrendszert sem találunk bennük, viszont a Tan olyan új elemei jelennek meg, amelyek a korábbi vallási formákat messze meghaladják.

A kerettörténetek Indiában játszódnak, az okkult és misztikus vallási törekvésekkel átszott középkorban. Itt ekkor – talán még fokozottabban, mint a középokori Európában – mágusok, alkimisták, tantrikusok, titkos és misztikus szekták, jógik és halhatatlanságot kereso aszkéták sokszínű szellemi kavalkádját találjuk. Ebben az időszakban megy végbe a buddhizmus indiai hanyatlása, ekkor jelenik meg Sankara, a hinduizmus megreformálója, aki a buddhizmusból átveszi a kettős igazság elvét, és lerakja a védánta iskola alapjait, hogy az áttekinthetetlenül sok hindu irányzatot és szektát a védikus elvekhez visszavezesse. Ekkortájt érkeznek Indiába az Iránból elmenekült Zarathusztra-hívek, a párszík, majd később megjelenik az arab misztika, a szúfi. Mindez azt eredményezi, hogy egyrészt elmosódnak azok a határok, melyek az egyes vallási iskolák
jól kiveheto kereteit adják, másrészt megjelenik a „tanítások feletti tanítás”, a tantra, amely a megvilágosodás és megszabadulás módszerét új dimenzióba helyezi.

A mahásziddhák is az ekkor előtérbe kerülő tantrikus tanítások követői voltak. A mahásziddha szanszkrit szó, a mahá jelentése nagy, hatalmas; a sziddha (szidh = beteljesíteni, végrehajtani gyökbol) célbaérkezett, beérkezettet jelent. (A sziddhi mágikus erőt és természetfeletti képességet jelent, így a sziddha jelentései közé tartozik a „természetfeletti képességekkel rendelkező”, azaz mágus is, és mint látni fogjuk, a sziddhik eszköztárában feltűnnek a mágia különböző formái is.) Ezért, a mahásziddha jelentéseként a Beérkezett vagy Célbaérkezett formát érdemes használni, mert minden sziddha-irányzatra az a jellemző, hogy a megvilágosodást és a megszabadulást „még ebben a testetöltésben” igyekeztek elérni, szemben a korábbi elképzelésekkel, melyek a születések sorozatán keresztüli helyes törekvés gyümölcsének tartották a célbaérkezést. A „még ebben az életben célbaérkezni” [1] ideája nem csakbuddhista iskolák sajátja volt, hanem más tantrikus irányzatok is magukénak
vallották.

Számos sziddha-kultusz létezett a középkori Indiában, buddhista és hinduista, ez utóbbiban visnui és sivai egyaránt. A hindu irányzatok közül ilyen volt a visnui szahadzsijá, a núth, a bául vagy a dharma kultusz. A visnui szahadzsiják a Legmagasabb Boldogság állapotát tűzték ki célul, és ezt az ellentétek (a fizikai és szellemi lét, vagy a formai és a formántúli lét) mágikus és misztikus egységének megélése formájában vélték elérhetőnek. A náth-sziddhák a segítő istenségek imaginációs bevonása, valamint „a nap és a hold” egyesítése által felébresztett természetfeletti erővel érték el a megszabadulás állapotát. Ebben a tantrikus jóga irányzatban általános a mágikus praktikák és gyakorlatok alkalmazása, melyek célja az volt, hogy az immanens sivai bölcsesség kifejlesztésével az álomba merült feminin világerőt felébresszék, és az abszolútumba visszavezessék. A bául irányzat a hinduizmus és a szúfi találkozásából keletkezett. A bául [2] őrültet jelent, és az őrült irányzat követői minden előítélettől, szociális és társadalmi konvenciótól szabadon, az ének és a tánc segítségével jutottak el a legmagasabb misztikus egyesüléshez. A Nyugat-Bengáliában keletkezett dharma iskolát sokan titkon buddhista-hindu irányzatnak tekintették, mivel a buddhizmus univerzális világtörvény [3] fogalmát Rámára, Visnura és a Napistenre vonatkoztatták.

A középkorban keletkezett hindu irányzatok mindegyike meghaladta az addigi vallási és társadalmi kereteket, és ugyanezt lehet elmondani a buddhista mahásziddha irányzatról is. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy ezek tulajdonképpen az alacsonyabb kasztból kiinduló társadalmi változtatás kísérletei (súdra lázadás) lettek volna. Tény, hogy a tantrikus irányzatok megjelenése egybeesik a varnák [4] által fenntartott szakrális társadalom összeomlásával, összezavarodásával. A szakrális társadalmakat a szellemi hierarchia és a realizáció központúság jellemezte, s amikor ezek megszűnése vagy háttérbe szorulása nyomán a kasztok elveszítették eredeti, a legmagasabb értelemben vett vallási és
metafizikai jellegüket, akkor valóban előtérbe kerültek azok a tantrikus tanítások, amelyek a szellemi megvalósítást már nem a korábbi keretek által jelölt vallási értékek mentén tartották elérhetőnek, hanem e keretek tagadásával. Ekkor már nem csak a papok és a harcosok előjoga volt a metafizikai szintek elérésére tett erőfeszítés, hanem az alacsonyabb osztályoké is, s ez a kasztrendszer által fenntartott társadalom szellemi életét tovább zilálta. De a tantrikus tanítás éppen ebben a helyzetben tudott igazán új és magasrendu szellemi megközelítést felmutatni, mert a tantra (melynek jelentése többek között: kiterjeszteni, folytatódni, megfeszíteni) egyrészt a szellemi megvalósítás feltételeként nem szabott meg semmilyen külső keretet, másrészt a szellemi út fokozatait és állomásait, valamint a megvalósítás menetét olyan szimbólumokkal és metaforákkal írta le, amelyeket csak a beavatottak tudtak kellő mélységben értelmezni, s így a szellemi megvalósítást kiterjeszthették a közönséges és profán szintekre is.

A buddhista sziddhák esetében a súdra lázadás felvetése semmiképpen sem jogosult, mert a buddhizmusban már Buddha idejében azt tanította, hogy az, aki a felébredés útjára lép, kasztok felett áll. Így a buddhizmusban korábban sem vetodött fel, hogy ki honnan származik, sőt lehet tudni, hogy Buddha közvetlen tanítványai között is megtaláljuk mind a négy kaszt szülötteit. Tény, hogy a tantrikus mesterek megjelenése a buddhizmuson belül is felfokozta ezt a folyamatot, s a nyolcvannégy sziddha legendáiból kitunik, hogy a korábban csak elvétve megjelenő alacsonyabb kasztbéli szülöttek ekkor már lényegesen nagyobb számban lesznek a tanítás hordozói. Így a sziddhák legendáiban származásukat tekintve egyaránt találkozunk papokkal, harcosokkal, kereskedokkel, gazdálkodókkal és „szolgákkal”, mert a tantrikus elvek minden megkülönböztetést és eloítéletet még nyomatékosabban eltöröltek.

Ebben a középkori szellemi közegben a buddhizmus is jelentősen átalakult, a mahásziddhák megjelenése a buddhizmus harmadik nagy periódusa, a „gyémánt-villám-jogr-út”, a vadzsrajána irányzata kezdetét is jelentette. E tanok részletesebb megismerése előtt érdemes röviden áttekinteni a buddhizmus két korábbi irányzatát.

Sákjamuni Buddha életének és megvilágosodásának története közismert, így erre most nem kell kitérnünk. Tanításait életében nem jegyezték le, így parinirvánája – halála – után, egészen a jóval későbbi időkig, különböző értelmezések és ezekre építkező irányzatok jöttek létre. Például a buddhizmus második nagy periódusához, a széles úthoz [5] tartozó kínai Huajen (japán Kegon) iskola azt tanítja, hogy Buddha megvilágosodása után a „Buddha-füzér-szútra” [6] igazságait ismertette, de miután ráébredt, hogy e mélységes tanokat a közönséges halandók fel nem foghatják, ezért különböző szellemi szinteken fejtette ki a megvilágosodás tanát.

A kínai Tien-taj iskola japán meghonosítója, a Tendai iskola megalapítója, Saicso (vagyis Dengjo Daisi) szerint Buddha megvilágosodása után tizenkét évig a keskeny út [7] elveit tanította. Az ezt követő nyolc évben a széles út tanait fejtette ki. Ez az úgynevezett „terjedelmes” [8] korszak (olyan szövegek tartoznak ide, mint a Tökéletes Bölcsesség szútra – Pradnyápáramitászútra –, vagy az előbb említett Avatanszaka-szútra). A harmadik, huszonkét évig tartó korszakában az üresség [9] igazságát fejtegette. Utolsó nyolc esztendejében a „mindennek buddha-természete van” igazság állt tanításának középpontjában. Más iskolák azt tanítják, hogy a három útnak [10] megfelelően három szinten fejtette ki a megvilágosodás tanát, s ezeket nevezzük keskeny-, széles- és gyémánt-útnak. Az elsőt Buddha Sziddhártha alakjában, a másodikat Buddha Nágárdzsuna („Az ismertetojelek nélküli Buddha”) alakjában, a harmadikat pedig Padmaszambhava – vagy más forrásban a sziddhák legendáiban is szereplő Szarahapáda alakjában fejtette ki.

E kérdéskörrel kapcsolatban szinte minden irányzatnak megvan a maga elképzelése, a buddhológusok azonban abban egyetértenek, hogy a keskeny-, a széles- és a gyémánt-út tanításai a buddhizmust három nagy korszakra osztják, s ezek Buddha tanának különböző szintű megújulásai.

A buddhizmus első periódusa: a keskeny út (hínajána)

Mivel Buddha nem rendelkezett tanítványainak a kötelezoen követendo útról, és utódjának sem nevezett ki senkit, ezért parinirvánáját követően tanítványai tizennyolc irányzatra oszlottak, azonban mindegyik iskola követői megmaradtak ugyanazon elvek mentén, melyeket röviden – pontokba szedve – a következőképpen lehet összegezni.

1. A cél a létforgatag (szamszára) mozgató erőinek ellobbantása (nirvána). „Keskeny út”-nak nevezik, mert az egyéni megváltás, az erkölcsi tökéletesség, a szent (arhat) állapot elérése áll a gyakorlatok középpontjában. Ezt négy fokozatban lehet megvalósítani: 1. A folyamba lépett (szrótápanna), 2. Egyszer még visszatéro (szakridágámin), 3. A forgatagba vissza nem téro (anágámin) és 4. A szentség és a nirvána realizálása (arhat).

2. A „négy nemes igazság” mindenek feletti elfogadása, objektív igazságként kezelése. Ezek: a lét összemozgottság és ezért szenvedés; az összemozgottságot a létesülésre való szomjúhozás okozza; ha a szomj kialszik, akkor a szenvedés megszűnik; a létszomj megszüntetését a „nemes nyolcrétu ösvény” végigjárása eredményezi.

3. Buddha egy ténylegesen létező személy volt, aki a létszomjat teljesen megszüntette.

4. A lét lételemek (dharma) összessége, így összetett, s minden, ami összetett, az pillanatnyi és mulandó. Az egység látszatát a lételemek gyors áramlása (keletkezése és elmúlása) okozza, melynek a létszomj okozta tompaság miatt nem ébredünk tudatára. A lételemek a világtörvény (Dharma) végtelen megnyilvánulásai, nem magánvalók és nem minőségek, hanem lehetőségi létük van. Az atomok és a pillanatok nem összetettek, ezért ezek valóságos létezők. Így az ember párhuzamosan vagy egymás után törvényszerűen megjelenő lételemekből álló, szünet nélkül áramló, mindig megújuló folyamat. Az én összetett, mégpedig formalátásból (rúpa); érzésbol (védaná); gondolkodásból (szamdzsnyá); indítékokból (szamszkára) és az ezekből összeálló tudatosságból (vidzsnyána) áll, s mivel összetett, ezért mulandó. A létforgatagban megnyilatkozó én (átman) nem-én (anátman). Olyan az én, mint a szekér: Mert mi a szekér? A kerék a szekér? A tengely a szekér? A saroglya a szekér? S ahogy ezekből összeáll a szekér, úgy áll össze az előbbi összetevőkbol az én-tudat. Összetettsége miatt a személyiségben nincs semmi maradandó, a személyiség üresség (pudgalasúnjatá). A szent ember eljut a személyiséget összetevők ürességének belátásáig, s ezzel megszünteti a szenvedés gyökérokait.

5. A keskeny út követői nem ismerik el a széles út tanításait és azt eltévelyedésnek tartják. Mivel a keskeny út követői a lét elemeit valóságosan létező jelenségeknek fogják fel, ezért „minden van-tan” (szarvásztiváda) követőknek is nevezik őket. A keskeny út követőinek ideálja tehát a szent, akit a kínai és a japán széles út követők is nagy tiszteletben tartanak. [11]

A buddhizmus második periódusa, a széles út (mahájána)

A buddhizmus történetének ötödik századában jelentős változás következett be a filozófiában, a gyakorlatokban és a vallási út jellegében egyaránt. Ez a változás Nágárdzsuna nevéhez fűződik (aki egyesek szerint azonos a 600 évvel később működő alkimista Nágárdzsunával). Kumáradzsíva által kínaira fordított életrajza szerint a Mahárástra tartományban levő Vidarbhában, egy bráhmana családban született, hozzávetolegesen ötszát évvel Buddha után. Fiatalon megismerkedett a védákkal és különböző mágikus praktikákkal, s egy alkalommal önmagát láthatatlanná téve bejut a király háremébe. Amikor „lefülelik”, nincs más választása, szerzetesnek áll. A keskeny út szent szövegeit (Tipitaka) 90 nap alatt kívülrol megtanulja, majd északra megy. A Himalájában találkozik egy 300 éves remetével, akitol megtudja, hogy Buddha kinyilatkoztatta a széles út tanait, és a kígyókirály őrizetére bízta. Ekkor leszáll a kígyók (azaz a nágák) birodalmába és megszerzi a tudást. Ezután járja Indiát, sokfelé hirdeti és tanítványok seregének adja tovább a tanokat, melyet középútnak (madhjamaka) nevez.

A neve fehér kígyót jelent, a „kígyó pedig annak az erőnek az elnevezése, amely minden szenvedélyt elpusztít.” [12]Mindenesetre az ő nevéhez fűződik a széles út irányzatának megteremtése, s ennek fo jellemzőit a korábban alkalmazott pontok szerint a következőképpen foglalhatjuk össze:

1. A keskeny út arhat ideáljával szemben itt a „megvilágosodott lény” (bódhiszattva) kerül előtérbe, aki „minen lényt segít eljutni a megszabaduláshoz”. A tökéletes megvilágosodás nem az egyes ember megszabadulását, hanem minden lény és minden állapot „megváltását” jelenti.

2. A „négy nemes igazság”-ot felváltja a „kettős igazság” tanítása, mely szerint az empirikus valóság látszólagos és relatív (felszínes igazság, szamvrti-szatja), s emellett van abszolút igazság (paramártha-szatja), amelyben minden jelenség végső, üresség (súnjatá) természete megmutatkozik, s amely nem a konvenciókra épül. E két igazság azonban ugyanazon jelenség két aspektusa, mert a forma nem különbözik az ürességtol és az üresség a formától. Így lesz a létforgatag és a megszabadulás egységben.

3. A Buddha nem egy ténylegesen létező személy, mint azt a keskeny út tanítja, hanem a buddhaság, a megvilágosodás ideája, amely minden lényben ott szunnyad, s melyet bárki megvalósíthat. (Ezért széles út, mert sokan „elférnek rajta”.)

4. „Az én üresség (pudgala-súnjatá), de az érzékszervekben megjelenő jelenségek valóságosak” korábbi tanítása helyébe a „minden lételem üresség” (szarva-dharma-súnjatá) elve lép, azaz a világ és az én egyaránt ürességtermészettel bír. Nincs önmagában valóságos entitás, semmi sem önálló létező. A jelenségek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a fogaskerekek, és éppen összekapcsoltságuk révén léteznek, létezőnek tűnnek fel, valódi öntermészetük azonban az üresség. A lételemek tehát kölcsönös kapcsolatban vannak, függőek, és éppen ezért nem valóságosak, nincs önmagukban valós létük (szvabhávasúnjata). Vagyis ez a tanítás a relativitás és minden elemi létező következetes nem-valóságosságának tanát vallja.

Nágárdzsuna a korábbi filozófiai szövegeket (Abhidharma) szuperimpozáns metafizikai konstrukcióknak, és elvont fogalmaknak valóságos létet tulajdonító filozófiai koncepciónak tartja. Ezek alkalmatlanok az abszolút valóság tapasztalására. Ezért a korábbi buddhizmus minden logikai konstrukcióját, mint hamis és ellentmondó elméleteket elutasítja. Az igazi tudás intuíció és a négyrétu logika útján érhető el. (Ez: van, nincs, van is és nincs is egyszerre, sem nem van és sem nem nincs egyszerre.)

„Ha minden üres, nincs sem keletkezés, sem elmúlás, akkor hogyan lehet a nirvánát elérni? – A nirvána nem más, mint minden szellemi működés tökéletes elnyugvása. Olyan, mint semminek a pusztulása, semminek az elérése; nem megsemmisülés és nem is öröklét; nem megállított és nem keletkezett – ez a nirvána meghatározása. Semmi sem létező és semmi sem nemlétező, így a megszűnés kérdése fel sem vetodik. Ez a szemlélet nem valamely lét tagadása, csupán a lét vagy nem-lét minden képzetének megszűnése. A nirvánában úgy enyészik el minden tudat, mint a kialvó gyertya fénye. A nirvána nem a létező és nem is a nem-létező. Olyan, mint az üres tér által kötött csomó, amit azután ugyanaz az üres tér újra
kibont.” [13]

A „középkövetők” (mádhjamika), vagy másik nevükön az „üres-tan-követők” (súnjavádin) a későbbiek során két nagy iskolára váltak szét. Egyikük, a prászangikák, kizárólag a cáfolás módszerével éltek, és elutasítottak minden lételméleti és ismeretelméleti koncepciót. A dolgok önlétébe vetett hitet érzelmi zavarnak, a logikába vetett hitet elmezavarnak tartják, és szerintük a jelenségek pusztán az érzékelésük és megnevezésük által léteznek. A másik iskola a „függetleneknek” (szvátantrikák) irányzata, akik fenntartanak egy lényegi eszmét, és mérsékeltebb irányvonalat képviselnek.

A buddhizmus második periódusának másik nagy irányzata a „jóga mestereinek” (jógácsára) tanítása, akik a „külső objektivitás üresség” (bhávja-artha-súnjatá) elvét vallották, és a tudatosságot helyezték a tanítás középpontjába. Ezt az irányzatot Dasgupta „meg nem alkuvó idealizmusnak” nevezte, mert azt tanítják, hogy minden lételem (entitás, szubsztancia, minőség) csupán a tudatlan elme képzeletbeli konstrukciója. A tudat teremti önmagát és a képzeletbeli objektivitást, s így önmagát csapja be önmaga által. A dolgok és jelenségek objektíve nem léteznek (abhúta), szubjektíve pedig illúziók (parikalpa). létezőknek egyedül abhútaparikalpa természetük alapján lehet felfogni azokat, mert ez mentes a kettősségektől.

Minden jelenséget a tudat teremt, amely kezdettelensége miatt „hozzászokik” a teremtéshez. A tudat örvénylése által végbemegy a teremtés, és így létrejön a szubjektum és az objektum, ezekkel pedig a keletkezés, a létezés és a megszűnés, mindez pedig a „mindent tartalmazó tárház-tudatban” (álajavidzsnyána) megy végbe. Ahogy az óceán táncol a hullámzással, úgy a tudat, a „mindent tartalmazó tárház-tudat” is „táncol” különböző modifikációival (vritti). A tudat összegyűjt minden mozgást (karma), az elme (manasz) ezeket szintetizálja (vidhíjate), és a tudatosság így hozza létre az ötszörös tapasztalást. Minden szenvedés oka a szubjektum és objektum megtörtsége, de ez csak látszat, mivel a „három világ csak egyetlen tudatban létezik”.

Az ürességben felismert valóság az „olyanság” (tathatá); „az okhoz nem kötöttség” (animitta); a dolgok összességének egysége (dharmadhátu). Az abszolútum immanens a jelenségvilágban: sem különböző, sem nem-különböző.

Mindezek miatt a jógamesterek tanítását (jógácsára) néha „csak tudat van” tannak (csittamátraváda), máskor tudatosságtannak (vidzsnyánaváda) vagy „támasz nélküli tannak” (nirálambanaváda) nevezik, mivel a végső cél a tudat támasz nélküli önmegélése, melyben minden illuzórikus tapasztalás és minden kettősség megszűnik. Az abszolút állapotban (parinispanna) nincs sem szubjektum (gráhaka = aki megragad), sem objektum (gráhja = ami megragadható). Olyan az, mint a felhotlen égbolt.

5. A széles út mesterei a keskeny út tanításait elfogadják és alapnak tekintik, bár a szent ideálja helyébe a „megvilágosodott lény” kerül, aki mindaddig nem hagyja el a létforgatagot, amíg a megvilágosodás ideája minden lényt el nem ér, mert a felébredésnek a lét teljességének minden elemére ki kell terjednie.

Röviden összefoglalva, ezek az elvek képezik a buddhizmus első két periódusának lényegét, egyben e tanítások lesznek a kínai csan, majd később a japán zen buddhizmus alapjai is. Ezekre a tanításokra épülnek fel a kontempláció, a koncentráció és a meditáció gyakorlatainak iskoláktól és irányzatoktól függő különböző rendszerei. Némely irányzatban (például a zenben), bár jelentősen eltávolodott a Tan elméleti fejtegetéseitol, a filozófiai és logikai megközelítések háttérbe szorultak a gyakorlattal szemben, azonban minden gyakorlat ezeknek az elveknek a megvalósítását szolgálja, és még a leginkább elméletellenes irányzatok is a tudat örvénylő folyamatainak a megfékezését és megzabolázását végzik. S annak ellenére, hogy a mahásziddhák legendáiban csak elvétve találunk logikai és filozófiai fejtegetéseket, tudnunk kell, hogy a háttérben mindaz ott van, amit a korábbi buddhizmus tanított és képviselt, de a Beérkezettséget már új úton és új módszerrel valósították meg.

A buddhizmus irányzatai

Hínajána: keskeny út

1. Srávakabuddhajána: a hallás útján megvilágosodás útja
2. Pratjékabuddhajána: az önmegvilágosodás útja

Mahájána: széles út – Bódhiszattvajána: a megvilágosult lény útja

3. Páramitájána: a tökéletesedés útja

  • Madhjamakamárga: a középkövetők ösvénye
    • Szvátantrika: függetlenek
      • szautrántika-madhjamaka-szvátantrika
      • jógácsára-madhjamaka-szvátantrika
    • Prászangika: függők
  • Jógácsáramárga: a jógamesterek ösvénye
    • Vidzsnyánaváda: tudatosság-tan
    • Csittamátraváda: csak tudat-tan

Vadzsrajána: gyémánt út (fobb irányzatai: Szahadzsajána: természetes út, azaz a sziddhák útja, Tantrajána: a tantra útja, Mantrajána: mantra út, Kálacsakrajána: időkerék út)

(alacsonyabb) Tantra
4. Krijátantrajána: a tettek tantrikus útja
5. Csarjátantrajána: a haladás tantrikus útja
(magasabb) Tantra
6. Jógatantrajána: a jóga tantrikus útja
7. Mahájógatantrajána: apa-tantra
8. Anuttarajógatantrajána: anya-tantra
9. Atijógatantrajána: a jógafeletti tantra útja

A buddhizmus harmadik korszaka, a mahásziddhák és a tantra

A tantrikus buddhizmust összefoglaló néven „gyémánt-villám-jogar-útnak” (Vadzsra-jána, mert a vadzsra mind a hármat jelenti egyszerre) nevezik, de különböző megközelítései és irányzatai szempontjából Mantra-jána (mantra út), Tantra-jána (a tantra útja), Kálacsakra-jána (időkerék út) és Szahadzsa-jána (természetes út) néven is említik. A mahásziddhákat ez utóbbihoz szokás sorolni, az általuk alkalmazott módszer természetessége miatt is.

A különböző szövegek leírják, hogy a tantra a „sötét kor” (kali-juga) módszere, s akkor kerül előtérbe, amikor a hagyományos praxisok már nem alkalmasak a tökéletesség és beteljesedés eléréséhez. Tantrikus elemek már a Buddha előtti időkben is megjelennek, például az Atharva-védában, de a tantrikus kultusz csak az általunk tárgyalt időszakban bontakozik ki. A legkorábbi buddhista szöveg, amelyben tantrikus utalást találunk, Aszanga (IV. sz.) Mahájána-szútrálankárája, amelyben a következőket írja: „A szexuális unióban végrehajtott visszafogás (parávritti: visszatérés), valamint a Buddhaboldogság élvezete és a női partner tisztátalan gondolatoktól mentes szemlélete által a legmagasabb szellemi állapot (vibhutvam: mindenhatóság) elérhető.” E szöveg a legkorábbi utalás arra, hogy a szexuális egyesülés szimbólumaival írják le a végső egység elérésének folyamatát. De nem csak a szexuális egyesülést használja fel a tantra a beteljesedés eléréséhez, hanem minden olyan területre kiterjeszti a megvalósítást, melyek korábban legyőzendoek voltak, mert tantrikus alaptanítás, hogy a szenvedélyek olyan csírák, melyekbol a megvilágosodás kibontakoztatható. Így például az öt gyönyör-gyökérnek (pancsakámaguna), az embert mozgató különböző vágyerőknek nem az elnyomása és megszüntetése vezet a megvilágosodáshoz, hanem ezek harmonizálása és átalakítása, valamint a szellemi úton való felhasználása. Ezért a személyiséget alkotó öt összetevő (szkandhák, melyet a keskeny út követői megszüntetni igyekeztek) a tantrában potenciálisan az öt Meditációs-Buddha (Dhjáni-Buddha) természetét ölti magára, s ezzel a tökéletes megvilágosodás és az individuum valós természetére való ráébredés szimbólumává válik. Ezért mondja Gampópa, hogy a buddhista tantra minden tudást összefoglaló filozófia, az elmélyedés módszere, életművészet, melynek révén minden tevékenység felhasználható a végső megszabadulás érdekében.

A Guhjaszamádzsa-tantra („A Titkos Társaság tantrája”) definíciója szerint a tantra alap, folyamat és cél. Az alap a kiterjesztés, amely azt szolgálja, hogy a lét minden eleme, még a legtisztátalanabbak és legszellemellenesebbek is, be legyenek vonva a megvilágosodásba, mert a „legmagasabb és legnemesebb a legalacsonyabban és a legközönségesebben van elrejtve”. A folyamat a megfelelő akció (krijá) és módszer (upája) megtalálásából áll. A cél pedig az integráció, az ellentétek egységének megvalósítása. A tantra tehát egy olyan megvalósítási út, amely semmit sem zár ki a megvalósítás folyamatából, a lét minden elemét és aspektusát hasznosítja és felhasználja az úton. Elismeri mindazt a vágyerőt, amely az emberben munkál, és ezeket nem elnyomni, hanem a folyamatba építeni törekszik, a mérgeket elixírré változtatja, és a megvalósításellenes erőket is bevonja a megvalósításba.

Részben ezekkel az elvekkel is összefüggésben, a mahásziddhákat szahadzsijáknak és a sziddhák útját szahadzsajánának is nevezik.

A „természetes út” (szahadzsa-jána)

A szanszkrit szahadzsa szó jelentései a következők: együtt született, veleszületett, velejáró, vele együtt keletkezett (szaha dzsájaté iti szahadzsa), valamint egyszerű, természetes, nyilvánvaló, eredeti. Az angol fordítások gyakran a spontaneitás kifejezést használják. Lényegében minden jelenség eredeti, valamint minden létezés veleszületett és elidegeníthetetlen öntermészetét (szahadzsa-szvabháva) jelenti. Minden dologhoz hozzátartozik, mint a látható dolgok láthatatlan lényege. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nincs olyan tudatállapot, amelyben az ember teljesen elidegenedhetne önnön veleszületett végső lényegétől, másrészt, az embert körülvevő világ a tudattal együtt keletkezik, és így a kettősségében is egységet alkot. A szahadzsa tehát egyszerre mutat rá a mahásziddhák által alkalmazott módszerre, ami az eleve meglévő és az emberrel együtt keletkező képességek egyszerű és természetes kibontakoztatására és felismerésére vonatkozik, valamint a célra, a lét minden területén megnyilvánuló kettősségek egységének megélésére. A Hévadzsra-tantrában ezt találjuk:

„Az egész világ a szahadzsa természetéből van,
mert a szahadzsa mindennek a kvintesszenciája (szvarúpa);
ez a kvintesszencia maga a nirvána annak,
aki birtokolja a tökéletes tudatát.”

Gyakran a szahadzsa azonos a Tökéletes Boldogsággal (Mahászukha), s így a tantrikus gyakorlatok (szádhana) céljaként jelenik meg, amelyet, bár egy fiziológiai folyamaton keresztül lehet megvalósítani, mégsem úgy értenek, mint valami testhez tartozót. Mert – bár a testben van – fizikailag mégsem lehet megragadni, hanem, mint mindennek a kvinesszenciája, azonos az abszolút valósággal, immanens és transzcendens.

Ezen belül a szahadzsa egy módszert, mondhatnánk technikát is jelöl, mert ennek a lényegiségnek a megvalósítását a legtermészetesebb és legegyszerűbb módon lehet végrehajtani, nevezetesen az ember veleszületett (szahadzsa) képességeinek a feltárásán és megragadásán keresztül. Például Thaganapa, a kényszeres hazudozó sziddha, a hazugság természete felett szemlélődve éri el a sziddhit:

„Ha víz folyt a füledbe,
Vízzel távolítsd el azt.
Így hazugságként láttam, ami megnyilvánult,
S akkor az igazság nékem feltárult.”

Vagy Kánhapa esetében:

„Fenn a magas égben egy keselyű kering,
E képessége veleszületett, s lám, messze száll.”

Éppen így, az ember valamely veleszületett képességén keresztül érheti el célját, mert akkor a gyakorlatok során a legtermészetesebb módon a már meglévő és munkáló folyamatokat használja fel a beteljesedés eléréséhez. A legendákban megjelenő mester minden esetben a tanítvány veleszületett képességeinek a kibontakoztatására, a létkörülményeiben és életvitelében rejlő lehetőségek megragadtatására törekedett. Nágabódhi, a rablóból lett sziddha, az áhított drágaköveken való meditációban fogta fel a szellem mindent beragyogó természetét.

Ennek eredményeképpen minden sziddha gyakorlata a saját körülményeiben gyökerezik, s ez azt jelenti, hogy minden esetben szinte újrateremtodik a megvalósítás útja, s az ebben lévő szellemi akció, az út újrateremtésének aktusa, a legnagyobb erőforrás minden szellemi úton.

A mahásziddhák élettörténetei kitunoen illusztrálják, hogy milyen sokszínű és változatos módon lehet eljutni a végső valóság megtapasztalásához. Életük és megvilágosodásuk mozzanatai a legfontosabb tanításokban gyökereznek, s mivel mindannyian mágikus erők (sziddhi) birtokosaivá válnak, a tanítás éppen abban rejlik, ahogyan ennek az erőnek a birtokába jutnak. Legendáikból kiderül, hogy nincs egy jól meghatározható pálya, melyet a gyakorlónak be kell járnia, nincs egy meghatározott gyakorlat vagy szellemi feladat, amelyet el kell végeznie, hanem kinek-kinek a saját létfeltételei jelölik ki a bejárandó utat, s ez nem kapcsolódik semmilyen külső konvencióhoz. Kinek-kinek önmagát kell megvilágosítania, önmagát kell a menedéket megtalálnia, tudatát lecsendesítenie. Minden szokás, nehézség, csábító erő vagy véletlen kiindulópontja lehet a megszabadulás útjának, mindent fel lehet és fel is kell használni a szellemi úton.

Ez azt is jelentette, hogy a formális vallási élettel és a hagyományos vallásgyakorlatokkal szemben a sziddhák erős kritikával éltek. Például Lúipa felveti:

„Vajon mire jó a meditáció?
Az ember halála akkor is fájdalommal teljes.
Hagyd el a jóga kidőlgozott gyakorlatait
És a természetfeletti képességek téves reményét.
Fogadd el az ürességet, mint a végső öntermészeted.”

Vagy Szarahapádánál:

„Vajon mit ér annak a meditáció,
aki a változások világához köti magát?
Mi szüksége van annak mécsesre?
Mit ér ott az áldozati adomány?
És mit segít azon a titkos varázsigék mormolása?”

erős kritikával illették a különböző irányzatokhoz tartozó és a vallás formai elemeihez ragaszkodó papokat, jógikat, aszkétákat, a konvenciók és formalitások eltúlzása miatt:

„Ezek a »mesterek« az istenek tiszteletére
bekenik magukat hamuval,
és a befont hajuk terhét viselik fejükön.
Házaikban mécseseket gyújtanak,
és a sarokban ülve rázzák a csengot.
Szemüket fixálva ászanában ülnek, mint a valódi jógik,
és titkokat sugdosnak a hiszékeny nép fülébe.
Özvegyeknek, lenyírt hajú noknek és hasonlóknak
adnak beavatást a busás jutalom reményében.”
[14]

A mahásziddhák a formális vallásosság kritikája mellett elutasították az elvont filozofikus és „tudományos” megközelítéseket is. Ezt elsősorban annak okán tették, mert a végső valóságot nem lehet tanulás, verbális átadás és tudományos okoskodás révén elérni. „A szahadzsát nem lehet szavakkal kifejezni vagy megmagyarázni.” A szavak semmit sem képesek abból megmutatni. A valóság kizárólag a személyes és belső intuíción keresztül érhető el. Mert a szahadzsa egy mindenek felett álló csúcs-pillanat, ahová sem a test, sem a szavak, sem a szövegek nem érnek fel.

„Az egész világ hangos a szavaktól,
a belső csendre nem figyel senki.
Addig-addig játszanak a szavakkal,
míg a végén mindenki megsüketül.
Az ég alapjaiban véve tiszta,
de addig vizsgálgatják, míg szemléletük lassan bepiszkolja.
Ilyenkor azután hiábavaló minden fáradozás,
a tévelygok zavarukban csak becsapják saját magukat.”
[15]

A sziddhák tanításaikat nem a tudósoknak (pandita) és nem is a papoknak szánják, hanem a „népnek”, s azon belül is azoknak a szellem felé nyitott, előítéletektol és szokásoktól mentes törekvoknek, akik elutasítják a vallásosság konvencionális formáit, nem elégednek meg a dogmává merevedett vallásosság felszínes, csak a formai részre hangsúlyt helyező szemforgatásával. Éppen ezért tanításaikat énekekben (dóhá, csarjágítá), verses formában közölték, melyeket nem szanszkrit, hanem egy rontott (apabhransa) népi (prákrit) dialektusban adtak elo. Feltehetoen a „bronzból aranyat” elv alapján választották ezt a nyelvjárást. A versek értelmezhetoségét megnehezítette, hogy nyelvezete szándékosan titkosított (szandhjábhása), és metaforikus képekkel (gauna) teletűzdelt. Például Kukkuripa éneke tele van alig megfejthetető
szimbolikus képpel:

„Mikor a két mellbimbó s a teknős tejet ad,
Hogyan fogná föl azt az edény?
S a tamarinda-fa gyümölcsét a krokodil elnyeli.
A homlokzat aztán valóban közel van a házhoz –
Lám, öntermészet kisasszony mindegyre hallgat!
A fülbevalót még éjfélkor lopták el:
Apósom alszik, s a sógor felriad –
Hol van a fül-ék, a tolvaj hol szalad?
Ha fenn a nap, sógornom visít, varjút kiállt.
S mi lesz majd,
ha jön az éjszaka?”

A versben a „mindkettő” a test két energia vezetéke, az idá és a pingalá; a „teknős teje” a megvilágosodott tudat (bódhicsitta); az „edény” egy energia-centrum (manipúra-csakra); a „tamarinda-fa” a test; a „krokodil” a légzés megtartása.

A férfi és a nő a tantrában

A buddhista és a hindu tantrában egyaránt fontos szerepet kap a nemek polaritása, egyrészt mint szimbólum, másrészt a gyakorlatok területén. Mint korábban említettük, már Aszanga utal a szexuális unióban rejlő szellemi lehetőségekre, a tantrában azonban a legjelentősebb szimbólummá vált. Olyannyira, hogy a tibeti buddhizmusban a tantrák különböző osztályait is a nemek közötti kapcsolatfelvétel fokozataival írják le:

A Krijá-tantra olyan, mint amikor a két pólus észreveszti egymást, megtörténik a szemügyre vétel és a pillantás váltás (vagyis a gyakorló a külső tárgyi világ működésére összpontosít). A Csarjá-tantra olyan, mint amikor a két pólus észreveszi egymásban a kiegészülés lehetőségét, és megjelenik a bátorító mosoly (a külső világra összpontosítás csökken, megjelenik a kontempláció és a segítő istenségek bevonása). A Jóga-tantrában megtörténik például a kapcsolatfelvétel és a kezek érintkezése (a kontempláció kiterjed, a külső világ objektív volta veszít erejéből). És végül az Anuttara-jóga-tantrában megtörténik a beteljesítő szexuális aktus (a formális működések megszűnnek, és megvalósul a teljes integráció).

A hindu tantrikus jóga sívai „balkéz” (vámácsára) útján megkülönböztetik az isteni (divja) és a hosi (víra) gyakorlatokat. A divja esetében nem jelenik meg a női kiegészítő (sakti: erő), a gyakorló önmagában, belsőleg ébreszti fel a világsaktit; a víra ellenben összekapcsolódik egy manifeszt dákiníval (aki a gyakorlatban résztvevő nő) és abban ébreszti fel a világ-saktit. A „balkéz” tantrában (vámácsára) a szexualitás konkrét gyakorlatként és beavatásként egyaránt megjelenik. A visnui és sivai szahadzsiják megmutatják, hogy milyen nő alkalmas a tantrikus gyakorlatok végzésére: [1.] az „általános nő” (szádháriní) vagy „közönséges nő” (számánja) nem alkalmas tantrikus társnak, mert saját kielégülésére törekszik; [2.] a „korrekt nő” (szamandzsaszá) az, aki egy közös szexuális élményben akar részesülni; [3.] az „ugyanolyan célú nő” (számárthá), a
céljaiban „kivételesen csodálatos nő” (visésa-rati) az, aki a szexuális élményben a legmagasabb és végső megszabadulásra törekszik, a teljes önátadás és lemondás által. A szövegek azt mondják, e nő testében felfüggesztett minden nemi működést.

Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák a szövegek, hogy a férfi szempontjából minden nő megtestesíti a „világszüzet”, a világerőt, a saktit, a prákritit.

A tantrában a szexualitás nem egy profán aktus, hanem rítus, az újraegyesülés misztikus rítusa. A gyakorló szempontjából egy meztelen nő a tiszta erő, az „elsődleges állapot reprezentánsa, aki nem kötődik formákhoz, és akit nem takarnak el individuális kondíciók. S ha a gyakorló egy meztelen női testben nem ezt látja, és nem keletkezik benne a kozmikus misztérium érzete, akkor az nem rítus, hanem egy profán aktus, minden kedvezőtlen következményével. A megszabadulás helyett bilincs, amely a kondicionált létezéshez köt, s a nő élvezete megerősíti ezt a bilincset” – mondja Eliade.

A tantrák gyakran hangsúlyozzák, hogy a „bölcsesség” (pradzsnyá) istennő benne lakozik minden noben, és a „módszer” (upája) minden férfiban. Így tehát minden nő alkalmas a misztikus gyakorlatban résztvevő jóginí szerepére, s ha egy jógi bármilyen különbséget tesz anya, nővér, mosónő vagy bármilyen más nő között, akkor az még nem érte el az üresség-tudást, és még nem alkalmas a tantrikus jógára. Ebből is érzékelhető, hogy a tantrában messze nem egy profán aktusról és a szexuális erő kiéléséről, hanem éppen ellenkezoleg, a szexuális erő transzformálásáról van szó. Éppen ezért a gyakorlatok három fő állomásból állnak: [1.] Meg kell valósítani az üresség tudása által az érzelmek felett a tökéletes uralmat. [2.] Ekkor közeledhet a gyakorló az „áhított nőhöz” (nájiká). [3.] Majd egy belső ikonográfia alapján a nőt a legmagasabb istennővé kell transzformálni. Így az ember szerelmi aktusa az isteni szerelem reprodukciójává válik.

A buddhista tantrákban is általános, hogy a megvilágosodás folyamatát a férfi és nő szerelmi egyesülésének szimbólumával írják le. Amíg azonban a hindu tantrában a maszkulin elv a „passzív” és a bölcsesség, a feminin elv pedig az „aktív” erő szimbóluma, addig a buddhista tantrában éppen fordítva áll a dolog. A buddhizmus jellegének megfelelően tantráiban a következő párosításokkal találkoztunk:

maszkulin elv
feminin elv
erő
bölcsesség
módszer [upája]
cél [upéja]
részvét(el) [karuná]
üresség [súnjatá]
relatív igazság
abszolút igazság
[lókaszamvritiszatja]
[paramárthaszatja]

Ez utóbbi a korábban tárgyalt madhjamaka irányzat két igazsága, melyek elvi alapként a tantrában is szerepelnek.

Mivel a tantra minden szempontból az ellentétek egyesítését végzi, hosszasan lehetne sorolni azokat az ellentétpárokat, melyek a végső egyesülés állapotában – amit a tantra Tökéletes Boldogságként (Mahászukha) mutat meg – teljes uniót alkotnak. Például:

maszkulin és feminin = Tökéletes Boldogság ¦ módszer (upája) és bölcsesség (pradzsnyá) = megvilágosodás-tudat (bódhicsitta) ¦ gyémánt-villám-jogar (vadzsra) és lótusz (padma) = fény (sukra) ¦ hold és nap = tűz ¦ sperma (sukra) és vér (rakta) = mag (bídzsa) ¦ konszonáns (káli) és szonáns (áli) = örök hang (aksara) ¦ jobb energiavezeték (pingalá vagy lalaná) és bal energiavezeték (idá vagy raszaná) = középső vezeték (szusumná vagy avadhúti) ¦ a törvény (dharma) és a törvény hiánya (adharma) = törvényfelettiség (dharmádharma) ¦ tudat (csitta) és tudattalan (acsitta) = tárháztudat (álajavidzsnyána).

Szarahapáda a népnek szóló énekében világosan kifejti az egyesítés lényegét: „Ha valaki a részvétet (karuná) mellőzve ragaszkodik az ürességhez (súnjatá), az sohasem találja meg a legmagasabb ösvényt. Ha pedig kizárólag a részvéte(l)t gyakorolja, akkor sohasem érheti el a változások világából való megszabadulást. Ám az, aki képes e kettőt önmagában egyesíteni, azt sem a létforgatag (szamszára), sem az ellobbanás (nirvána) nem köti meg többé.” [16]

Az egyesítés szellemében a mahásziddhák gyakran hangoztatják: „A jobb és a bal kelepce.” „Tartani kell a középső utat.” „Amikor a nap és a hold összeölelkezik egy mással, akkor érdem és bűn eltűnik azonnal.” Mindezek újra és újra az ellentétek kontinuus egyesítésének gyakorlatát jelentik.

A mahásziddhák legendáiban gyakran feltűnnek dákiník, jóginík, kurtizánok és más női alakok. Ezeket a sziddhák minden esetben inspirátoruknak és mesterüknek tekintették, mint a világ, az üresség, vagy a bölcsesség istennőjének megtestesítőit, és mint a legnagyobb tisztelet tárgyát. Az egyes sziddhák és irányzatok más és más alakban tisztelték ezeket.

A tibeti „anya-tantrában” dákiníként jelennek meg, míg a Halbélevő Lúipának egy „madam” volt a mestere, Szarahapádát pedig egy alacsony kasztból származó nyílkészítő lány vezette el a végső valósághoz. Sok sziddhának „dombí”, a kasztonkívüli fiatal lány megjelenése eredményezi a valóság látását, mint például Dombihérukának, aki a királyságát hagyta ott, és távozott egy cigánylánnyal. De a „bölcsesség” (pradzsnyá) megjelenhet, mint dzsananí (anya), mert mindennek ő ad életet; bhaginí (nővér), mert különbözik a módszertől (upája); nartikí (táncosnő), mert bármilyen formát képes felvenni; radzsakí (mosónő), mert az ellentétek azonosságának tanítása szerint a legalacsonyabban van elrejtve a legmagasabb. A sziddhák esetében leggyakrabban azonban dombíként (kaszton kívüli lány), jelenik meg a bölcsesség, mert ez mentes minden minőségtől, attribútumtól, szociális, vallási és társadalmi kategóriától, és így a nairátman (éntelenség) szimbóluma. Ebben nem csak a kasztok ideológiájának meghaladása van benne, hanem minden profán szakralizációja is. Shahidullahtól idézve:

Ó, Dombí, Te vagy a legtisztátalanabb,
sokan téged visszataszítónak tartanak,
de a bölcs átölel, virágbaborulásodig.
Ó, Dombí, nincs nő, aki nálad feloldóbb lenne.”

Kánhapa „szűz lánynak” nevezi női inspirátorát, a kaula irányzat pedig „szűz szajhának” (vésja kumáriká), s közben minden tantrikus ágnál a nő a legnagyobb tisztelet tárgya. A sziddhák számára a nő üresség-istennő, beavató mester, a sziddha pedig maga a részvét és részvétel (karuná) megtestesítője, aki a legalacsonyabban is meglátja a legmagasabbat, s ezáltal a mérgeket elixírré változtatja – és az ürességgel egyesülve célbaérkezik.

Messze vezetne mindazokat az élettani törvényszerűségeket itt ismertetni, melyen mentén a légzés, a tudatfolyamatok és a férfiúi mag, vagyis a szexualitás pszicho-fizikai működései összefüggnek. Mindenesetre az eddigiek alapján aligha lesz bárki, aki a sziddhák legendáiban felbukkanó női kapcsolatokat, vagy általánosságban a tantrikus gyakorlatok során felmerülő férfi-nő szimbólumokat (például a tibeti jab-jum ábrázolásokat), szexuális kicsapongásnak látja. A tantrikus szövegek gyakran fogalmazzák meg, hogy „a mag sohasem csökken, amikor a tantrikus gyakorló egy gyönyörű nőt átölel”, vagy „a tantrikus gyakorlatokban a mag nincs kibocsátva”, vagy „a legmagasabb állpot valósul meg a légzés, a gondolatok és a mag mozdulatlansága által”.

Ahogy mozdulatlan az óceán vize, ha elcsitul a szél, ugyanúgy megszűnnek a téves gondolatok, az előítéletek és minden szenvedésteli állapot, ha a légzés, a tudat és a mag mozdulatlan. Ez a tantrák legfontosabb tanítása.

A mahásziddhák tanításainak összegzése

Messzire vezetne, ha a mahásziddhák irányzatának minden új elemét részletesen áttekintenénk, hiszen szólni kellene az erőcentrumok (csakra) és energiavezetékek (nádí) rendszeréről, a mantrák (dháraní), az alkímia (raszajána) és ezzel kapcsolatban az „azonos ízűség” (szamarasza) mikro- és makrokozmikus teóriáiról. Ehelyett azonban röviden összegezzük azokat a lényegesebb pontokat, amelyek alapján áttekinthetően kirajzolódik a mahásziddhák vallási útja és a korábbi buddhizmus tanításai közötti lényegi különbség:

1. A mahásziddhák a korábbi tantételeket erős kritikával és elutasítással kezelték, s helyettük a „veleszületettség” és „természetesség” (szahadzsa) fogalma köré csoportosítható tantételeket helyezték az elvi megközelítés középpontjába.

2. Az egész sziddha-kultuszra jellemző a filozófiától, az elvont és racionális tudományoskodástól való tartózkodás. Mivel a létezés végső lényegét ezekkel nem lehet megragadni, ezért minden filozófiai és teológiai fejtegetést mellőztek, az intellektuális megértést és a verbalitást nem tartották megfelelő eszköznek az én és a világ végső természetének megragadásához.

3. A korábbi vallási életet és a vallásgyakorlás módszereit erős kritikával kezelték, és a természetesség, valamint a belső átélés spontán kifejeződését tekintették célravezetőnek. Nincs egy egységes gyakorlati rendszer, számuk, a nyolcvannégy (Siva nyolcvannégyezer testhelyzetével analógiában), a szellemi utak sokféleségének és sokszínűségének szimbóluma.

4. A tantrikus elemek kerülnek tanításaik középpontjába.

5. Megjelenik a mágia, okkultizmus, alkímia és misztika, a különböző istenalakok és „démonikus” Buddhák, melyek a korábbi buddhista irányzatokban egyáltalán nem kaptak helyet.

Mindez azt jelentette, hogy egy olyan új irányzat bontakozott ki, amely alapjaiban különbözött minden korábbi buddhista iskolától. A mahásziddhák nem kolostori és szerzetesi életet éltek, sokkal inkább a magányos, otthontalan vándorélet volt rájuk jellemző. Ennek ellenére, gyakran felbukkannak a középkori nagy buddhista „egyetemeken” (Nálandában, Vikramasílában, Uddandapurában), mint mesterek és tanítók. Ők lesznek később a tibeti lámaista buddhizmus „ősgurui”, és tanításaikból nyernek formát az alapveto tantrikus elvek és szentiratok, mint a Guhjaszamádzsa-tantra és a többi megszámlálhatatlanul sok tantrikus munka. [17] Életrajzaikat és legendáikat elsősorban tibeti források alapján ismerjük, és a mai napig is különböző változataik a tibeti mesterek tanításainak középpontjában állnak.

Azonban az általuk képviselt metafizikai hagyomány túlmutat a buddhizmus keretein, legendáik, életrajzaik és tanításaik méltán kerültek a világ szellemi kincseinek sorába. Az általuk képviselt szellemi tanítások örökérvényű igazságokat hordoznak, legendáik a változó időkön keresztül is képesek időtlenül fenntartani a szellem mindent beragyogó természetét. Mert nem pusztán az élet és a vallás külsőségei, nem az aszketikus gyakorlatok, a szentiratok tanulmányozása, vagy a különböző meditációs technikák révén lehet a végső igazság birtokába jutni, hanem ezt önmagunkban kell megtalálni, a legtermészetesebb módon, az ellentétek meghaladása és a középen tartózkodás által. Ez a mahásziddhák örökérvényű tanítása.

Váljék mindez a lények hasznára hogy legyőzhessék a létforgatag szenvedéseit!

Mireisz László

[« tartalom ]


A NYOLCVANNÉGY MAHÁSZIDDHA LEGENDÁJA



Kerestem, mint tűzszomjú vándor a kutat,
s éreztem, csontomiglan a homok átkutat,
de ő meglelt és én megöleltem,
ő belém engem, én meg őt leheltem.

1. Lúipa legendája, a halbélevő herceg megvilágosodása

Luipa mahasiddha

Vajon mire jó a meditáció?
Az ember halála akkor is fájdalommal teljes.
Hagyd el a jóga kidolgozott gyakorlatait,
és a természetfeletti képességek téves reményét.
Fogadd el az ürességét, mint végső öntermészeted.
[18]

Réges-régen történt a srí-lankái szigetkirályságban. Hosszú uralkodás után meghalt az ország jó és igazságos királya. Három fia volt, s az udvari jósok, álomfejto papok és asztrológusok azt olvasták ki a megfigy elt jelekbol, hogy a birodalom és a nép érdekében a középsőnek kell trónra lépnie.

Így is történt. Az erényes és nagyra hivatott ifjú elfoglalta helyét a gyöngyökkel, drágakövekkel, arannyal, ezüsttel ékített, leírhatatlan pompájú palotában. Az uralkodást azonban elviselhetetlen tehernek tartotta, a világi gazdagságot és kényelmet megvetette. Egyetlen vágya volt, hogy e rákényszerített helyzetbol megszabaduljon. Nem látván más kiutat, szökni próbált, ám az éber orök elfogták, s egy színaranyból készült ketrecbe zárták.

Egy éjjel azonban mindenki elszenderedett a palotában, az őrök, a szolgák, a táncosnők. Még a csillagokat vizslató asztrológusokat is elnyomta egy előre nem látott lenge álom. A király ekkor bársonnyal és selyemmel bélelt ketrecének ajtaját kitárta, és elszökött az éjszakába, egyetlen hű szolgája volt csak társa. Átkelt Indiába.

Ha a Kedvest megismerné,
ki jól figyelt ama éjszakán,
s átjutott a túlsó partra,
a bölcs megóvná önmagát.
[19]

Ráma király országába ért, s itt már jógiként, vándoraszkétaként élt. Egy szarvas bore volt trónusa, s szattyán fekhelye: az út pora. Daliás termete, szépsége és sugárzó őszintesége az emberek szemében kedvessé tette, így mindig könnyen kapott alamizsnát. [20]

Bejárta egész Indiát, és egy szép napon eljutott Vadzsrászana városába is, arra a helyre, ahol a történeti Buddha megvilágosodott.

Itt találkozott össze egy vendégszerető dákinível [21] – a világban megjelenő megvilágosodott bölcsesség női megtestesítőjével. Tőle tanulta meg a belátás [22] módozatait. Innen később Pátaliputrába, a Gangesz partjainál fekvő királyi városba vándorolt. Itt is koldulásból élt, s egy hullaégető [23] helyen aludt.

A piacnapon a bazárban, egy bordélyház mellett koldult, s ekkor megszólította egy kurtizán – aki nem volt más, mint a bölcsesség istennője. Ezeket mondta a koldusnak:

– Tested négy misztikus központja [24] tiszta, de szívedben, bár reményeid elfedik, királyi büszkeség rejtezik – s ahogy mondandójának végére ért, a koldulócsészébe rothadó maradékot lottyantott. Azzal továbbment.

A király a gusztustalan moslékot erősen undorodva a csatornába öntötte, ám a dákiní hátranézett és dühösen rákiáltott:

– Na, szépen vagyunk! Mennénk mán a nirvánába [25] üstöllést, de azért „anyuka, mi lesz a vacsora?” – válogatunk, válogatunk, szentem galambom!? Hogy nézze meg az ember az ilyen finnyás jógiját!

A király megszégyenült. Ráébredt, hogy bár névleg a lemondás útját járta, mindeddig becsapva önmagát, kapzsin kincseket gyűjtögetett. nő nem aranyat meg efféléket – szellemi erényekhez ragaszkodott, s így lényegében világi életet élt.De mert a megszabadulás vágya őszinte volt benne, s mert bírt az önmeghaladás hősi erényével, ott helyben megfordult, leballagott a Gangesz partjára. Tizenkét éven át tartó gyakorlatba kezdett az emberi gondolkodás természetének megismerése végett, hogy kötöttségeitől és elfogultságaitól szabaddá tegye magát.

Módszere az volt, hogy ettől fogva nem evett mást, mint a halászok által elhajított halbeleket. [26] Ám a király a beleket minden dolgok üresség-természetének felismerése révén a Tiszta Éberség Nektárjává változtatta. A halaskofák nevezték el Lúipának, ami annyit tesz: Halbélevő. A mester mindenfelé ismertté lett, s a sziddhák becsületességének szimbólumaként is tisztelték. [27] E versben nyilvánította ki beérkezettségét:

Legyen bár jó kutya, ha orra mézzel fedett,
A dolgok fejében összekeverednek,
Nem igazítja el soha a látvány.
Így a láma
[28] titka a világi bolondnak nem vigaszt hoz,
Hanem pusztulást; nem is menthet meg senki mást!
A titkot majd úgy keresi, saját agya hasad bele –
Meg a hagyomány szelleme, s a Tan-átadás.
Ám ha olyan nyeri el, ki éber és nyitott,
S a nemszületettről tudomása van,
Akkor jelenjen meg csupán villanásra
Tiszta fény-alakjában mestere, a láma,
Minden illúziót ellobbant e pillanat, mely elszabadul,
Miként a harci elefánt, mi megvadul,
S karddal az ormányán az ellenség sorai közt dúl.

[« tartalom ]


2. Lílapa, a királyi élvhajhász

Lilapa mahasiddha

A négy felmérhetetlen állapot [29] erődjében
Fenséges havasi oroszlánhoz hasonlatosan
Uralkodik a Jóga-Király. Az oroszlánt
Türkiz sörényének ötszörös fonata
[30] koronázza,
Nőstényének teje a halhatatlanság nektárja.
A buddha-tudatosság ötszörös jelképe: a jógi koronája.
Miként az oroszlán tíz karma az ökör csontjáról a húst letépi:
A jógi tíz tökéletessége a nemtudás erőit szétvágja.
Amint ezt felfogta, Lílapa megszabadult -
Oroszlántejet kortyol az örökkévalóságban.

Hajdanában egy dél-indiai király trónusán hátradőlve fogadta a bölcs Nágárdzsuna mester látogatását. Szánalmat érzett iránta, és így szólt hozzá:

-Bizony, milyen nehéz is neked. Oly sokat szenvedsz nyomorultul, országról-országra vándorolsz hontalanul.

-Én a legkevésbé sem szenvedek - felelte a jógi. - Te vagy az, akinek részvétre van szüksége.

-Hát ezt meg honnan veszed? - kérdezte a király feldúltan.

-Állandóan a királyság elvesztésétől rettegsz, mindig tartanod kell alattvalóid engedetlenségétől. Tehát: szenvedsz. De ami engem illet? Nem égek el, még ha tűzbe ugrom is, nem halok meg, ha mérget eszem. Szabad vagyok az öregségtől és a szenvedéstől - még magától a haláltól is, hiszen birtoklom az alkímisták halhatatlanságról szóló titkos tanítását.

A mester szavai mély benyomást tettek az uralkodóra, hirtelen bizalom ébredt fel benne a szent iránt. Eképpen szólott:

-Én nem tudom vándoréletedet utánozni, de amennyiben lehetséges, hogy itt elmélkedjek a trónomon, a palotámban, akkor kérlek, add meg a szükséges tudnivalókat erről.

Odaadó tiszteletében a földre borult Nágárdzsuna előtt, aki teljesítette a kérését.

A király Hévadzsra [31] beavatását nyerte el, és a felhatalmazást az istenség tanainak gyakorlására. Ezután elmerült az egyhegyű figyelem [32] elragadtatottságában. [33] Oroszlántrónusán, selyempárnákra leheveredve kezdett elmélkedni miniszterei és feleségei között, az udvari muzsikusok zenéjét élvezve, akik a legkülönfélébb hangszereken játszottak neki.

Lílapa néven lett ismertté, és Lílávadzsraként is emlegették a világi örömök iránti szemmel látható vonzalma, a szép dolgok iránti szeretete és vonzódása miatt. Neve annyit tesz: "a játék, a varázslat mestere".

Gyakorlata a következő volt: arra a gyűrűre kellett összpontosítania a figyelem elkalandozása nélkül, melyet a jobb kezén viselt. Miután ez sikerült, kibontakoztatta [34] magában az elmélyedés két fokának egységét [35], a beteljesedett mahámudrá [36] erejét és felfogását. Különös adottságokat is elnyert, mint például a misztikus érzékek feletti észlelést. [37]

Végül elérte a megszabadulást a Dákiní Mennyországában. [38]

Aki lemond az apró gyönyörökről,
nagy boldogság részese lehet.
Ezért a bölcs elhagyja az apró gyönyöröket,
hogy valódi boldogság legyen osztályrésze.
[39]

[« tartalom ]


3. Virúpa, a dákiník mestere

Virupa mahasiddha

Én, ki a Csodás Jelek által a közvetlen valóságban élek,
Az intuitív felfogással bírván,
Én, ki a dolgok leplezetlen valójában éntelenül
Elidőzöm, túl a gondolkodáson,
Semmit sem elérve -
A nihilizmus vermétől megmenekedtem
Az önvaló éber tudásán hordozott
Elemi tapasztalás által,
S az örök mennytől
[40] megmenekedtem
A teljes függetlenség által.
Élek immár a beteljesedett tiszta gyönyörben és
Tökéletes éber elragadtatottságában.

Virúpa Tripurá városában, Bengáliában [41] született, Dévapála király [42] uralkodása idején. Már gyermekkorában szerzetessé szentelték a nagy Szómapurí kolostorakadémián. [43] Itt tanult és elmélkedett, ezer társával egyetemben végezte gyakorlatait. A Vaddisznófejű Dákinínek, Vadzsra Váráhínak [44] beavatását nyerte el.

Szorgalmasan gyakorolt, fáradhatatlanul törekedve tizenkét éven át mormolta az istennő varázsimáját, ám nem kapott még egy kis álom-jelet sem. Nagyon elszomorította és nyugtalanította, hogy gyakorlatában nem jutott előbbre. Végtére olyannyira elkeseredett, hogy imafüzérét belehajította a latrinába:

- Mi közük van e gyöngyöknek a boldogságomhoz!?

Ám e mindent eldöntő nap estéjén, éppen mikor megszokásától hajtván leült volna imáit mormolni, rádöbbent, hogy immáron nincs többé imafüzére. Ebben a pillanatban egy dákiní jelent meg előtte, s átnyújtott neki egy rózsafüzért:

Ne aggódj, te csodálatos gyermek,
Hisz te a felébredettek kedveltje vagy.
Ne élj hát az ítélkező gondolkodás rabságában,
Önnön elképzeléseidtől szabad légy!
Egyedülvaló tisztaság a szellem természete,
Íme a valódi Vadzsra Váráhí.
Ám hogyha keresed: ostoba és gyerekes,
Ha sóvárgod önzőn, csak elveszítheted!
A szellem természete kívánságteljesítő drágakő,
Ő minden képzettől szabad: ez a tökéletes megszabadulás!

Virúpa ekkor fellelkesedve, immár minden dolog ürességtermészetére alapuló bölcsessége révén, még egyszer elvégezte Vadzsra Váráhí tizenkét éves gyakorlatát, és elérte a mahámudrá beteljesedését.

Ahogy az élet és halál fölötti uralmat megvalósította, elkezdett inni és húst enni. A fogásokról szolgái gondoskodtak számára. Egy napon azonban semmi más ehetőt nem találtak, mint a kolostortető alatt fészkelő galambpárt. A szelíd és bizalmas madárkák bevárták őket, így nem okozott semmi nehézséget, hogy kitekerjék a nyakukat és konyhakész állapotba hozzák azokat. [45] Az így elkészült ínycsiklandó elemózsiát feltálalták mesterüknek.

Egy éber szerzetes észrevette a madarak eltűntét, s megütötte a közösség összehívására szolgáló harangot.

-Ki eszik a szerzetesek között galambot? - kiáltott elborzadva.

-Ki az, aki közülünk megölne egy madarat? - kérdezték az összegyűlt szerzetesek. Felkerekedtek hát, s átkutattak minden cellát. Virúpa ablakán bekukkantva észrevették az uzsonna maradékait. Ekkor újra összegyűlve elhatározták, hogy a tettest kitaszítják a kolostorból.

Virúpa levette szerzetesi köpenyét, és alamizsnás csészéjével együtt a templom oltárára helyezte. Utoljára hajolt meg a szentély előtt, ahol több mint huszonnégy éven át imádkozott, azután elment. A kolostorkapuban egy szerzetes arról kérdezte, hogy mihez fog ezután kezdeni. A mester így felelt:

- Elűztetek, hát elmegyek. Követem az utat, mely gondoskodik rólam, hontalanul is mindig otthon leszek.

Volt a közelben egy tavacska, melynek felszínét lótuszlevelek fedték. Mikor Virúpa ideért, nem ment sem jobbra, sem balra, Buddha nevével ajkán a vízen át ment a túlsó partra. A kolostor szerzetesei, akik figyelték távoztát, meglátták ezt a csodát. Feltámadt bennük a lelkiismeretfurdalás, odaszaladtak a mesterhez, és leborultak a lábaihoz.

- Ó, de hát miért öletted meg a galambjainkat, tiszteletreméltó? - kérdezték alázatosan.

- Minden időbevetett jelenség merő káprázat - hangzott a felelet.

Szolgái odahozták neki a galambok szárnyait, s ő azokat az égbe dobva csettintett, a madarak pedig megelevenedtek és tovaröppentek, egészségesebben és kövérebben, mint valaha. Ekképpen hagyta ott Virúpa a szerzetesi életet, s lett jógivá.

A következő csodát a Gangesz partján vitte végbe. A folyam istennőjétől kért ételt és italt, aki elutasította óhaját. Ekkor zord paranccsal kettéválasztotta a vizet, s száraz lábbal kelt át a túlpartra.

Innen Kanaszata városába jutott, ahol betért egy kocsmába. A kocsmárosnétől pálinkát és rizst kapott, s ez igencsak ízlett az éhes vándornak. Mikor minden elfogyott, újra és újra italért kezdett követelőzni, míg a kocsma ki nem fogyott készleteiből. Amikor pedig fizetésre került volna a sor, kijelentette, hogy alkonyatkor fogja megadni tartozását. Phurbuját [46] fény és árnyék határába döfte, és ezzel rögzítette a napot az égen. Ezt követően letelepedett és annyi pálinkát ivott meg, amennyit ötszáz elefánt tudott csak odacipelni.

Közben az ország királya lassacskán aggódni kezdett. Miniszterei nem tudtak segíteni, az országot sújtó szárazság okát képtelenek voltak kideríteni. Végül nagy szerencsétlenségében maga a Napistennő jelent meg a király álmában, s elárulta, hogy az az összeg tartja fogva az égen, amellyel Virúpa egy kocsmárosnak tartozik. Így hát a király kifizette a mester tartozását, és ő eltűnt. Tovább vándorolt, s Indra [47] birodalmába ért, papok országába. Amikor elment Siva [48] isten húsz méter magas kőszobra előtt, az ott őrködő papok arra akarták kényszeríteni, hogy tiszteletét téve hajoljon meg előtte.

- Nem helyes, hogy az idősebb hajoljon meg a fiatalabb előtt - felelte ő.

Ám Indra királya, aki épp ekkor jött tiszteletét tenni a szoborhoz, megerősítette papjai véleményét:

- Ha megtagadod, meghalsz - fenyegetőzött.

- Csakhogy ez bálványimádás lenne - ellenkezett a mester.

- Akkor a bűn az én fejemre szálljon - kiáltott a király.

Virúpa ekkor áhítatosan összetette a kezeit, s a hatalmas kőszobor abban a pillanatban kettérepedt. Az égből hang hallatszott: "Mester, hallak és engedelmeskedem."

- Végy hát menedéket a Buddhától - parancsolta Virúpa.

Abban a pillanatban, amint a szobor ezt megtette, újra ép lett. A Sivának felajánlott adományokat Virúpának adták, ő pedig szétosztotta azokat a buddhista hívők közt - eme adomány őket táplálja, mind a mai napig.

Indrából Virúpa Kelet-Indiába ment, Dévíkotta [49] városába. E hely lakosai húsfaló boszorkányokká lettek. Egy közülük minden nap elrejtőzött a városhoz vezető út mellett, és varázsigét mondott a gyanútlan utazókra. Ettől ők az est beálltával könnyű prédává váltak. Virúpa és egy hozzá csatlakozó ifjú pap szintén a varázslat áldozataivá lettek. A fiú kapott némi elemózsiát, majd egy segítőkész buddhista hívő a város végén lévő templomhoz vezette, mondván, hogy ott megpihenhet. Mindazonáltal figyelmeztette a veszélyre:
- Itt mindenki boszorkány. Borzalmas dolgokat tehetnek veled, de itt elalhatsz.

Virúpa ezalatt titkon elszökött a városból és a Srí Parvatá-hegyre ment, ahol Nágabódhi mester megtanította Jamántaka istenség [50] titkos tanaira. Miután e tudás birtokosává lett, Virúpa visszatért a városba, és a templomban találkozott a fiúval. Egy óvó varázsigét mormolt rá, mielőtt az aludni ment volna.

Eközben a boszorkányok összegyűltek, hogy a véráldozat szertartását végrehajtsák. Állati hús már a birtokukban volt, emberi hús, "nagy hús" azonban még nem. Ekkor az, amelyikük az útnál rejtőzött, beszámolt sikeréről. Megtudván, hogy áldozataik már a városban vannak, rögvest el is mentek értük. Az ifjút, kit Virúpa varázsa védett, meg sem tudták moccantani, ám a mestert, ki egy falapon aludt, fekhelyével együtt a boszorkánykörbe cipelték. Lerészegedtek s ünnepelni kezdtek, egymást hergelve, készülve a gyilkosságra. Vadul fenték késeiket s hisztérikusan vihogtak, ezzel lovalván magukat őrjöngésbe.

Egyszerre Virúpa is elnevette magát, a Héruka [51] tizenkét hangú nevetését hallatva. Emellett a boszorkányok vihogása olyan volt, mint a játszadozó gyerekek önfeledt kacagása. A banyák úgy megijedtek, hogy megőszültek, megőrültek és elájultak.

Mikor magukhoz tértek végre, a mester megeskette őket, hogy ezután minden nap menedéket vesznek a Buddhától, és csak a megszabadulás tanait követik. Nyomatékképpen még megfenyegette őket, hogy ha fogadalmukat nem újítják meg napról napra, csészényi vért veszítenek anélkül, hogy ereik megsérülnének. Ha pedig elvetik a megszabadulás tanát, akkor szörnyű harci fegyver, a diszkosz metszi le fejeiket, vérüket Észak Démona szívja ki. Úgy mondják, a Diszkosz és a Démon ettől a naptól fogva látható, mint csillagkép, az éjszakai égbolton.

Ezután Virúpa ismét tovább vándorolt. Mikor néhány évvel később visszatért Dévíkottába, Siva és kedvese négy és fél millió családból álló város illúzióját jelenítették meg tiszteletére, hogy őt áldozati adományokkal tiszteljék. A lakomára, melyet érkezésének ünneplésére tartottak, a Harminchárom Érzéki Égből [52] hozták az ételeket minden isteni palotából. Virúpa ezt a verset írta életéről:

Szerzetesként vezettem életem,
Otthonom volt Szómapurí hatalmas kolostora,
S a múlt tettek érdem-gyümölcseivel volt teli a Fegyelem Kosara.
Tizenkét éven át gyakoroltam: micsoda önbecsapás!
S a vége nem volt más, mint káromkodás:
A latrinába vágtam imafüzéremet.
Ekkor jelent meg végre a szabadság bölcs asszonya,
S tanai révén feltárult előttem a lét titkos ős-oka,
Feltárult titkon a szabadság hona.
S a szerzetesek ekkor, e csuhába burkolt világi gyerekek,
Görcsös vágyaiktól hajtván elűztek engemet.
Tévedésüket oszlatván sétáltam a vízen,
S a Gangesz folyását is megállította hitem.
Sok tiltott gyümölcsöt ettem, s mondhatom,
Úgy jóllaktam vele, nem a hasam,
A papok szobra repedt bele.
Lám gőgjük nem állhatott tovább repedt alapon,
Észretértek ekkor gyorsan, mondhatom!
Dévikotta banyái is életre tértek:
Nem hívei immár sem halálnak, sem vérnek.
Siva is elismerte erőimet, s mindazt, amit tudok,
Várost teremtett, melyben engem tisztelt, nékem áldozott.
S ha mindeme dolgokat elhinni nem tudod,
Minek is tiszteled egyáltalában a Buddha tanát.

Virúpa nevének jelentése: "az, akinek sokféle alakja van". A mester hétszáz éven át tanított, [53] s végül végső szabadságot nyert a Dákiní Mennyországában.

[« tartalom ]


4. Dombipa, a tigrislovagló

Dombipa mahasiddha

A hajó a Gangesz és a Dzsummá vizein halad át,
S a tiszta gyönyör leánya gyengéden kíséri a túlpartra fiát.
Vezess, ó dombí, ideje már, hogy az útra térjünk!
Áldást oszt a valóság-mester lótusz lábnyoma.
Vezess, ó dombí, vár a győztesek hona!
Az öt evező mozog, szeli a vizet, s a bárka száll,
Útra keltél, hát úton járj, eggyé lett út, üresség és cél!
Vezess, ó, dombí, ideje már, hogy révbe érjünk!
A hajókötél mind összeköttetett,
Az üresség edényével merd ki a becsorgó vizet,
Ügyeld az eresztékekeket, s tömj össze füvet.
A Nap meg a Hold két kerék,
A teremtés és rombolás egysége e hajón az árboc.
Láthatatlan az út a két szélső irányban,
Üdvöd szerint vezesd a hajót!
[54]

Dombipa Magadha királya volt, akit Virúpa mester avatott be Hévadzsra istenség varázskörébe. [55] Az uralkodó ekképpen érte el a beérkezettséget, s nyert varázslatos erőket. Minden lény iránt atyai szeretetet érzett, s népét gyermekeként szerette. Jóságosan és bölcsen országolt, ám beérkezettségéről senki sem tudott.

Hogy a fondorlattal támadó szükség és nyomorúság ellen védelmet nyerjen az ország, hatalmas bronzharangot öntetett, és felakasztatta egy erős fa ágára. Az egyik miniszter tiszte lett, hogy amint bármiféle vész előszele eléri a birodalmat, üsse meg a harangot. Ekképpen a király uralkodása idején Magadha mentes volt mindenfajta szenvedéstől.

Éljenek bárhol a szentek,
falun vagy mezőn,
vízen vagy szárazföldön,
örömteli az a hely.
[56]

Egy napon kasztonkívüli cigány vándorénekesek, dombík érkeztek a palotába, hogy dallal és tánccal tisztelegjenek a király előtt. Volt az egyiküknek egy csodálatosan szép, tizenkét éves leánya, megkapó, sudár termetű, minden mocsoktól ment ifjú szűz. Dombipa elhatározta, hogy eme leányt misztikus kedvesévé teszi. Hosszasan alkudozott a meghökkent énekesekkel, s azok végül ráálltak, hogy eladják neki a lányt. Annyi aranyat kaptak érte, amennyit a szépség súlya tett ki.

Tizenkét éven át volt titkos társa a lány.

Ám végül ottléte kitudódott, országos botrányt kavarva. Azt, hogy az ég fennségét jelképező személy összeállt egy érinthetetlen asszonnyal, el sem merték hinni az emberek. A nemesek és az előkelők semmilyen szín alatt sem akarták ezt a döbbenetes helyzetet elfogadni, s a király végül uralmát fiára ruházva lemondott, és az erdő magányába távozott kedvesével.

Az emberek nem kedvelik a vadont,
pedig az erdő magánya örömteli azoknak,
akik a szenvedélyektől megszabadultak,
s nem vágynak gyönyörökre.
[57]

A királyság boldogsága hamarosan odalett. Rosszul kormányozták, s amint az lenni szokott, az erkölcsi romlással együtt az életkörülmények is egyre rosszabbodtak, hiszen egy ország jóléte mindig erkölcsi tartásától függ. Amikor a helyzet már tarthatatlanná vált, a tanács elhatározta, hogy követeket meneszt az öreg királyhoz, hogy rábírja a visszatérésre.

A követ meg is találta a király remetekunyhóját. Ahogy a lombsátor takarásából kipillantott a tisztásra, meglátta a jógi kedvesét. Éppen egy kis tó felszínén lépdelt a lótuszleveleken, hogy tizenöt ölnyi mélységből hozzon fel hűs vizet a fa alatt üldögélő mesternek. Kezében nektárrá lett a víz. A követ döbbenten szaladt vissza a palotába, elújságolva mindenkinek a látottakat.

Nosza, rögvest díszes menet indult el, hogy nyomatékot adjon a nép kérésének. A király mosolyogva vette át a felkérés cizellált tekercsét, és beleegyezett a visszatérésbe.

Akinek sem isteni, sem angyali, sem emberi lények
nem ismerik az útját, őt, a szentet, aki legyőzött
minden szenvedélyt, őt hívom én bráhmanának.
[58]

Elérkezett a várva várt nap. Magadha minden lakója, nők, férfiak, felnőttek, gyerekek, közrendűek és nemesek a dzsungel szélénél tolongva leste az uralkodó megérkeztét. Lett is ám nagy riadalom! Ő ugyanis egy vemhes tigris hátán jött elő a sűrűből, szerelmi egyesülésben kedvesével, s hátasát egy halálos mérgű kígyóval ostorozta.

Miután a kijelölt szónokok lassacskán ismét visszanyerték hangjukat, elsuttogták a királynak a birodalom kérését: Térjen vissza a trónra! Ő azonban kijelentette, azzal, hogy egy dombít vett magához kedveséül, elhagyta kasztját, s mint ilyen, nem ülhet az uralkodói székbe.

Ám mivel a halálban minden különbség véget ér, társával együtt máglyára lép, s a lángok között így újra elnyeri eredeti tisztaságát. Az emberek tehát felépítettek számukra egy hatalmas, tehénfejű szantáltörzsekből álló máglyát, s miután a jógi és kedvese fellépett rá, meggyújtották.

Hét napon át égett a hatalmas tűz, s mihelyt annyira kihűlt, hogy a közelébe lehetett merészkedni, az emberek odaóvakodtak. Megpillantották az aszkétát és a lányt, amint Hévadzsra istenségként és dákiní kedveseként a misztikus egyesülés ülésmódjában ölelkeztek egy kinyílt lótusz kelyhében. [59] Testük ragyogó fényt árasztott, üde harmat borította őket. Ekképpen jelenítették meg a mahámudrá minden kényszertől mentes megnyilakozását. Minden valaha volt kétely eltűnt a magadhaiak szívéből, s királyukat ekkor nevezték el "A dombí urának". [60] A király kilépett a tűzből, és a négy kaszt [61] tagjai elé lépett:

- Ha úgy akarjátok, a királyotok leszek, ám akkor nektek magatoknak is mindent meg kell tennetek, ami csak erőtökből telik. Minek uralkodjak rajtatok, ha ti magatok restek és elkényelmesedettek vagytok?

Több sem kellett az embereknek! Rémülten tiltakoztak az ötlet ellen, mondván, hogy ők bizony nem jógik meg aszkéták, hogy kényelmes életmódjukat feladják. A király, aki szinte bizonyos volt benne, hogy ez így lesz, ezeket mondta az egybegyűlteknek:

- Legyen kívánságotok szerint! De ne kívánjátok tőlem, hogy e világban balgák pásztora legyek. Az én királyságom immáron a Valóság Királysága. Ha valaki lemondással és tiszta szívvel keres meg, annak mindig a segítségére leszek, amíg a világ világ.

Ezután kedvesével együtt a Dákiní Mennyországába emelkedett, s ott időzik tiszta éberségben és tökéletes elragadtatottságban.

A bölcsek köve arannyá teszi az ólmot,
A belső erő ragyogó gyémántja
A szenvedés ólmát
Éberség-arannyá váltja.

[« tartalom ]


5. Savaripa, a vadász

Savaripa mahasiddha

Rágom a szívem bétel-levelét,
És kámfort rágok a nagy üdvben,
Nairámani istennővel
[62] a nyakamban
Elhagyom a nemtudás éjjelét
A felragyogó tiszta gyönyörért.
[63]

Élt egykoron Vikrama lankáin, egy hegyen, mely a szakadékokban bővelkedő Mantra-hegylánchoz [64] tartozott egy vadász, akit Savaripának hívtak. A sabarák, akiknek törzséből származott vad, kaszt nélküli bennszülött vadászok voltak. Egyetlen vallásos rítusukként emberáldozatot mutattak be Csandikának. Állig felfegyverkezve jártak, fejüket pávatollakkal díszítették, és gandzsából font koszorút hordtak nyakukon. A gandzsát, vagyis a marihuánát igen nagy becsben tartották.

Savari sorsa szörnyű volt, élete az öléstől függött, állatok gyilkolásától. Ölt, hogy fennmaradjon, s azért élt, hogy öljön. Amikor a könyörületesség bódhiszattvája [65], Lókésvara [66], a vadász kilátástalan sorsát meglátta, mély részvétet érzett iránta. Vadásszá változott, aki mindenben tökéletesen hasonlított Savaripára, ám a nemtudástól mentes volt. A világban megjelenve, künn a mezőkön találkozott a vadásszal. Az gyanakodva méregette:

- Ki vagy te?
- Vadász, akárcsak te.
- No, és honnét jössz?
- Ó, messziről - hangzott a kitérő felelet.
- És hány őzet tudsz egyetlen nyíllal elejteni? - kérdezte Savari, aki igen büszke volt az íjásztudományára.
- Talán háromszázat.
- Hát persze, háromszázat, szeretném én azt látni, amikor megcsinálod! - kuncogott magában csúfondárosan Savari.

Így a következő nap reggelén a vadász s a bódhiszattva együtt indultak cserkelésre. Egy távolabbi síkságon hatalmas, ötszáz őzből álló csapatra bukkantak - az állatokat a bódhiszattva varázsigéje jelenítette meg. A vadász gúnyosan nógatta társát, aki nyugodtan kijelentette, hogy egyetlen nyílvesszővel fogja az összes állatot leteríteni. Nyugalma láttán a vadász önbizalma megrendült és zavartan hebegte: nem kell mindet megölni, elég lesz száz is. Ekkor a bódhiszattva kilőtte a nyílvesszőt, amivel száz őzet ejtett el. Azután így szólt a kővé dermedt vadászhoz:

- Kérlek, vigyél haza egyet nekem!

Savaripa meg sem bírta moccantani az őzet, büszkesége és gőgje porrá omlott. Otthon kérlelni kezdte az idegen vadászt, hogy tanítsa meg tudományára. A bódhiszattva meg is ígérte, ám ahhoz a kemény feltételhez kötötte a tanítást, hogy Savari egy hónapig nem ehet húst. Azután elment. A vadász és felesége valóban felhagyott a húsevéssel, amit életükben eddig még sohasem tettek.

A bódhiszattva már egy hét elteltével visszatért. Amikor meggyőződött róla, hogy mindketten új életre tértek igazságáért, azt is elárulta, hogy a cél eléréséhez a vadásznak fel kell ébresztenie magában a minden lény iránti szeretetet és részvétet.

A hónap elteltével visszatért hozzájuk. Savari és felesége boldogan üdvözölte. Lókésvara ekkor varázskört [67] rajzolt a földre, amelyre virágokat szórt. Odahívta tanítványait, megkérve őket, hogy tekintsenek bele. Ők ezt meg is tették, s megpillantották önmagukat a nyolc nagy pokolban égve. Olyan irtóztató rettegés és félelem lett úrrá rajtuk, hogy szólni sem tudtak.

A bódhiszattva akkor felajánlotta, hogy a megszabadulás útjára vezeti őket. Abban a pillanatban tiszta szívvel megígérték, hogy beteljesítik a tanítást. Ezután a bódhiszattva a Buddha tanításait magyarázta a vadásznak és feleségének: a sors összefonódását, a szenvedés okát, az erényeket, bűnöket, a tíz üdvös és tíz fájdalommal teli cselekedetet, és az ember veleszületett képességét a megszabadulásra.

Savaripa ekkor átérezte a létesülés kerekébe zárt számtalan szenvedő életforma fájdalommal teli állapotát. Iszonyt érzett eddigi életmódja iránt. Mestere megtanította egy olyan gyakorlatra, amellyel a benne lakozó gyilkos hajlamot immár nem elfojtja vagy féktelenül kiéli, hanem ezt a tudati mérget a tiszta üdv állapotává változtatja. A Danti-hegyre [68] küldte, hogy ott elmélkedjék.

Tizenkét évig elmélkedett Savaripa a nem-irányított és nem-összetett legmélyebb könyörületről - gondolatoktól szabad állapotban. A mahámudrá legmagasabb megvalósultságát érte el.

Ó, mily magas a gerincoszlop hegye,
S ím, efelett a mahászukha-csakrában
[69]
Ott ül a Sabarí lány.
Pávatollakból áll dákiní koronája,
Gandzsa-fű koszorú díszíti nyakát.
Ó, üdvözült Savara, ó, őrült Savara - kiált a lány a hegyen -,
Világi hívságban örömöd ne legyen!
Én vagyok a te drága szahadzsa kedvesed.
Sok fa van a hegyen, melynek lombja az eget éri,
S a Savari lányt a vadász fülbevalókkal ékíti,
S a pompás erdőben csak a mennydörgés játszik.
A test, beszéd és elme hármas alakja, ím, felismertetett!
S e hármas alakból a Nagy Gyönyörben
A kígyóhoz hasonlatos Savara, ki a tudat maga,
Mindent fenntartó ágyat vetett,
S itt Nairátmá istennővel, ki a szenvedést lerombolta,
Az üdv éjjelén szerelmeskedett.
[70]

Azután egy napon, amikor a legeloldódottabb könyörület elragadtatottságából [71] felébredt, felkerekedett, hogy mesterét, a bódhiszattvát [72] megkeresse. Amikor megtalálta, Lókésvara megdicsérte tökéletes ellobbanását és ekképpen tanította:

Ó, boldog ember, a te ellobbanásod
Nem olyan, mint égő füvet taposó birkapásztor,
Ki a szenvedést kitépi, s vele az élet gyökerét.
Maradj hát az élet körében azokért,
Kiket a kötöttségek láncolnak a szenvedéshez.
Ments meg minden szenvedő lényt!

Savaripa [73] visszatért hazájába, s ott maradt. Három különböző néven vált ismertté: Savaripa: "a savarák magja"; Mapsi Gosen: "aki pávatollakba öltözött" és Ritro Gömpo: "a hegyi remetelak őre". Mindazoknak, akik tiszta szívvel bírnak és éber figyelemmel fordulnak felé, átadja bölcsességét tánccal, hangokkal és jelképekkel kifejezve. E szavakkal juttatta kifejezésre beérkezettségét:

A nemtudás erdejében hever egy őz,
S elidegenedés annak a neve.
Képesség és belátás hatalmas íját én megfeszítem,
Kilövöm egyetlen nyilát a végső igazságnak -
Az őz eltaláltatott - igen, az elgondolás halott!
A vadhús a nem-kettős ünnepi lakomája.
Fűszere a tiszta öröm íze,
S a cél, a remek tartás eléretett.

[« tartalom ]


6. Szaraha, a dicsőséges pap

Saraha mahasiddha

Amint a nyílkészítő egyenes, sima nyílvesszőket készít,
a bölcs kisimítja remegve vibráló, ingatag elméjét,
melyet oly nehéz szilárdan tartva irányítani.
[74]

Szaraha a kelet-indiai Roliban született. Egy dákiní fia volt, ő pedig dáka, vagyis olyan foggal született, kezdettelen varázserővel bíró lény, aki létbe lépésétől fogva a felébredés erőinek tudatos hordozója.

A megtestesülés világában a papok kasztjához tartozott, és rendben betartotta a bráhminok törvényeit, ám ugyanakkor a Buddha követője is volt, több titkos szövétnek [75] beavatottja. Maga a Buddha volt a mestere.

Bár a papi előírásokat tökéletesen megtartotta, iszákossága városszerte ismert ténynek számított. Emiatt szépen lassan feloldhatatlan ellentétbe kerültek véle buzgó kasztbelijei. Végül a viszály odáig fajult, hogy a felbőszült bráhminok Ratnapála király előtt panaszt tettek. Arra kérték az uralkodót, zárja ki a papi osztályból a botrányhőst. A király, aki jóindulattal viseltetett a mester iránt, ezt megtagadta, ám az éj leple alatt elment Szarahához, hogy a lelkére beszéljen.

Ahogy a nyugodt víz a széltől felkorbácsolva
Hömpölygővé és hullámzóvá válik,
Úgy, a király is sokfélét gondol Szaraháról,
Habár ő csak egy ember.
[76]

A mester biztosította pártfogóját, hogy soha nem iszik egyetlen kortyot sem. Igazságát alátámasztandó kijelentette: hajlandó alávetni magát bármilyen próbának - mutasson rá az ég az igazságra. Így is történt, előkészítettek minden szükséges kelléket, a király, a királynő, a papi testület és a nép megjelent, hogy a nevezetes eseménynél tanúskodjék.

Előhoztak egy hatalmas üstöt, amely színültig volt olvadt rézzel, A mester pedig kijelentve, hogy nem iszik, beledugta a karját. Jó darabig kavargatta a sűrű folyadékot, majd kihúzta a kezét, amely teljesen sértetlen volt.

- A sarlatán vedel, mint a gödény! - üvöltötték az eredménnyel elégedetlen, feldúlt papok.

Belső tapasztalataikat a legmagasabb tudatosságként tanítják,
A bilincseiket nevezik szabadságnak.
Egy zöldszínű üveg csecsebecse nekik értékes smaragd.
Vakságukban nem látják, hogy nem drágakő,
amit annak hisznek.
[77]

Ekkor egy hatalmas tálat hoztak elő, melyben bugyborékolva ezüst fortyogott. Szaraha kedélyesen üdvözlésre emelintette a király felé, aztán egyetlen slukkra felhajtotta a nemes italt. Elégedetten letörölte a bajuszát, és várakozásteljesen nézett a magukból mostanra teljesen kifordult papok felé.

- Pofátlanság! Szégyentelen! Fújj! Elég ezekből az ócska mágikus trükkökből, piás!

Mint szarvascsorda, amelyik a tévedés hatalma alatt
Rohan a vízhez, ami pusztán csak délibáb,
Úgy a tévelygő szomját nem olthatja, mert az csak megköti őt,
S ebben talál élvezetet, mondván: ez a végső valóság.
[78]

Végtére egy óriási kondér alá máglyát raktak, s benne arany zubogott. A mester közös fürdőcskézésre hívott valakit a papok közül, de érthetetlen okból egyiküknek sem akaródzott megmártózni vele a kádban. Megvonta hát vállát és egyedül ballagott fel a kis emelvényre, ahonnan kényelmesen beléphetett a fürdőbe.

- Éppen jó. Nos, urak? Elhiszik most már? Én nem iszom.

A király mosolyogva kérte a papokat:

- Ha ily nagy ereje van, hagyjátok inni.

Amit már megtettünk és amivé az válik, az önmagában
Üres: mégis hasznos volt ennek is, annak is.
Mert akár szenvedéllyel teli, akár nem,
A forma üresség.
[79]

Mindenki, aki csak ott volt, meghajolt a mester előtt, és bölcs útmutatását kérte. Szaraha ekkor dalolta el a Királyi Ének dóhá-füzérét az uralkodónak, a Királynői Ének dóhá-füzérét az uralkodó hitvesének, és a Népi Ének dóhá-füzérét minden egybegyűltnek. Mindenki azt a ciklust hallotta meg és értette meg, amelyik rögvest a megszabadulásra vezette. Leborultak a mester előtt, de mire föltekintettek, ő már elment.

Drága fiaim! A valóságnak csodálatos íze van,
nem tudja azt egy tanítás sem körülírni.
A legmagasabb Boldogság a megszabadulás,
és nem a tudatállapotokhoz való ragaszkodás.
[80]

Egy nyílkészítő leány lett misztikus kedvese. E tizenöt éves, gyönyörű szűzzel egy elhagyott helyen telepedett le. Belekezdett elmélkedési gyakorlataiba, s a szépség mindenben gondoskodott róla.

Egy napon kedvencét, retek-curryt kért bivaly-jughurttal, s az étel hamarosan el is készült. A lány odavitte hozzá egy tálon, de addigra a mester az egyhegyű figyelem elragadtatottságának állapotába merült. Tizenkét évig maradt így, ám végül szemét kinyitva ismét felállt - első mondatával a finom csemegét követelve. Kedvese szkeptikusan megfeddte:

- Na tessék, tizenkét éven át az elragadtatottság egében lebegsz, s most meg az első vágyad a nyalánkságod! Szép kis jógi! Remek elragadtatottság! Most, ha nem tudnád, koraősz van, és nincs retek.

A megszégyenült aszkétában fellobogott a bizonyítás vágya, és azonmód elindult volna a magas hegycsúcsok közé, hogy teljes magányban folytassa elmélkedését. Ám a lány ekképpen tanította:

Nem magány az egyedüllét,
Ha szellemed nemtudástól fedett!
Ha nem hálóz be többé a fogalmak csapdája,
Az az igaz magány, a lét ítélettől mentes szabadsága.
Ha az égből visszatérve a hasadon jár az eszed,
Mit segítenének rajtad azok a hegyek?

Szaraha hallgatott asszonyára, és nem ment el a hegyek közé. Minden dolgot eredeti, veleszületett tisztaságában tapasztalt meg, és elérte a mahámudrá legmagasabb megvalósulását. [81] Kedvesével együtt egész életében önzetlenül tevékenykedett másokért, s végül testben léptek be a Dákiní Mennyországába.

Jusson eszetekbe, barátaim, a szahadzsa,
A veleszületett teljesség!
Ne keresd máshol, mint a mester ajkain.
Ismerjétek fel, hogy szava végső lényege
És a szellem öntermészete halhatatlan,
S nem öregszik a test.

[« tartalom ]


7. Kankáripa, a szomorú özvegy

Kankaripa mahasiddha

Ha - mint tökhéjat ősszel -
látod heverni szerteszét
a galambfehér csontokat,
ember, hogy örülhetsz te még?
[82]

Élt egykor Magadhában egy alacsony kaszthoz tartozó családfő. Hasonló származású lányt vett feleségül. Nem volt erkölcstelen ember, de nem sok gondot fordított az érdemteli életre, amely a szellemi szabadsághoz vezet. Miután pedig a házasélet örömeibe belekóstolt, az érzéki gyönyörök megszállottjává vált. Olyan égi magasságokba jutott, amilyenekről még csak nem is álmodott addig.

Ekkor történt, hogy bár sorsa egyre nagyobb elégedettséggel töltötte el, s úgy hitte, a világ egyedül vágyai kielégítéséért van, szóval ekkor történt, hogy az asszonya számára rendelt idő lejárt, és az hirtelen meghalt.

Az ember kicipelte a holttestet a hullaégető helyre. [83] Lerogyott mellé és átadta magát a kétségbeesésnek. A bánatnak ebben az állapotában talált rá egy megvilágosodott jógi, aki megkérdezte, hogy mitől ilyen összetört.

- Nem látod, milyen helyzetbe kerültem? - zokogta az özvegy. - Elveszítettem asszonyomat, és ez a csodálatos élet végét is jelenti számomra. Olyan ez, mintha ebben a pillanatban mind a két szememet kitépték volna. Senki sem szenved úgy, mint én.

- Minden élet a halállal végződik, minden találkozás elválással ér végett, minden, mi összetett, végül szertehullik. A létesülés forgatagának világában minden szenved. Igazad van, asszonyod halálával te is meghaltál, s szemeidet elvesztve hogyan is láthatnád mindazt, ami eddig örömet okozott számodra? Immár tehát, ha elmúlt életed emlékeihez ragaszkodsz, egy hullát cipelsz a hátadon. Miért őrzöd hát asszonyod testét, ami semmiben sem különbözik egy marék kavicsos rögtől? Miért nem gyakorlod a megszabadulás tanát és szünteted meg a fájdalmat?

- Ha van út, amely ebből az összezavarodott állapotból kivezet, akkor kérlek, mutasd meg nekem! - kérte az elkeseredett ember.
- A mester tanítása a kivezető út - mondta erre a jógi.
- Akkor kérlek, légy a mesterem!

A jógi ekkor beavatta és felhatalmazta annak a gyakorlatnak a beteljesítésére, mely minden dolgok lényegére vonatkozik. Megtanította arra, hogy miként elmélkedjék. Asszonyára ne halottként gondoljon, hanem úgy képzelje el, mint dákinít, a tiszta tudatosság világban való megtestesítőjét.

Az özvegy elmélkedésbe merült, s hat év alatt képzetei, melyek hús-vér asszonyként tekintették feleségét, átváltoztak az öröm és üresség lelkiállapotává. A szellemét elsötétítő fellegek elvonultak. Felkelt benne a tiszta öröm ragyogó fényének közvetlen tapasztalása. Mint mikor a csattanómaszlag mérgének hatása elmúlik, s távoztával minden hallucináció, csalódás és tévedés, melyet előhívott, tovatűnik, úgy hagyta el őt is a zavarodottság mérge, a lét nem-ismerése, s meglátta a változatlan igazságot. E szavakkal fejezte ki beérkezettségét:

Dákiní asszonyom, királynőm, úrnőm!
Tiszta tudatosságom láthatóvá lett,
Forma, mely nem más mint én, ám nem részem -
Túl vagy szavakon,
Hasonlíthatatlanul, leírhatatlanul.

A magadhabéli súdra családfő elérte a mahámudrá-sziddhit, s a világban Kankáripaként lett ismert. Neve annyit jelent: "A mester a csontvázzal". Sok élőlénynek tanította Magadhában Buddha tanait, s végül a Dákiní Mennyországába emelkedett.

[« tartalom ]


8. Mínapa, az indiai Jónás

Minapa mahasiddha

A halász, kit elfogott önnön hálója és horga,
S a bizonyosság-tengerébe merülve
Nyelt el a hatalmas hal gyomra: Mínapa volt.
A jógát gyakorolta,
Mit a Pusztító-Teremtő Úr
[84] tanított kedvesének.
Újra szárazra lépve a sziklán is nyomot hagyott
Beérkezettségének súlya.

Mínapa, a bengáliai halász, Kámarúpában élt. A fogott halakat eladta a piacon, s ebből tartotta fenn magát. Egy napon, amikor szokása szerint felcsalizott horgot vetett a vízbe, valóban nagy fogást csinált. A horgot egy óriáshal kapta be. Idáig rendben is ment a dolog, de a halász nem bírt zsákmányával, elengedni pedig nem tudta, s végül Mínapa lett a hal aznapi eledele. Ám nem halt meg, hanem keserves rabságba jutott. Nyálkás börtönévé vált a hal sötét gyomra.

Nem sokkal ezután Siva misztikus kedvese, Umádéví, kérlelni kezdte urát, hogy tanítsa meg a megszabadulás legtitkosabb tanaira. A hatalmas isten beleegyezett, ám semmiképpen sem szerette volna titkait olyan helyen feltárni, ahol fennáll a veszélye annak, hogy avatatlan fülek elcsípnek valamit tanításából. Ezért elhatározta, hogy a rejtekadó tenger legmélyén fog tanítani. Umádéví el is készített számára egy kényelmes helyet, és Siva beszélni kezdett.

Ám, mivel nincs olyan titok a világon, amely napvilágra ne kerülne, a sors úgy hozta, hogy a hatalmas hal éppen ennek a helynek a közelében telepedett le, hogy a nehezen emészthető reggeli által okozott kínokat enyhítse. Ekképpen nyerte el az indiai Jónás a titkos tanokat. De ez sem maradhatott titokban: az Istennő, bár kíváncsian figyelt, csak elszunyókált, s így, mikor az Isten megkérdezte, hogy figyel-e, önkéntelenül Mínapa válaszolt neki.

Amikor a tanítás végére értek, az Istennő felriadt, és figyelmetlenségét leplezendő, élénken folytatásra bíztatta Mahádévát. Így persze rögvest fény derült arra, hogy eddig aludt, de arra is, hogy valaki más felelt helyette. Siva ekkor körülpillantott mindent látó tekintetével, és észre is vette a bánatos hal gyomrában üldögélő Mínapát. Tanítványává fogadta a halászt, aki esküt tett előtte a megszabadulás beteljesítéséről és a Tan helyes átadásáról.

Mínapa tizenkét éven át végezte gyakorlatát. Ekkor egy Srí Tapariba való halász kifogta a hatalmas halat...

Miként a hal, melyet kiragadtak
vízi otthonából és a szárazföldre dobtak,
éppúgy ficánkol kétségbeesve az elme,
hogy kiszabaduljon a Kísértő uralmából.
[85]

...és súlyát méricskélve biztosra vette, hogy gyomra felmérhetetlen kincseket rejt. Felvágta zsákmánya hasát, s megtalálta Mínapát. Ő elmesélte történetét a megrökönyödött halászoknak, akik a jógi és a csoda előtti tiszteletükben leborultak előtte, és áldozati adományokkal halmozták el. Ők adták neki a "Hal-úr", "Mínapa" nevet.

Amint végre újra a szárazföldre lépett, a halász táncra perdült örömében, s lábai úgy hagytak nyomokat a legkeményebb sziklában, mintha csak vizes agyagon lépkedne. Ezt a dóhát [86] énekelte:

Jó alkalmat ád számtalan életformám erénye,
S a helyes út felismerése
Erővel s bölcsességgel tölt el.
Ennek eredménye a Most, a varázslatos képességek,
Tulajdon szellemed az értékes drágakő!

Ötszáz éven át szolgált önzetlenül másokat. Vadzsrapának és Acsintapának is nevezték. Padmapání bódhiszattvaként Nepál védőistene. Tanítványai: Halipa, Malipa, Tibólipa, Góraksapáda és Csaurangipa. [87] Minden varázserőnek urává lett. Végigjárta a megszabadulás útját, s végül, kinyilvánítva beérkezettségét, testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


9. A náth sziddha Góraksa, a halhatatlan tehénpásztor

Goraksha mahasiddha

Mindegy, hogy milyen állapotba születtél,
magasba vagy alacsonyba, ha éberen használod
adottságaid, célodat elérheted,
a sors folyama nem akadályoztatik.
Lehetőségemet én megragadtam,
a megvilágosodás magja elvettetett,
ápoltam szeretettel, önzetlenül a csonka herceget,
s midőn a Halhatatlanság Nektárja lett Acsinta adománya,
belátást nyert Góraksa a Nem-kettős valóságba.
S most itt állok, ím: A Három Világ Tehénpásztor-királya.

Góraksa, egy kelet-indiai parfümárus fia, igen fiatalon munkába állt mint tehénpásztor, hogy enyhítsen a család gyötrő anyagi gondjain. Őrizte a teheneket társaival, nap mint nap az állatok közelében volt. Egy napon, amikor éppen a fűben heverésztek, egy nagy fa árnyékában, eltikkadva a hőségtől, odasétált hozzájuk Mínapa mester, akit Acsintapának is neveztek.

- Látjátok ott azokat a köröző keselyűket?
- Igen, uram.
- Nos, egy ifjú herceg hever ott, akinek lemetszették a végtagjait, s most magatehetetlenül fekszik, a halált várva. Ki törődik hát most vele, ki menti meg az életét?
- Hát majd én! - tört ki a kiáltás akaratlanul is Góraksából.

Rögvest el is szaladt megnézni a szerencsétlen sorsú ifjút. Amíg távol volt, Mínapa őrizte helyette a teheneket, egy fűszálat rágcsálva fogai közt.

Amikor visszatért, a mester afelől tudakolta, miféleképpen szeretné gondját viselni a hercegnek. Góraksa elmondta, hogy önnön ételét fogja megfelezni védencével, s mindenben gondját viseli.

- Nagyon jó. Gondoskodj hát róla mindenben - mondta Mínapa és elment.

Ahogy a pásztor hajtja botjával
a teheneket a legelőre,
úgy űzi a lények életét
az öregkor és a halál.
[88]

A fiú levelekből kunyhót épített a herceg fája köré, és nap mint nap ellátta a lehető legnagyobb gondossággal. Ekképpen telt el tizenkét év. Ekkor történt, hogy amikor egy napon a fához érkezett, Góraksa a legnagyobb megdöbbenésére a tulajdon lábain állva, teljesen ép testtel találta védencét, Csaurangit. Rögvest rádöbbent, hogy a herceg eleddig azt a jógagyakorlatot végezte, amit Mínapától tanult meg annak idején. Mostanra beteljesítette azokat, s tagjai ismét kinőttek.

A herceg a levegőbe emelkedett és felajánlotta gondozójának, hogy megtanítja az elmélkedés módozataira. Góraksa tiszteletteljesen elutasította, mondván, hogy neki magának is van már mestere. Visszatért a gulyához, és Mínapa megérkezésére várakozott.

Amikor a mester megérkezett, mindent elmesélt neki, hogy s mint esett, sĘMínapa igen megörült a hallottaknak. Megáldotta Góraksát és feljogosította az elmélkedés végzésére. Megtanította mindarra, amire szüksége volt ezek beteljesítéséhez.

Amint belekezdett elmélkedésébe, Góraksa hamarosan világi mahámudrá-képességeket [89] ért el, s felkerekedett, hogy megkeresse mesterét. Mínapa elmondta neki, hogy a tökéletes megvilágosodást csak akkor éri majd el, ha egymillió lényt megszabadít. Nosza, több sem kellett! Irány az utcák és a terek! Kissé túlságosan is lelkes mesterünk boldog-boldogtalant leszólított nagy indulatában, hogy beavatást adjon neki, míg végül Siva, a teremtés és pusztítás isteni ura maga feddte meg, mondván, hogy ezt így nem szabad csinálni. Csak azokat lehet tanítani, akik azt mindennél fontosabban kívánják, s mellé még kitartásuk és buzgalmuk meg is próbáltatott.

Góraksa ekképpen cselekedett, s számtalan lényt vezetett a megszabadulás útjára. Mind a mai napig éber figyelemmel tekint mindazokra, akik fogékonyak tanaira. Akik tiszta szívvel bírnak, felismerik dobolással és szent szimbólumokkal kifejtett tanait. Mindenki más előtt azonban csöndben elrejtezik. Neve annyit tesz: "a nyáj védelmezője, tehénpásztor." [90]

[« tartalom ]


10. A náth sziddha Csaurangipa - a szétdarabolt mostohafiú

Chaurangipa mahasiddha

Időtlenül öntözi a megszokás monszunja
A Nemtudás fáját,
Káprázat-ága így növekedett.
Ma e fát én kidöntöttem,
Fejszém a mester tanítása volt.
Halld hát, gondold át, és ezt gyakorold!

Csaurangi Dévapála [91] király fia volt. Tizenkét évesen veszítette el édesanyját. Mikor gyógyíthatatlan betegségének terhével halálos ágyán feküdt, az asszony magához hívta a fiút. Végrendeleteként megeskette, hogy egyes-egyedül a színtiszta igazságot teszi meg életének mértékéül, s az erényt létének alapjául. A fiú tiszta szívéből megígérte mindezt.

Meghalt a királyné, és az udvaroncok tanácsára a király idegen országból való nőt vett maga mellé. Ám az esküvő után pár nappal a szerelmét titkon még mindig gyászoló uralkodó elrejtezett az erdő magányába, enyhítvén bánatát.

Az új királyné ezalatt a palota tetőteraszáról gyönyörködött a csodálatos építmények, kertek és szökőkutak látványában. Letekintett és megpillantotta mostohafiát az udvarok egyikén. Szívében oly heves, oly perzselő vágy támadt fel iránta, hogy kendőjét kellett arca elé kapnia, hogy el ne árulja magát az udvarhölgyek előtt.

Még aznap elküldetett érte, ám a fiú visszautasította a meghívást. A királyné vágya egy pillanat alatt megalázott gyűlöletté fordult, s hirtelen dührohamában megparancsolta a szolgáknak, hogy öljék meg a fiút. Ők azonban szerették az ártatlan gyermeket, és visszautasították a parancsot. A fúria ekkor más eszközhöz fordult, s női fondorlatának minden eszközét kész volt felhasználni vétlen áldozata ellen.

Amikor a király visszatért, megszaggatta ruháit, összekócolta haját, végigkarmolta karjait és vérrel kente be a testét. Sikoltozva hadarta el, hogy a fiú erőszakot tett rajta, s a női furfangok terén igen tapasztalatlan király annak rendje-módja szerint lépre is ment. Hóhérkézre adta tulajdon fiát, utasítva emberét, hogy vágja le a herceg kezeit és lábait, majd hagyja ott az erdőben a pusztulásnak s az enyészetnek.

Ez a palotaőr jobban szerette a fiút, mint tulajdon életét. Elhatározta, hogy saját fiai közül áldoz fel egyet, hogy megmentse Csaurangit, ám ő erről hallani sem akart. Végül a szolga sírva-ríva teljesítette a király akaratát. A herceg egy fa alatt hevert, s a fájdalom tüzén át látta a lombokon átsütő fényt, s a magas eget. Ekkor hajolt fölé Mínapa mester, a birodalomban mindenfelé ismert és tisztelt sziddha. A haldokló fiú a segítségét kérte, s Mínapa mindent meg is tett, hogy megmentse a fiút. Végül beavatta a "hasi légzés jógájába", elárulva neki, hogy amennyiben a gyakorlatot beteljesíti, teste újra ép lesz. Ezzel elment, magára hagyva a herceget. Miképpen hívta el Góraksát Csaurangi szolgálatára és a megszabadulás útjára, azt a Tehénpásztor legendája meséli el.

Tizenkét éven át gyakorolt szakadatlanul a herceg, figyelmét szüntelenül a nem-születetten rögzítve. Egy este fájának közelében kereskedők ütöttek tanyát, akik a jól sikerült vásárról tartottak hazafelé arannyal, ezüsttel, gyöngyökkel és drágakövekkel megrakottan. Mivel rettegtek a rablók támadásától, elhatározták: éjszakára elássák a kincseket. A herceg meghallotta sötétben botladozó lépteik zaját, és megkérdezte, hogy ki jár ott. Erre ijedtek csak meg igazán a kereskedők! Egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy szenet cipelő szénégetők.

- Rendben van, úgy legyen - mondta a herceg, s nyugovóra tért. A kereskedők meg visszatapogatództak nagy sietve a táborukba. Boldogan szorították magukhoz kincseiket. Egyikük azonban mindenképp még egyszer meg akarta számolni a pénzt. A ládában azonban igazi, jó minőségű faszén hevert. Összetörve omoltak egymás karjaiba, nem tudtak hová lenni riadalmukban. Végtére a legöregebbik közülük, aki bölcsebb volt valamennyivel, eltöprengett:

- Az az ember ott, az erdőben, nem lehetett más, mint egy valódi életszentséggel bíró aszkéta, akinek minden szava valóra válik, s nem tud mást mondani, mint igazságot.

Visszamentek hát a nagy fához, és ott rábukkantak Csaurangira. Könyörögve kérlelték, hogy adja vissza a kincseiket. A herceg elgondolkozón nézett rájuk, de ekkor már valamivel értelmesebben is el tudták mondani neki szívük bánatát, s hogy mi járatban vannak.

- Nem tudom, hogy én vagyok-e a felelős, de ha igen, úgy változzon vissza a szén a kincsetekké.

A táborban a kereskedők ismét megtalálták drágaságaikat a ládákban. Újra visszamentek a szenthez, és számtalan ajándékkal halmozták el, amit ő a hozzá látogató nincsteleneknek adott.
Nem sokkal később Csaurangi visszaemlékezett mesterének jóslatára, és imában kérte teste megújhodását.

Megitta a magány, a lecsendesülés italát,
megszabadult a félelemtől, megtisztult a bűntől,
a Törvény öröméből iszik örökkön át.
[92]

Másnap reggel Góraksa már a saját lábán állva találta védencét. Csaurangipa ezt a dóhát énekelte a meghökkent Góraksának:

Az én bölcs és szent mesterem
Elvezetett a bölcsesség terébe, a mindent átható bölcsességbe,
S minden dolgok egy értéke ekképpen felfogatott!
Mily nagy öröm vágytól, fájdalomtól szabadnak lenni!
Miként a föld alapja mindannak, ami terem,
Üresség-alapból lett nem-múló lábam, kezem.
E herceg a halált lebírta, az örök életre ért.

Csaurangipa elért minden világi sziddhit és számtalan nagy csodát vitt véghez. Mindazonáltal indulatos természetű volt, és titkait senkivel sem akarta közölni. Igen ám, de a fa, amely elmélkedésének tanúja volt, nem halt meg, mert tudójává lett mindannak, amit a jógi alatta beteljesített.

Ez hát Csaurangipa legendája, aki a halhatatlanság italával bír.

[« tartalom ]


11. Vínápa - a zene szerelmese

Vinapa mahasiddha

Kitartással és odaadással lettem a víná [93] virtuóza,
Húrjait pengetve mestereként,
Ám mikor a nem-született,
Nem-pendített hangot gyakorolta,
Vínápa elveszítette az "ént".

Gauda királyának egyetlen fia minden valószínűség szerint az ország legelkényeztetettebb gyereke volt. Dadák, pesztonkák hada leste minden lépését, a nemesek gügyörésztek neki, szülei, mondani sem kell, tejben-vajban fürösztötték. Andalító muzsikával ringatták álomba, vidám dalokkal ébresztgették reggel.

Így igen megkedvelte a zenét, s amikor már elég idős lett hozzá, maga is megtanult a négy húrú, döngő hangú tampurán játszani. Amikor pedig később megismerkedett a hét húrú vínával, ez az ismeretség mindent elsöprő szerelemmé vált, s a herceg éjt nappallá téve zeneszerszámával gyakorolt.

Szülei és az udvar egy idő után aggodalmaskodni kezdett, hisz a fiú semmi jelét sem mutatta annak, hogy vágyat érezne az uralkodás elsajátítására. Nem csak trónralépésre nem látszott érettnek, de még szobája ablakán sem tekintett ki, nehogy akár csak egy pillanatra is elszakadjon imádott vínájától. Elhívták hát az udvarba a tiszteletreméltó Buddhapa mestert, Szarahapáda híres tanítványát, azt remélve, hogy tán ő ismer valamiféle gyógymódot a fiú számára.

A szent mély benyomást tett a hercegre. Még vínáját is odébb tette egy kicsit, és leborult a jógi lábai elé. Leültek beszélgetni a park árnyas fái alá. A mester számára világossá vált, hogy valójában igen jó képességű, szellemileg érett, okos és tehetséges ifjúval van dolga, aki be tudja teljesíteni a megszabadulás tanait a világ üdvére.

Óvatosan megkérdezte hát tőle, nem lenne-e kedve egy gyakorlatot végezni, ám a fiú ekkor beismerte, hogy bizony ő a vínán kívül semmire sem tud gondolni. Még a madarak dalát is hangszere csendülő hangjaként hallja. Buddhapa ekkor megáldotta a fiút, és megtanította egy olyan gyakorlatra, amely kötöttségeit változtatja a megszabadulás útjává: a hercegnek a vína hangja felett kellett nem lankadó éberséggel elmélkednie.

Hol lel majd üdvöt
A tampura foglya, a vína rabja,
Hogy szökjön észrevétlen
A láncára eszmélt fogoly?

Mily lágyan száll a vínámnak hangja,
S a számtalan káprázat a valóságot eltakarja.
Ám most egyként tekintve a hangot,
s a képzetet mi véle feltámad,
A gondolatoktól szabad térben,
Az ürességben ezek egy-gyökerét megláttam.

Kilenc éven át elmélkedett a fiú a megadott módon, és elérte a mahámudrá beteljesedettségét.

Misztikus képességekre tett szert, például arra, hogy mindenkit úgy tudjon tanítani, ahogyan az az adott embernek leginkább megfelel. Bhadrapa és Kánhapa is mesterévé lett, s elnyerte Hévadzsra és Szamvara [94] istenségek tanait. Tanítványa Tilópa volt. Magadhában tanított, számtalan lény üdvére, majd ismertette végakaratát és testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


12. Sántipa - a hiú misszionárius

Shantipa mahasiddha

Miként férfivé lesz anyja mellett a serdülő gyermek,
Úgy jut el az éretlen szellem a nagy szekér útjára,
Vezetője az igazság-mester tanítása.
S miként betegséget szüntet az orvos gyógyszere,
Eltűnik rögvest "én", s "enyém" igézete
A színről-színre látás valóságában.

Srí Lanká királya, Kapina, aki hírből ismerte csupán a Buddha tanát, egy napon elhatározta, hogy meghívja országába a nagy hírű vikramasílai [95] hittudóst, Sántipát. [96] Követeket menesztett a kolostorakadémiába, kincsekkel és értékes ajándékokkal dúsan megrakottan. A dicsőséges tanító elfogadta a meghívást, s kétezer szerzetes kíséretében el is indult a szigetre, málhásállatok hátán vitte magával a teljes buddhista kánont.

Mielőtt a Szingaléz-tenger partján behajózott volna, követeket küldött előre, hogy hírül adják közelgő érkezését. A sziget népe ennek hallatán az isteni boldogság mennyországába emelkedett. Olyan pompázatos fogadási ünnepséget készítettek elő, amilyenre még nem volt példa az ország történetében.

Megérkezése után Sántipa három éven át tanította éjt nappallá téve a sziget lakóit. Amikor végül elérkezett a hazatérés ideje, csodás ajándékokkal megrakottan indult vissza. Más utat választott a visszatérésre, mint amelyen jött, Rámesvará Siva hívő királyságán keresztül.

Így jutott el az országon túli sivataghoz, amelyen hét napig tart az átkelés. Neki is vágott a veszélyes útnak, és a negyedik napon találkozott Kótálipával, a földművessel, aki tanítványává lett. Végtére visszaért a kolostorakadémiára, ahol eztán egyforma nyugalomban teltek napjai, s az évek úgy röppentek el, mint a percek.

Sántipa megöregedett, minden foga kihullott, teljesen legyengült, s a látása sem volt már a régi. A tanítványai, akik szerették a kisöreget, bivalykordén húzták, és kásával meg édességekkel etették. Amikor száz éves lett, tizenkét évig tartó magányos elmélkedésbe kezdett a Tanról szóló bölcselkedései felett.

Ekkor kezdett bele Kótálipa tizenkét éves elragadtatott szemlélődésébe a valóság felett.

Mikor az idő letelvén, Sántipa kijött cellájából, tiszteletteljesen meghajoltak előtte a szerzetesek.

Amikor Kótálipa elérte a mahámudrá-sziddhit, hódoltak és leborultak előtte az istenek, a dákiník és maga Indra, az istenek királya. A jógi fejének csúcsából a halhatatlanság nektárja áradt.

"Íme, a Gyémánt-Villám-Jogar-Lényegiséget Megtestesítő!" [97] - hirdették ujjongva a dákiník. Kótálipa áldása felmérhetetlen, nem-múló boldogsággal töltött el minden égi lényt.

Az erdőket, mezőket szántottam a sziklás hegyen,
Szenvedés és merő kín volt egész életem.
Ám az áldott mester, Sántipa tanítása
Kótálinak az Ég Kapuját kitárta.

A Sziddhát maga Indra hívta meg a Harminchárom Érzéki Ég Mennyországába, ám Kótálipa elutasította a meghívást, mondván, hogy szeretett mesterét kívánja meglátogatni. Ő megtestesíti a valóság három drágakövét.

El is ment volna, ám az út gyalog hónapokig tart - így inkább csodás képességei révén misztikus testben rögvest Vikramasílában termett. Leborult mestere előtt, tiszteletteljesen körüljárta, köszöntötte - semmi. Még egyszer leborult - megint csak semmi reakció... Végtére rádöbbent, hogy efféle megjelenésben bizony senki sem látja meg vagy érzékeli, s ezért fizikai testben is megjelent a teremben:

- Ó, csodás mester - kezdte.

- Ki az? Van itt valaki?! Nono, észre sem vettem, amikor bejöttél! Hát te ki fia borja vagy?

- A te tanítványod vagyok, ó, mester és...

- Nekem számtalan tanítványom van, én vagyok a híres Sántipa, talán olvastad azt a kommentáromat a...

- Én vagyok a földműves a sziklákról, hát nem emlékszel?

- Ó, hát te vagy az! Mondd csak fiam, mire vitted? Írtál kommentárt valamihez?

- Nem, én csak beteljesítettem a mahámudrá-sziddhit és elértem az ellobbanást.

- Hát ez derék... tudod... én pusztán elméleti síkon... de ott korrektül, filológiailag támadhatatlanul... azaz... de mondd csak, tudod, én már öreg vagyok, nincs sok felesleges időm, nem emlékszel esetleg arra, amit annak idején tanítottam neked? Bizony, azt én már elfelejtettem.

Kótálipa ekkor egy elhagyott helyre vitte mesterét, és beavatta a lét legtitkosabb tanaiba, megáldotta és feltárta előtte a konkrét tennivalókat.

Hiába él valaki száz évig,
ha nem ébred rá a születésre és a halálra;
egyetlen nap, amelyen rádöbben
a keletkezésre és az elmúlásra, többet ér.
[98]

Tizenkét év után Sántipa elérte a sziddhit. [99] Egyszerre megifjodott és új élet töltötte el. Ezután önzetlenül tevékenykedett a lényekért, s végül a Dákiní Mennyországába lépett.

Mivel a valóság egy én-intuíció, így abba a
transzcendens szférába semmilyen spekuláció nem vezet.
De az, aki a természetes (szahadzsa) úton jár,
az eljuthat a másik partra.
[100]

[« tartalom ]


13. Tantipa - a szenilis takács

Tantipa mahasiddha

Láncfonal és vetülék: így sző a világi takács.
De Tanti a megtapasztalás szálait szövi
A valóság-mester tanain át:
Fonalam az ötféle tudatosság üressége,
A gerebenem pedig a mesterem tana,
A szövőszék az üresség tökéletes megtapasztalása,
S a kész szőttes a dharmakája:
[101]
A mindent magábafoglaló tér,
S a játékos tudat összeolvadása.

Bizony, az évek múltával megöregedett a szendhonagari takács. Egész életében a jólétért dolgozott, s most, hogy fiai felcseperedtek, megházasodtak, felesége pedig meghalt, menyei gondoskodtak róla. Ám mivel már 89 éves volt, és kiszolgáltatottabb lett, ez nagyon sokat jelentett az öregnek. Idővel bizony szenilisebbé és magatehetetlenebbé vált, nem volt már ura a testének, szavainak és késztetéseinek. Egyre többet szidták, gyalázták, üvöltöttek vele, s ő egyre jobban érezte, hogy környezetének terhére van. Nevetségessé válik, s a fiatalok szégyenkeznek miatta. Ekkor visszavonult egy kis kerti kunyhóba, amely megóvta a kíváncsi és gúnyos tekintetektől, kettesben maradva félelmeivel és fájdalmaival.

Egy napon Dzsálandhara mester vendégeskedett a házban, s az étkezés után a takács fia felajánlotta számára, hogy töltse a házban az éjszakát. A mester el is fogadta az ajánlatot, de mert nem volt szokása magas és kényelmes fekhelyen aludni, a kertbe vitte ki gyékényszőnyegét. Az öreg meghallotta a hangokat és kérdezgetni kezdte, hogy ki jár ott. Dzsálandhara odament hozzá és elbeszélgetett vele. Életéről és helyzetéről kérdezgette. Az öreg elmondta neki, hogy a haláltól való rettegés köti gúzsba, és egyébként is felesleges vén trotlinak érzi magát. A mester ezeket mondta neki:

Nem attól lesz valaki a vének-közül-való,
mert a haja megőszült;
ha csak a fiatalsága ért véget, azt mondják róla:
"hiába öregedett meg".
[102]

Miután az öreg biztosította Dzsálandharát, hogy beteljesíti tanait, a mester beavatta Hévadzsra istenség varázskörébe, megtanította az elmélkedés módozataira és megáldotta. Reggel, mikorra a háziak felébredtek, a mester már el is ment.

Jaj, elkopik a szép királyi hintó,
s a testet megérinti az öregség;
de a jók erényét nem érinti semmi,
hiszen a jók mindig egymást tanítják.
[103]

Eltelt tizenkét év, s a takács házának lakói ez idő alatt észre sem vették, mennyire megcsöndesedett, lehiggadt az addig oly harsány vénség. De ha az érzőbb szívvel bírók esetleg észre is vették, pusztán az öregség számlájára írták, s nem törődtek vele. Így érte el az öreg takács észrevétlenül a mahámudrá beteljesedettségét.

Egy este azonban az a meny, aki éppen soros volt az öreg ellátásában, bizony elfeledkezett kötelességéről. Csak amikor már jócskán benne jártak az éjszakában, villant eszébe mulasztása. Nosza, vitte is az elemózsiát hamar a kunyhóhoz - ám egyszerre megtorpant, mert a nádfonat repedésein át erős fényt látott kiszűrődni. Közelebb óvakodott és belesett a kalyibába. Bent megpillantotta az öreget, amint trónuson ül, testéből fény árad, és tizenöt csodásan felékszerezett fiatal lány készít számára terítéket.

Riadtan hátrált vissza a házba, és sikítva újságolta, hogy az öreget alighanem démon szállta meg. A következő napra már az egész város tudott a különleges eseményről. Az emberek odatódultak a takács házához, hogy szemtől-szembe láthassák a hihetetlen csodát.

Ekkor az öreg kilépett a kunyhójából, s az emberek felfedezték, hogy teste megifjodott, s egy 16 éves ifjú alakjává lett. Oly erős fényt árasztott, hogy szinte rá se tudtak nézni, hiszen megjelenése híven tükrözte szellemi tisztaságát. Tantipa mesterként [104] vált ismertté, s önzetlenül tevékenykedett minden lény üdvéért. Végül sok szendhonagari emberrel együtt testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


14. Csámáripa - a foltozóvarga

Chamaripa mahasiddha

Csámári, az isteni foltozóvarga vagyok,
S a fogalmak bőrét a részvétre fektetem,
A forma ürességtermészetére.
Az intuitív megismerés árjával szúrok,
S varrok a kezdettelen létezés szálával.
A nyolc kényszertől
[105] szabadon készítek
Csodás dharmakája-lábbelit a szahadzsában.

A visnunagari foltozóvarga az évek múltával teljesen belefásult munkájának egyhangúságába. Gépiesen ismételte a betanult mozdulatokat, ezerszer és még ezerszer. Olyan betegnek, fásultnak és elesettnek érezte magát, hogy egyetlen vágya az volt, bárcsak örökre megszabadulhatna a szenvedés minden formájától.

Tudott ugyan róla, hogy a vándoraszkéták a felébredés módszereit tanítják mindazoknak, akik készek azt beteljesíteni, ám ő még nem találkozott eggyel sem. Azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy híres mester akár csak szóba is állna olyan alacsony sorba tartozó, nyomorult fickóval, mint ő.

Ám egy napon megtörtént a hihetetlen: éppen bódéja előtt megpillantott egy arra ballagó szerzetest. Rögvest odaszaladt az ég küldöttéhez, leborult előtte és esdve kérte, látogassa meg szerény hajlékában. A mester, aki hosszú vándorlás után érkezett a városba és meglehetősen éhes és fáradt volt, örömmel elfogadta az ajánlatot. A vacsora pedig kiváló volt, a varga lehetőségeihez képest a legjobbat nyújtotta, felesége és lánya pedig nagy tisztelettel szolgálta ki a neves vendéget. Még fáradt tagjait is megmasszírozták. A vacsora után a jógi ekképpen tanította vendéglátóját:

Varrd hát meg a csodaként megvalósult cél lábbelijeit,
a szenvedés és elővételezés bőréből,
Amit a szeretet
[106] és részvét [107] formájára feszítesz.
A valóság-mester tanítása legyen munkádhoz az ár,
S a nyolc kényszertől való teljes szabadság a fonál.
Nem mutatkozik meg a pompás dharmakája-lábbeli annak,
Kinek pillantása homállyal teli.

A varga egy elhagyott helyre ment, s mindentől szabadon követte mestere útmutatásait, az egykedvűség fonalával varrt, a felismerés egyetlen pillanatával hasította a tudatlanság bőrét, s eszközévé [108] lett önnön megtapasztalása. A kész mesterremekeket a művészet és a kézművesség istenének és kíséretének ajánlotta fel.

Tizenkét év szüntelen gyakorlás után elérte a sziddhit. Senki sem tudott beérkezettségéről mindaddig, amíg egy éppen arra járó ember meg nem pillantotta elmélkedése közben, amint Visvakarmanként [109] ült a cipészpadon.

Ezután sok-sok ember kereste fel, akik útmutatásait kérték, s ő a valóság-mester megtalálásának csodáját tanította nekik. Nevének jelentése: "a varázslatos foltozóvarga". Csodás tetteket vitt végbe, s végül testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


15. Khadgapa - a rettenthetetlen tolvaj

Khadgapa mahasiddha

Aki a bűnöket, akár kicsinyek, akár nagyok,
végleg megszünteti magában,
aki már minden bűnt megsemmisített,
azt hívják szamanának az emberek.
[110]

Khadgapa, a magadhai földműves a tisztes élet nyugalmát elvetve mestertolvajjá lett. Egy éjjel, amikor egy jómódú házba próbált éppen betörni, az éber éjjeliőr felfedezte, s ő menekülni kényszerült. Végül a hullaégető helyen kötött ki, ahol beleütközött Csarpati mesterbe. Zihálva kérdezte tőle, hogy kicsoda.

- Jógi vagyok, aki az élet és halál ismétlődő körforgásától retteg. Azért elmélkedem ezen a helyen, hogy a szenvedések köréből megmenekedhessem.

- Mondhatom, sokra mész te ezzel az elmélkedéssel. Bár én is tisztelem a Buddha tanait, nincs nekem időm ilyesmire. Mire jutsz te avval?

- Ezt éppen te kérdezed, a nincstelen, a mindenkitől üldözött? S mi lesz, ha egy napon gyorsabbak lesznek az őrök? Börtön vagy vérpad vár rád. De hogy harcodban győzelemre segítselek, én megmutathatom neked a legyőzhetetlenség képességéhez vezető utat, ha azt meg akarod ismerni.

A tolvaj kapva kapott az alkalmon, s Csarpati megáldotta és beavatta a titkos tanokba:

- Magadha egyik városában van a Gaurí-sankar templom, amely kívülről olyan, mint egy sztúpa. [111] A belsejében van egy szentély, amelyben a Könyörületességből Alátekintő Úr [112] szobra áll, amelyet maga a bódhiszattva szentelt fel, így hatalmas erőkkel bír. Huszonegy napon át járj e szobor körül éjjel-nappal úgy, hogy mindig a jobb kezed felé essék. Egyetlen pillanatra se torpanj meg, még ha eszel vagy iszol, akkor sem. Amikor majd megpillantasz egy, a szobor alól kikúszó kígyót, félelem és habozás nélkül ragadd meg a feje mögött. Ha mindent úgy teszel, ahogy mondtam, legyőzhetetlenné válsz.

A tolvaj mindenben pontosan követte mestere tanítását, és amikor a rettenetes kígyó előtekergőzött a szobor lábai alól, bátran megragadta a feje mögött. A kígyó ekkor egy karddá változott - a tolvaj az éberség ragyogó fényű kardját tartotta a kezében. Minden szellemi beárnyékoltsága eloszlott, s elnyerte a kard sziddhijét, a nyolc nagy erő egyikét. Ekkor nevezték el Khadgapának, a kard mesterének. Huszonegy napon át tanította Magadha minden lakosát Buddha örömhírére, majd testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

Küzdjön bár fáradhatatlanul,
A fegyvertelen harcost mindig legyőzik.
Ám felfegyverezve a halhatatlanság és éberség kardjával
Ellenségemet, a "három területet"
[113] egyszerre levágtam.

[« tartalom ]


16. Nágárdzsuna - a filozófus és alkimista

Nagarjuna mahasiddha

Ha egy megvilágosulatlan ember hiún úgy tesz,
Mintha sziddha volna,
Lázadóhoz hasonlatos, ki a trónt bitorolja.
Ha megvilágosodott ember jut eltompult ostobaságba,
Olyan, mint az elefánt, mely rejtőzik a sárban.

Nágárdzsuna a Kahóra körzetben fekvő Káncsi városában született. A papok kasztjához tartozott, s az iskola legkitűnőbb diákjaként tartották számon. Ám őt nem inspirálta a papi életmód, s csuháját szegre akasztván megmártózott az érzéki örömök tengerében. Ezt oly nagy sikerrel tette, hogy végül városszerte rettegett, csibész aranyifjú hírébe került. Pajzán csínytevéseit szörnyülködve mesélték egymásnak az emberek úton-útfélen. A lányos apák, ha rosszat álmodtak, hát vele álmodtak.

Legnagyobb vihart kavart tette az volt, amikor egy varázslótól egy kanna pálinka fejében olyan köpönyegre tett szert, amely láthatatlanná tette. Ennek birtokában ivócimboráival belopózott a király háremébe. Csakhogy ez alkalommal elhagyta őket a szerencse. Az őrök megszimatolták a dolgot, és elfogták társait, akik rövid úton a vérpadon végezték. Nágárdzsunát a lélekjelenléte mentette meg, ugyanis egész idő alatt - köpenyét fejére húzva - el sem mozdult a király mellől.

A város feldúlt papjai ekkor ultimátumot intéztek a királyhoz, hogy most aztán elég, vagy a gazfickó, vagy ők - és a döntést meg sem várva csomagolni kezdtek. Ám ekkor Nágárdzsuna kijelentette, hogy semmiképpen sem akarja megfosztani az embereket papjaiktól, inkább önszántából elmegy.

El is hagyta a várost, s most, kicsapongásai után magába szállott. Nagy szükségét érezte az összeszedettebb életvezetésnek.

Nálanda hírneves kolostoregyetemére ment, és Vadzsrászanának, másik nevén a "Hűvös Kert Hullaégető Városának" túlsó felén letette a szerzetesi fogadalmat. Hamarosan nagy hírnevet szerzett eszével és félelmetes vitakészségével. Mind feljebb és feljebb jutott az akadémiai ranglétrán, s mind fásultabb és fásultabb lett. Végtére rádöbbent a helyzet tarthatatlanságára, a hivatali pozíció-rendszer végzetesen lélekölő voltára. Ekkor kezdett bele abba a szemlélődő elmélkedési gyakorlatba, amely Tárá istennő lényegi megismerését célozta.

Amikor az Istennő testi mivoltában is megjelent előtte, ez jelentette addigi életének feladását. (Ehhez jött még az az igen kellemetlenül végződő vita is, melyben az asztrológusokat teljességgel nevetségessé tette, felmutatva minden alapot nélkülöző áltudományuk szélsőségesen kártékony mivoltát. Az asztrológusok átkától, no meg a felbérelt orgyilkosoktól - akik az igen jól jövedelmező üzletágat voltak hivatva védeni - Szarahapáda mentette meg. Így lett a híres mester tanítványává, aki Amitájusznak, a Hosszú Élet Buddhájának varázskörébe avatta be, valamint a Titkok Mesterének Titkos Szövétnekébe és több más tantrába. Beavatta a halál feletti uralom tanaiba is.) Elhagyta a kolostoregyetemet és a vándoraszkéták életét élte. Ám a végső valóság lényegi megtapasztalásának vágya hatotta át minden tettét és irányultságát, ezért Rádzsagrihába ment, hogy az őselem-istennők, a jaksík feletti uralmat megszerezze. A legmagasabb állapot eme megjelenítőit varázs-ima által kezdte uralma alá hajtani.

Az első napon földrengés támadt,
A másodikon árvíz,
A harmadikon tűzvihar,
A negyediken szélvész,
Az ötödiken fegyverek zápora,
A hatodikon gyémánt-jogar-villámok és mennykövek,
A hetediken pedig maguk az őselem istennők.

Egyhegyű figyelmének elragadtatottságából azonban nem sikerült kimozdítaniuk. Ebben a pillanatban az őserő istennők, a jaksík szolgáivá lettek, és tizenkét éven át táplálták visszavonultsága alatt. Amikor gyakorlatának végére ért, a 108 őserő istennőt immár tökéletesen uralma alatt tartotta. Hódolni jöttek elé a hat világ lakói, az istenek, a titánok, az emberek, az állatok, az éhes szellemek és a pokollakók. A tenger alatt lakó nága-kígyók királya maga hozta el a mesternek azokat a szentiratokat, amelyeket a történeti Buddha bízott őrzésére mindaddig, amíg azok felolvasásának ideje el nem érkezik.

A mester átvette az iratokat, azután elindult, hogy mindenféle módon a lények szolgálatára legyen. Eredeti terve az volt, hogy arannyá változtatja a Gandhasila-hegyet, s már vassá tette, s a vasból rézzé, amikor sietve elé toppant a Bölcsesség bódhiszattvája [114], aki elmagyarázta neki, hogy a már amúgy is marakodó hajlamú emberiség boldogítására talán nem ez a kissé idealista megoldás a legalkalmasabb. A mester belátta igazát és továbbvándorolt, a Srí Parvatá-hegy felé. Ám a Gandhasila csúcsa mind a mai napig rézszínben játszik.

Útközben egy széles folyamhoz ért. A pásztorok, akiket először megkért, hogy mutassanak neki gázlót, egy veszedelmes, mély, krokodilokkal teli és erős sodrású folyószakaszhoz vezették. Azonban egy, a közelben legeltető másik pásztor odarohant hozzá, és elkísérte egy biztonságos helyre. Mi több a vállaira vette, hogy átvigye a túlpartra. A mester a folyam közepén fenyegetően támadó krokodilok illúzióját idézte elő. Az ember nem hátrált meg, hanem bátran kiáltva védence oltalmára kelt. A mester ekkor eltüntette a képeket, s hamarosan átértek a másik partra.

Nágárdzsuna felfedte kilétét segítője előtt és kijelentette, hogy teljesíti a kívánságát. A pásztor királlyá szeretett volna válni. A mester vizet fröccsintett egy szálafára, amely rögvest elefánttá változott. Trombitálására hadsereg termett elő hirtelen, s így lett a pásztor, akit eztán Szálabandhának, Szálaváhannak, illetve Szálafa-királynak neveztek, a 8400000 családból álló Bhahitan uralkodója. Feleségül vette Szindhí királynőt, és jóságosan uralkodott népén.

Nágárdzsuna folytatta útját, és meg is érkezett végül Srí Parvatába, ahol leereszkedett egy barlangba és elmélkedésbe kezdett. Így telt el jónéhány év.

Végtére a király felismerte az uralkodás szenveit, és mindennél erősebb vágy ébredt fel benne, hogy mesterét lássa. El is ment Srí Parvatába és leborult Nágárdzsuna előtt, kérve, hogy vele maradhasson. A mester azonban visszaküldte országába, ahol immáron ő volt a boldogság záloga. Adott neki egy felszentelt imafüzért, amely megvéd minden bajtól, és kinyilatkoztatta, hogy az Örök Élet és Rettenthetetlenség Italából is ád majd neki, ha eljön az ideje. Bár a király egyetlen vágya a maradás volt, mégis visszatért birodalmába. Ám előtte Nágárdzsuna megtanította egy alkímiai gyakorlatra, mellyel száz évvel meghosszabbíthatja az életét az ország üdvére.

Eltelt a száz év, és ekkor hirtelen baljós jelek mutatkoztak meg. A Nap és a Hold fénye csökkent, az eső nem, vagy rosszkor esett, a termés beéretlenül ment veszendőbe. Megsokasodtak a betegségek, háborúk törtek ki, nyerészkedők és hatalmasok sanyargatták a népet. Kiszáradtak a mezők s az erdők fái. Azért történt mindez, mert Szundharana királyfi szívét elöntötte a gonosz féltékenység és hatalomvágy. Ő volt az a herceg, aki a jóslat szerint csak a mester halála után léphetett a trónra, s most oly erővel támadt fel benne a sóvár vágy, hogy az egész földet elborította áradása.

Nágárdzsuna nem tagadhatta meg egyetlen szenvedő lény kérését sem. Tudta, hogy most meg kell halnia. Szálabandha a jelekből mindent kiolvasott, lemondott a trónról fia javára, és rohant mesteréhez. Kétségbe esve könyörgött neki, hogy segítsen megoldani gyötrő kínjait. A mester ekképpen tanította:

Minden születés vége a halál,
Minden alkotott dolog a kioltódásba tér.
Minden, mi összeállt, szertehullik,
Minden, mi összetett, elmúlik, ha ideje véget ér.
A világ rendje ez.
Ne aggódj hát a baljós jelek miatt -
Idd a Rettenthetetlenség éltető italát!

Nágárdzsuna elosztotta világi tulajdonait, s egyszerre Brahmá jelent meg előtte, a Teremtés Ura, egy papfiú alakjában. A mester fejét kérte.

Ezt már nem tudta elviselni Szálabhandha, aki mindennél jobban szerette a szentet. Leborult Nágárdzsuna előtt, és mindörökre úgy maradt - meghasadt a szíve bánatában.

A papfiút szidalmak özönével árasztották el, de ő kitartott kérése mellett. Nágárdzsuna ekkor kijelentette, hogy bár most Szukhávatiba, a legmagasabb ég mennyországába távozik, ám a megfelelő időben e testben visszatér minden lény üdvéért. A perc elérkezett, fejét azonban senki sem akarta levágni. Végül ő maga vett kezébe egy szál éles kusa-füvet, melyet a legnagyobb áldozatok helyének megszentelésére használnak, és véghezvitte a tettet. Saját fejét is ő maga adta át a fiúnak.

Az ég felmorajlott, a föld megremegett, a fák virágai elhervadtak, nem daloltak tovább a madarak, ez emberek erényessége és érdemei szerte a világban csökkentek.

A mester testét az őselem istennők közül nyolc őrzi mind a mai napig a hegy barlangjában. Nágárdzsuna halálának pillanatában mindent átható fénysugár hatolt be koponyanyílásán át Nágabódhiba, a mester szellemi fiába és örökösébe. Ez a fény mind a mai napig ragyog, akinek szeme van a látáshoz, látja.

A fejet elvitték, messze a törzstől, ám minden évben közelebb és közelebb kerül hozzá. Pontosan akkor találkoznak ismét, hogy újra egyesüljenek, amikor Maitréja, az Eljövendő Buddha, testi mivoltában megjelenik a földön, minden lény szabadulására. Ekkor a mester ígéretéhez híven testben fog feltámadni, hogy a lények üdvéért tegyen.

[« tartalom ]


17. Kánhapa (Krisnácsárja) - a sötét sziddha

Kanha mahasiddha

Gyakorold bár teljes odaadással az adakozást s az erkölcsösséget,
A legmagasabb sziddhit a mester nélkül el nem éred:
Kerék nélkül a kocsit nem vezetheted.
Fenn a magas égben egy keselyű kering,
E képessége veleszületett, s lám, messze száll.
Ha a mester mindent átható tanától gyarapodik,
A jógi, kit sorsának keze erre terelt, boldog és elégedett.

Kánhapa, akit Krisnácsárjának is neveznek, egy írnok fiaként született Szómapuríban. A hírneves kolostor-akadémia szerzetese lett, és mestere, Dzsálandhara, avatta be Hévadzsra istenség varázskörébe.

Tizenkét éven át elmélkedett Kánha a tanultak szerint. Ekkor egy napon megjelent előtte maga Hévadzsra és teljes isteni kísérete. Még a föld is megremegett. Eme jel gőgössé tette a fiút, akit egy részvétteljes dákiní figyelmeztetett arra, hogy ne lásson ebben különöset, ez csak egy előjel az úton. Kánhapa folytatta is az elmélkedést, de csak fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mit is ért el addig.

Odaóvakodott egy sziklához, és nagy körültekintéssel ráhelyezte a lábát. Láss csudát, a lába nyomot hagyott a kövön! A vigyor még szét sem terült az arcán, a dákiní már ott is termett, és kiabálva zavarta vissza cellájába.

Pár nappal az eset után, amikor éppen kilépett elragadtatott elmélkedéséből, magasan az ülőpárnája felett lebegve találta magát. A mostanra már határozottan morcossá lett dákiní egy szót sem szólt, csak ellentmondást nem tűrve a párnára mutatott. Ám nemsokára, mikor elmélkedését befejezte, hét baldahint pillantott meg maga felett lebegve, és hét vadul pergő damaru-koponyadobot. Ez már több volt annál, mint amit el tudott viselni.

- Háháhá, megvan! Sikerült! Szuper-sziddha vagyok! Nincs senki a földkerekségen, aki felérne velem! Ily beérkezettséget ugyan ki látott?!

Ilyenformán őrjöngött még egy darabig, aztán valamelyest lecsillapodva azon kezdett el tűnődni, hogy most mihez kezdjen. Végül korszakalkotó felismerésre jutott:

- Induljunk hát a szerencsétlen barbárok szigetére, és térítsük meg a szegény vadakat!

Kánha tehát Srí Lanká felé indult, háromezer tanítvány kíséretében. Amikor a tengerhez ért, meg sem állva járni kezdett a vízen. Ez olyan önimádattal töltötte el, hogy hangosan felkiáltott:

- No, ezt még a mesterem sem tudná!

Ekkora pofátlanság hallatán az égiek, akik eddig vigyázták, hogy túl nagy bajt ne okozzon magának, összeráncolt szemöldökkel pislantottak össze, és a fiú abban a pillanatban szépen elmerült a vízben.

Bár úszni nem tudott, a hullámok nem túl gyengéd határozottsággal a partra sodorták. Vizet köhögve felpillantott – és megpillantotta maga felett Dzsálandharát, amint a levegőben lebeg.

- Hova, hova Kánhapa? - kérdezte nyájasan.

- Ó, csak ide, úton voltam, hogy ezt a barbár szigetet megmentsem... - válaszolta egy bárány szelídségével Kánha.

- Valóban? Hát ezek barbárok!?

- Tudod az úgy volt, hogy arra gondoltam, hogy már messze felülmúltalak erőben és akkor minden tudás elhagyott hirtelen, én meg... A többit már tudod.

- Nem biztos ám, hogy ilyen módon te bárkinek is a hasznára leszel. Kánha, te álmodozol! Ennek így nem lesz jó vége. Ne a csudákat keresd, hanem a valóságot! Menj most el Patáliputrába, ahol Dharmapála király uralkodik. Keresd meg ott a tanítványomat, aki takács. Engedelmeskedj neki a legeslegutolsó szóig mindenben, akkor eléred a valóságot! Mindezidáig semmit sem értettél meg. Most pedig menj!

Kánha a földre borult mestere iránti szeretetében és tiszteletében, s minden ereje abban a pillanatban visszatért.
Egyedül indult a takács keresésére, akit csodálatos módon, a beérkezettség jeleinek megnyilvánulása által talált meg. Leborult előtte és kérlelte, hadd legyen a tanítványa. Mindenben engedelmességet fogadott neki. Azután rögvest együtt mentek el a hullaégető helyre, ahol is egy viszonylag még frissnek mondható holttestre leltek.

- Na, fiam, egyél!

- Hogy én?!!!

- Jó étvágyat.

- Krbrzstlkzstkr - zihálta Kánha, azzal leszelt a hullából egy kiadós szeletet, és salátával meg hagymával egy zsemlébe rakta.

- Ne így! Még a végén elterjed ez az undorító szokás! - mondta megvetően mestere, avval farkassá lett és vicsorogva zabálni kezdte étkét, majd egyszerre visszaváltozott emberré:

- Valahogy így gondoltam.

Következő tanításként elkérte a kissé zilált Kánha szilkéjét, és a döbbenettől kimeredt szemű tanítvány szeme láttára föléguggolt és egykettőre "megtöltötte".

- Desszertnek kása. Itt egy kanál. Ne egyél kézzel, mert az gusztustalan.

- ...?...?!...!... Na nem. Ezt nem. Ezt azért nem. Mindennek van határa. Mit szólnának például az emberek, ha ezt megtudnák

Erre a takács ette meg a desszert harmadát, az égi istenek a másik harmadot, a harmadik harmadot meg a nága-kígyók vitték el magukkal föld alatti birodalmukba.

Visszamentek a városba, ahol a takács pár fityingért pálinkát és rizst vett, majd meghívta magához hatalmas ünnepségre Kánha háromezer tanítványát. Kánha el is ment értük, de a hitetlenség mardosta: ennyi étel még egy gyereknek sem volna elég. Amikor minden résztvevő összegyűlt, a takács megáldotta az ételt és az italt. Hét napon át vendégelt mindenkit - úgy tűnt, még egy kevés sem fogyott el az étkekből.

Ám Kánha megunta, mondván, ennek sosem lesz vége, s szilkéje tartalmát - minden éhező jóllakaktására - a földre öntötte, azzal tanítványaival együtt útra kelt. A takács szomorúan nézett utánuk és így kiáltott:

Ó, ti szerencsétlen, gyermeteg emberek!
Önnön pusztulástok kovácsai!
Olyan jógik vagytok ti, kik a beérkezettséget
Az életben való cselekvő részvéttől elmetszitek.
Miféle győzelem a ti szaladástok?
Miféle eredmény a dob s a baldahin?
Ne béklyózzanak titeket színes álmok,
Fogjátok fel a valóság természetét!

Kánha nem hallgatott rá, továbbment Badhókóra földjére, ahol sorsa beteljesedett. Egy város falai mellett haladt el, amikor megpillantott egy lányt, aki egy licsi-fa alatt ült. A fa teli volt gyümölcsökkel, és ő kért egyet a lánytól, aki kereken megtagadta tőle. Erre szempillantásának erejével szedte le az ágakról a termést. Ám a lány, szintén szemének pillantásával visszarepítette őket a fára. Erre iszonyatos dühroham fogta el Kánhát, és megátkozta a lányt, aki abban a pillanatban vérben fetrengve rogyott össze.

Döbbent emberek siettek oda, s gyilkost kiáltottak. A szavak rádöbbentették Kánhát tettére, és rögvest visszavonta a hirtelen szavakat. A lány azonnal jobban lett, de most ő kiáltott a mesterre, aki összeesett. Testéből patakzott a vér, és a halál közelített felé. Kiáltva hívta segítségül a jó Bhandé Dákinít, akit délre, Srí Parvatába küldött gyógyfüvekért, amelyek megmentenék.

A dákiní el is ment, hét nap alatt téve meg a hónapos utat. A füvekkel tért vissza Bengáliába. Az úton egy síró-rívó anyókát látott, aki a mestert siratta, mondván, hogy már meghalt. A kétségbeesett fájdalomtól szíven talált dákiní elhajította az életadó füveket, és a mesterhez rohant - aki még élt. Bhandé ekkor döbbent rá, hogy az anyóka a gyilkos szándékú lány volt. Hiába, most már nem volt mit tenni. Kánha még hét napig élt, és megtanította a dákinít és többi tanítványát a "Lefejezett Vadzsra Váráhí" módszerére. Végül sorsa beteljesülvén, testét hátrahagyva belépett a Dákiní Mennyországába.

Bhandé a mester halála után a gyilkos keresésére indult. Mindent felkutatott érte, poklot és eget, s az emberi világot. Végül egy sambhilafában találta meg. Előhúzta és olyan igét mondott rá, amelytől soha többé nem volt képes senkinek sem ártani.

Ahogy a só feloldódik a vízben,
úgy egyesül a tudat önnön belső úrnőjével.
S ha ez az egység megvalósul, úgy
egylényegűvé válik minden abban a pillanatban.
[115]

[« tartalom ]


18. Árjadéva (Karnaripa) - a félszemű

Karnaripa mahasiddha

Mikor az elme, az érzékek, s az élet lehellete
Mind elenyésznek, nem tudom többé, hol jár az önvaló.
Mint a hold, mi fölkel éjjel, fénye földre száll, ám ha
Lenyugodott, akárhogy nézed, nincs már holdsugár.
Ilyen hát az elme: korlátait vesztve minden jelenése,
S illékony formája oda már.
[116]

Árjadéva csodálatos módon született: egy lótusz sziromkelyhében jelent meg. Szerzetessé lett, később a híres nálandai kolostor apátjává tették. Ám ő a tökéletességet kereste, s amikor hírét vette a nagy mesternek, Nágárdzsunának, elhatározta, hogy megkeresi és tanítványává lesz.

A kolostorból dél felé indult, s útja egy tó mellett vitt el. Itt találkozott össze Mandzsusrí bódhiszattvával, aki egy halász képében jelent meg előtte. Árjadéva meghajolt a halász előtt, s a bölcsesség megnyilvánítójaként tisztelte. Ő elmondta neki, hogy a mestert egy sűrű erdőben találja meg, ahol a halhatatlanság italát készíti. Útmutatása alapján Árjadéva rá is lelt Nágárdzsunára, aki éppen az elixír tartozékait gyűjtögette össze az erdőben.

Leborult a mester lábaihoz és arra kérte, hadd legyen a tanítványa. A mester Guhjaszamádzsa mandalájába [117] avatta be, s a gyakorlatok felől tanította. Azt is megengedte neki, hogy vele maradhasson, míg végzi azokat.

Mindkét mester koldulni járt a közeli városba, így szerezték be mindazt, amire szükségük volt. Ám míg Nágárdzsunának alig adtak valamit, Árjadéva minden alkalommal finomságokkal megrakodva tért vissza a kunyhóhoz. Nágárdzsuna végül ekképpen korholta:

- Neked csak mindenféle csintalan és pajzán asszonykák adakoznak, ezért mindaz, amit kapsz, szentségtelen. Bah! A jövőben csak azt fogod enni, amit fel tudsz szúrni egy tű hegyére.

Mikor a városbéli asszonyok erről tudomást szereztek, olyan árpasüteményt készítettek neki, melynek teteje ínycsiklandozó kandírozott gyümölcsökkel volt beszórva. Ezeket könnyedén fel lehetett szúrni egy tű hegyére. A lecsupaszított süteményt pedig Nágárdzsuna kapta meg, aki farkasétvággyal falta fel. Ám amikor a süti "valódi természetéről" tudomást szerzett, eltiltotta tanítványát a koldulástól. Megparancsolta neki, hogy maradjon a kunyhóban.

Ekkor viszont egy, a közelben terebélyesedő fában lakozó nimfa kényeztette csemegékkel Árjadévát. Ráadásul csodás, karcsú alakját sem fedte el előle, míg a kunyhó rejtekében beszélgettek. A hű tanítvány a kapott finomságokat átnyújtotta mesterének, s elbeszélte neki a nimfával való találkozásának mikéntjét. Nágárdzsuna odament a fához és előhívta a nimfát, aki azonban szemérmesen csak a fejét dugta ki egy odúból. Nágárdzsuna morgolódott:

- Nekem miért nem mutatod meg magadat?

- Tanítványod teljesen szabad a szenvektől, melyeknek te kicsinyt még rabja vagy, ezért nem láthatsz meg teljesen. Oltsd ki magadban lappangó vágyadat!

Nágárdzsuna ekkor adta tanítványának az Árjadéva nevet, amely azt jelenti: "Nemes Isten".

Mikor aztán Nágárdzsuna végül elkészült a halhatatlanság italával, az örök ifjúság elixírjével, s egy cseppel benedvesítette ajkait, a csészét átnyújtotta Árjadévának. Ő az egészet kiöntötte egy fa tövére, amely rögtön leveleket hozott.

- Na, szép, mondhatom! Ha kiöntötted az elixíremet, legyél szíves pótolni is! - nevetett Nágárdzsuna. Árjadéva erre belevizelt egy vödörbe, egy ágacskával megkavarta, s átnyújtotta mesterének, aki azonban sokallta ezen ital mennyiségét. Így fél vödörnyivel meglocsoltak egy fát, amely azonnal virágba borult.

- Most, hogy tudod: tökéletességed beérett, ne maradj immár a lét forgatagában! - mondta Nágárdzsuna, s Árjadéva a levegőbe emelkedett, teljes elragadtatásban.

Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk egy asszony, aki már régóta a nyomukban járt. Leborult lábaik elé s köszöntötte őket. Árjadéva megkérdezte:

- Mit akarsz, asszony, miért követsz állandóan?

- Szükségem van az egyik szemedre, add hát oda nekem, kérlek.

Árjadéva odaadta neki a jobb szemét, s eztán vált ismertté Karnaripa (félszemű) néven.

Árjadéva feltétel nélkül követte mestere tanításait a szent engedelmességben, s mikor ő a szabadságra utasította, megszabadult. [118] Hét pálma magasában lebegve hirdette a szabadság tanát, a világ minden lényének üdvére.

E versben nyilvánította ki beérkezettségét:

A három világ minden Buddhája
Igaz lényegében egy.
Ha ezt színről színre megismered,
Ebben leled meg öntermészeted.
Hagyd hát a görcsöt, feszültséget,
S engedd magad:
A nem-szerkesztett valóságban
Folyamatosan kioltódva jógi vagy.

Végül a légben lebegve fejjel lefelé fordult, lába az ég fele állt. Visszafordultában az istenek hintettek körülötte virágokat, s ő eltűnt.

[« tartalom ]


19. Thaganapa - a kényszeres hazudozó

Taganapa mahasiddha

Ha víz folyt füledbe,
Vízzel távolítsd el azt:
Így hazugságként láttam, ami megnyilvánult,
S akkor az igazság nékem feltárult.

Thaganapa, a kelet-indiai csibész, jókora tuskón üldögélve sütkérezett a napsütésben. Valami újabb szélhámosságon törte a fejét. Ideje volt bőven, hisz különféle alkalmi munkákból tartotta fenn magát, no meg hazugságai gyümölcseiből. Mindamellett nem pusztán a pénzért hazudozott: kényszeres, megrögzött füllentő volt, aki a fél életét is odaadta volna egy jól sikerült meséért. Nos, ahogy így töprengett, egy szerzetes lépett elé, aki alaposan megnézte magának.

- Mit csinálsz azon a tuskón, te fickó?

- Ó, tiszteletreméltó atyám, én e helyt...

- Ejnye, ne is folytasd kenetteljes litániád! Micsoda vérlázító hazugságot kezdtél te nekem itt mondani!

- ...?!

- Ne is fáradj, lesír rólad:

Aki a hazugságban leli örömét,
pokolra jut, ahogy az is, aki azt teszi,
amiről hajtogatja, "nem teszem".
Miután eltávoztak ebből a világból,
ugyanaz lesz mindkettőjük sorsa a következőben.
[119]

Hiába tapasztal csupa kellemes dolgot,
amíg bűnének gyümölcse beérik;
mihelyt a bűn meghozza gyümölcsét,
a bűnös megtapasztalja, mi a szenvedés.
[120]

- De hát mit is tehetnék, én a hazugság megszállottja vagyok, ha akarnám, se tudnám abbahagyni.

- Ha megígéred, hogy beteljesíted, megtanítalak egy módszerre, amivel kötöttségedet utaddá teheted.

- Megteszek mindent, amit kívánsz tőlem.

A szerzetes, aki nem volt más, mint Maitripa mester, ekkor Thaganapa egyéni adottságainak tükrében a jóga azon gyakorlatára tanította meg, amelynek a neve "vízzel távolítani el a vizet". Beavatta a titkos tanokba és megáldotta:

Ha a jelenségek csalóka mivoltát nem ismered,
Úgy hazugságban élsz, és hazug a neved.
De ha a tudó és a tudás, mindkettő káprázat,
Megcsalnak az érzékek s az érzéktárgyak,
Az igazságot akkor fel hol leled?
Ha e csalást mind valónak véled,
A lét kerekében vár szenvedésed!

A gyermek tartja valónak a hamisságot,
S a lét kerekében pörög, felkavarva a világot.
Hagyd hát el az éretlen szemléletet,
Szabadságod akkor elnyered!
Minden formát káprázatként látva,
S minden hangot ámításként hallva,
Figyelmed a csalás természetét
Végül megpillantja.

Thaganapa hét éven át elmélkedett szakadatlanul a jelenségek csalóka természete felett, s elérte a kioltódást.

Ekkor elment mesteréhez, aki tovább tanította:

A tapasztalás számtalan elemét sem csalásként,
Sem valóságként ne lásd, mert a valóság nem-alkotott,
Nem-létrehozott, nem-meghatározott.
Elmélkedj eztán minden dolog lényegi üressége felett,
Ekképpen ismerd meg öntermészeted.

Thaganapa szemlélődésbe merült, és hamarosan felfogta minden dolgok valódi természetét. Ettől kezdve vitázó, ellenkező gondolatai a beteljesedettség útjává váltak. Elérte a mahámudrá-sziddhit. Mindazok számára, akik őszintén fordultak hozzá, a mesterétől hallott módszert tanította. [121] Végül testben távozott a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


20. Nárópa - a rettenthetetlen sziddha

Naropa mahasiddha

Ahogy a világi királyok sokasága
Meghódítja a földeket s a tengereket,
Úgy hódítja meg a jógi, ki a szahadzsa ízét ismeri,
A lét forgatagát, s uralma üdvteli.

Nárópa apja pátaliputrabéli pálinkaárus volt. A fiú azonban nem űzte tovább e mesterséget, hanem fát gyűjtött, s a piacon adta el áruját. Ám életének értelmét nem találta meg abban, amit csinált - okos és nyíltszívű volt, a beérkezett bölcsesség születésétől fogva áthatotta.

Amikor hírét vette, hogy él Visnunágárban egy valódi életszentséggel bíró, a mindent átható egyetlen ízről tanúskodó bölcs, akit Tilópának hívnak, azonnal elcserélt egy rakomány fát egy őzbőrre, a jógik szokott jelképére, és elindult megkeresni mesterét. Ám mire a városba ért, addigra Tilópa éppen elhagyta a kolostori katedrát, s vándoraszkéta életbe kezdett. Nárópa a keresésére indult és éveken át kutatta hollétét, állandóan a nyomában járva.

Mindegyre csak ő utána kérdezősködött, s ha megpillantott egy alakot a távolban, szíve nagyot dobbant a remény pillanatában, hogy tán éppen most... Úgy mondják, Tilópa madarak, anyókák, szántóvetők és sok más jelenség alakját felöltve figyelte tanítványát az út folyamán, és számtalanszor hallott Nárópa titokzatos hangot: "No, most sem ismertél fel, fiam."

Dicsőség nektek - ez az önmagukat felismerők igazsága;
Szavakkal leírhatatlan, tudatállapotnak nem nevezhető.
Én, Tillo-pa, ezen felül mást nem mondhatok.
Törekedj arra, hogy a szimbólumok segítségével
a szellem önmagát felismerje.
Elképzeléstől, töprengéstől, fürkészéstől, kutatástól mentesen,
elmélyedéstől és szemlélődéstől szabadon,
a tudatot őrizd meg természetes állapotába.
[122]

Vannak, akik úgy tartják, szemtől-szembe sosem találkoztak itt e világban, ám mások szerint egy napon a tisztán megnyilvánuló szahadzsa jelképeként a rettenthetetlen vándor véletlenül ráakadt az úton Tilópára. Leborult előtte és mestereként köszöntötte. A porlepte bölcs mérgesen rásújtott botjával, és morogva értésére adta, hogy ő senkinek sem a mestere, nincs is hát semmiféle tanítványa. Nárópa egyetlen zokszó nélkül hallgatta, és ettől kezdve egyetlen percre sem hagyta el. Élelméért koldult és panasz nélkül szolgálta. Pedig a sora semmivel sem lett könnyebb, egyetlen árva jó szót sem kapott, szidalmat viszont bő marékkal mért a mindig zsémbes Tilópa.

Tizenkét év telt el így. Akkor Nárópa egy pompás lagziba tért be alamizsnáért, s a bőkezű, boldog házigazda 84 féle étekfogással ajándékozta meg, többek között egy különlegesen finom csemegével. Tilópa, szokása szerint morogva, befalt mindent az utolsó falatig, ám amikor végül az ínyencfalatot is megeszegette, így szólt tanítványának:

- Ej, fiam, de finom volt ez a valami, hozz kérlek ebből még nekem!

Nárópát olyan boldogság öntötte el, mint még soha, üdvében az egek kapujáig szárnyalt. Éveken át még a nevét sem akarta tudni a zord szent, most meg fiának nevezi és megkéri valamire! Úgy rohant vissza a házba, mintha íjból lőtték volna ki. Hozott is a finomságból egy nagy tállal. A mester azt is megette. Újra meg újra visszaküldte - s ő mindig vissza is ment, s kapott bőségesen. Ám amikor ötödszörre tért vissza a teljesen kiürült, és gondosan kinyalogatott tállal, eszébe ötlött, hogy tán most már azt hiszik, egy közepes méretű hadseregnek viszi valójában a nyalánkságot. Kérni szégyellt, üres kézzel visszamenni nem akart, hát legyőzve minden belső ellenkezését, végül egy alkalmas pillanatban ellopta az egész fazekat, s visszafutott vele a mesteréhez.

A szahadzsában az én üres, a világ üres, mindhárom világ üres.
A tiszta szahadzsában sem bűn, sem erény.
[123]

Tilópa ekkor nevezte el "állhatatos mesternek", illetve Nádapádának, "ragyogó fényű mesternek". Megáldotta és Vadzsra Váráhí erőivel töltötte el. Megtanította arra is, miként elmélkedjék. Nárópa nyolc hónap múlva elérte a mahámudrá-sziddhit. A testéből áradó fény az egész világot beragyogta. Miután fáradhatatlanul tevékenykedett a lények üdvéért, testben emelkedett a Dákiní Mennyországába.

Már nem hisz, hanem tud,
mert megismerte a Teremtetlent,
rést nyitott a falon,
megszüntetett minden alkalmat,
kivetett magából minden vágyat,
ő a legkiválóbb az ember között.
[124]

[« tartalom ]


21. Sjalipa - a sakálos jógi

Shyalipa mahasiddha

A képek, mit festettek a híres festők,
Oly rettentők! Félelemhez elég
Csak egy pillantás!
Nézzünk hát még egyszer oda:
Hisz valótlan, pingált kép az,
Semmi más!

Sjalipa, a bighápuri napszámos, a hullaégető hely közelében lakott. Éjjelente áthallatszott hozzá a koncon marakodó sakálok vicsorgása és vonyítása, a tépőfogak keltette zaj, a csámcsogás és a csontok roppanása. Nem csoda hát, hogy a szerencsétlen embert olyan félelem kínozta, hogy az éj leszálltával le sem merte hunyni a szemét.

Egy napon egy koldulószerzetes vetődött el a teljesen kikészült fickó odújához. Félelem ide vagy oda, szíve jóságából a napszámos megvendégelte a vándort mindazzal, amit csak elő tudott teremteni nagyhirtelen. A szerzetes örömmel fogadta el a felkínált elemózsiát, és a bőkezűség áldásáról beszélt vendéglátójának. Ám az csak azt az egyet akarta tudni, hogy a jógi meg tudja-e szabadítani kínzó félelmétől.

Végül a szerzetes beavatta a jóga azon tanába, amely a "félelmet kioltó félelem" néven ismeretes. Megáldotta a szabadulásra vágyó embert, és megtanította egy varázs-imára. Sjalipa ekkor mindenét odaadta neki áldozati adományul, és a jógi útmutatása szerint a hullaégető helyre költözött, a sakálok közé. Minden jelenséget sakálüvöltésnek tekintve elmélkedett a formák üresség természete felett, félelme nem hagyta figyelmét elkalandozni.

Ekképpen lett önmagáról is megfeledkező ijedelme rendíthetetlen örömmé, s kilenc év után elérte a mahámudrá-sziddhit. Ezután egy sakálbőrt viselt a vállán annak jelképeként, hogy az egyetlen ízt ízleli, s "sakálos jógiként" vált ismertté. Tanítványainak számtalan módon mutatta fel a jelenségek és az üresség elválaszthatatlan egységét. Végül testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


22. Tilópa - a nagy lemondó

Tilopa mahasiddha

A madár, mely a Meru hegyén fészkel,
Aranyból való, s ragyog tiszta fénnyel.
A bölcs ki mindent tiszta lehetőségként lát,
Nem foglya immár e világ hálójának, az égbe szállt.

Tilópa Visnunagar királyának papja volt. Nagy fizetést kapott a várostól, hisz ő volt a leghíresebb és elismerten a legjobb tanár széles Indiában. Ő maga azonban elégedetlen volt helyzetével, nyugtalan a sorsa miatt. Úgy érezte, ez a tevékenység, bármily üdvteli is, nem életének igazi értelme, s elszakítja az igazság beteljesítésétől. Újra és újra beadta a lemondását, de azt persze nem fogadták el, a sok tanulót csábító hírességet hogyan is engedték volna továbbállni? Tanítványai szintén maradásáért könyörögtek. Ám végül egy csendes éjjelen, amikor a kapuőröket elnyomta az álom, Tilópa rongyokba burkolózva kiosont a városból és elszökött, reggelre a nyomait is betemette az út pora.

Az igazságot csak önmagunkban lehet teljesen megvalósítani,
tanulással vagy recitálással nem lehet elérni.
Mert mindaz, ami bekerül a tudat hatókörébe,
az nem lehet az abszolút igazság.
[125]

A szobájában, szerzetesi öltözékére helyezve, találták meg levelét: "Nem térek vissza soha, ne is keressetek, ne is kövessetek, a valóságot keressétek önmagatokban. Tilópa."

Káncsi városában telepedett le, a hullaégető helyen. De itt sem maradt sokáig, továbbállt és vándoraszkétaként járta a világot. Egy napon összetalálkozott Nárópával, a tökéletesen megvilágosodott sziddhával, aki nem akarta észrevenni önnön beérkezettségét. Ő kísérte el mindenfelé Tilópát, szolgálta és csodálta. Tilópa mestereként tekintett a fiúra, és egyetlen percre sem hagyott fel az elmélkedéssel.

Végül elérte a mahámudrá-sziddhi legmagasabb betetőzését, a test, beszéd és szellem eredeti egységét. Az istenek lakomára hívták tiszteletük jeléül, az égtájak őrei és a dákiník tiszteletteljesen hódoltak előtte. Mindenfelé ismertté lett, nevének jelentése: "szezámolaj préselő", "olajárus".

Miután sorsát tökéletesen beteljesítette és önzetlenül tevékenykedett a lények üdvéért, testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

Aki, hátrahagyván minden
földi és égi köteléket,
minden béklyótól megszabadult,
azt hívom én bráhmanának.
[126]

[« tartalom ]


23. Csatrapa - a boldog koldus

Chatrapa mahasiddha

Minden, mit lát, tanítássá lesz a jógi számára:
A látvány nem-születettként tapasztalása
A mester legmagasabb megnyilvánulása.
Ártatlanságnak nevezik az utat, mely a nem-kettőshöz elvezet,
Mert benne a bűnök s az erények hatásai egyek.

Csatrapa, a sendhonagari koldus, kéregetés közben állandóan a szentiratok egy tekercsét tartotta kezében. Így történt, hogy felfigyelt rá egy jógi, aki meglátta benne a tehetség rejtett jeleit, s miután élete felől kérdezgette, felajánlotta neki tanítását. A koldus ekképpen nyerte el Hévadzsra istenség beavatását és áldását.

Ismerd be minden hibád s minden bűnödet,
Elmélkedj a vágy felett szüntelen.
Korábbi tett eredményeként fogd fel testedet,
Jövődet annak eredményeként,
Mely állapotban most van szellemed.
Ha állhatatosan megmaradsz az éber felismerésben,
Megmutatkoznak majdan a siker jelei,
Még eme életedben Buddhává leszel.

Ám a koldus e verset nem volt képes megérteni, ezért a jógi más és más módokon is elmagyarázta neki a gyakorlat lényegét, a szent szimbólumok titkos jelentéseit.

Aki a kezeit megfékezte, a lábait megfékezte,
a beszédét megfékezte, önmagát legyőzte teljesen,
összeszedetten, megelégedve él egymagában,
koldusnak azt hívják az emberek.

A száját ha megfékezte,
szent szóval szól a szerzetes:
Igazságot, Törvényt közöl,
örömet hoz szelíd szava.

Az Örök Törvényben lakozik,
az Örök Törvényben örvendezik,
az Örök Törvényben mélyed el.
A koldust, ha az Örök Törvényre emlékezik,
sohasem szakíthatják el az Igazságtól.
[127]

Csatrapa a városban maradt és beteljesítette gyakorlatát, hat év múlva elérte a mahámudrá-sziddhit. Híres tanítóvá lett, nevének jelentése: "a jógi a könyvvel".

Hétszáz év után testben távozott a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


24. Bhadrapa - az elbizakodott pap

Bhadrapa mahasiddha

Ürességet megismerve illan el a káprázat,
A szeretetben szemlélődve felhagysz az elfojtással,
Az elmélkedés: az egység felfogása,
S célod: az egyetlen íz.

Élt egykoron Manidhara földjén egy gazdag pap. Barátaitól körülvéve töltötte napjait, s minden vallási előírást a legnagyobb szigorúsággal megtartott, egészen a legapróbb részletekig. Lelke mélyén azonban rettegés lapult, s ő titkos, mardosó aggodalomban töltötte napjait. Egy napon, amikor társai éppen elmentek a folyóhoz, hogy az előírt napi megtisztulási szertartást elvégezzék, hirtelen belépett házába egy vándoraszkéta - valódi életbölcsességgel bíró, éberségben időző szent.

- Tisztátalanság, tisztátalanság! Beszennyezed a házamat, te koszos csavargó! Tűnj el innen, mielőtt barátaim visszajönnének és meglátnának! Micsoda botrány, egy ilyen rongyos koldus az én megszentelt hajlékomban! Fúj! - siránkozott láttára a pap. A jógi csendesen megkérdezte:

- Mit értesz az alatt, hogy tisztátalan?

- Mosdatlan, pucér, csimbókban lóg a haja, koponyából készült csészét hord magánál, mindenféle moslékot eszik, alacsony sorból származik - ezek közül egy is elég lenne önmagában -, hát még így, együtt. Na elég, tűnj el innen, de gyorsan, mielőtt még szégyenbe hoznál!

Nem hívom én bráhmanának,
csak mert annak született,
s anyja révén jó a származása.
Aki vagyont halmoz fel,
az csak gőgös lesz;
azt hívom én bráhmanának,
akinek semmije sincs,
aki nem ragaszkodik semmihez.
[128]

Nem papok és nem királyok a legnagyobbak,
Hanem kik az éberségben megalapozottak,
Ezek a felébredés útját beteljesítő bölcsek.
A valóság-mester mindent átható tanítása
Tisztít meg testet, beszédet és szellemet,
Tisztaságnak csak ezt nevezheted,
A bőr sikálásával ezt el nem érheted.
A kívánságoktól mentnek lenni:
A legszebb asztal, s a legjobb étek,
Az Egy-ízt ízleld, ne sajtot, tejet, mézet.

A pap megértette a jógi szavait, s hirtelen rádöbbent, hogy mindeddig a valóságtól való félelmei mozgatták. Mély hittel kérlelni kezdte az aszkétát, hogy vezesse az igaz megismerés útjára. Kánhapa, mert ő volt a jógi, ezt meg is ígérte - amennyiben ellátja mindenféle finom étellel. A papban azonban egyszerre ismételten feltámadt a félelem, hogy barátai megpillantják evvel a fickóval együtt, s inkább ő szeretett volna elmenni hozzá. A jógi ekkor meghívta magához, a hullaégető helyre, s meghagyta neki, hogy ha jön, feltétlenül hozzon magával disznósajtot és pálinkát. (Disznóhúst és tömény szeszt a vallási előírások szerint még csak megérintenie sem volt szabad egy papnak.)

A házigazda a kíváncsi szemek elől rejtezve, az éj leple alatt osont el a tiltott helyre, köpenyege alatt flaskát és levelekbe csomagolt disznócsülköt szorongatva. Letelepedtek egy kényelmes farakásra, és együtt eszegették az orozva szerzett falatokat, s kortyolták hozzá a pálmából erjesztett italt. Ekképpen áldatott meg a pap, s nyerte el a titkos szövétnek tanait. [129]

Gyakorlata szerint ettől kezdve a mester latrináját pucolta a déli órákban. Miután eme metódus szerint megismerésre jutott, a kunyhó padlójának repedéseit javította meg agyag és tehéntrágya keverékével. Ekképpen ismerte fel a meglátás (darsana), az elmélkedés (bhávaná), a cselekvés (csarjá) és cél (phala) egységét, s a jelenségek valódi természetét.

Elhagyta kasztját, és mindenről lemondva jógivá lett. Hat év elmélkedés után elérte a mahámudrá-sziddhit, és Bhadrapa mesterként lett ismert. Nevének jelentése: "az áldott". Másik mestere Savaripa volt. Élete hátralevő részében önzetlenül tevékenykedett másokért, s végül ötszáz tanítványával együtt a Dákiní Mennyországába emelkedett.

Tilópa ekkor nevezte el "állhatatos mesternek", illetve Nádapádának, "ragyogó fényű mesternek". Megáldotta és Vadzsra Váráhí erőivel töltötte el. Megtanította arra is, miként elmélkedjék. Nárópa nyolc hónap múlva elérte a mahámudrá-sziddhit. A testéből áradó fény az egész világot beragyogta. Miután fáradhatatlanul tevékenykedett a lények üdvéért, testben emelkedett a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


25. Dukhandhi - a rongyszedő

Dukhandipa mahasiddha

Egyesítem az elmélkedés két fokát,
S ekkor, ím a tiszta éberségben
Előadódik, mahámudráként, elmélkedésem eredménye:
A Buddhák Három Testének tiszta ébersége.

Gangápur városában élt egy rongyszedő. Az utcaseprők és gyepmesterek kasztjába tartozott. Rongyokat turkált elő a szemétből, s a cafatokból ruhákat varrt össze. Egy napon egy beérkezett jógival hozta össze a sors. Ő rámutatott a fickó életének szinte már nem is emberi voltára, s az élet szenvedéseinek iszonyatára. Azt is megkérdezte tőle, hogy nem végezne-e szívesen buddhista tantrikus gyakorlatot, mely a megszabaduláshoz vezet. A bűzös rongyokba burkolt figura hitetlenül kacagott már az ötleten is, hogy őt bárki is tanítaná.

Szinte még be sem fejezte a gúnyos kacajt, a jógi máris megáldotta, s kezét feje fölé tartva beavatta a Megtartó Istenség tanaiba. Megtanította neki az elmélkedés két formáját is, ám hiába próbálta végezni ezeket emberünk, gondolatai újra meg újra elkalandoztak, s a rongyszedés körül jártak. Ekkor elment mesteréhez, aki megtanította arra, hogyan változtassa kötöttségeit a megszabadulás módszerévé:

A határtalan tér minden dolgok természete,
Nincs sem öltés, sem varrás a valóságban.
Olyanság
[130] az istenség valódi imája,
Fogd hát fel úgy az imát, az istenséget és
Minden gondolatot, mint végtelen teret,
Melyből megnyilatkozott.

Dukhandhi [131] ekképpen elmélkedett, s egyesítette önmagában az elmélkedés két formáját. Tizenkét év után elérte a Mahámudrá-sziddhit és számtalan lényt szolgált önzetlenül, mielőtt a Dákiní Mennyországába lépett volna.

Sem a mezítelenség, sem a kócos haj, sem a sár,
sem a böjt, sem a földön alvás, sem a por és korom
nem tisztítja meg bűneitől a halandót,
amíg nem győzi le magában a kétkedést.
[132]

[« tartalom ]


26. Adzsógi - a kitaszított naplopó

Ajokipa mahasiddha

Akár ha buborék lenne,
vagy tovatűnő délibáb -
ha így nézel a világra,
nem lát meg a Halálkirály.
[133]

Volt ám nagy öröm és vigalom Pátaliputrában! A boldog családfő szinte az égbe emelkedett, mert megszületett végre várva várt gyermeke. No, de nem kellett volna ily korán vigadnia, mert alighogy felcseperedett, mondhatom, jól cserbenhagyta apját pici fia. Elhízott, magatehetetlen hájgömbbé dagadt, aki még a legalapvetőbb életfunkcióit sem tudta ellátni. Nem használt kérlelés, semmilyen ráhatás, bömbölhettek vele, szidhatták - hiába. Végtére az egész családnak elfogyott a türelme, s végső elkeseredésükben kivonszolták a dagit a hullaégető helyre. Lezuttyantották és magára hagyták.

Alig hevert ott egy rövidke órát, arra járt egy jógi, aki meglátván a szuszogó zsírhalmot, kíváncsian odaballagott, hogy közelebbről is megnézze. Amikor rádöbbent a valóságra, igen megsajnálta a halálra szánt fickót, megetette egy kis rizspéppel, s faggatni kezdte a sorsa felől. Az nyöszörögve válaszolt:

- Én bizony még csak felkelni sem vagyok képes, minden szempontból használhatatlannak, reménytelennek, természetellenesnek és kilátástalannak bizonyultam. Látod, apám is a halálnak adott, s most itt heverek, várva végemet.

- Tudok egy olyan gyakorlatot, amit itt, fektedben is végezni tudnál, de vajon képes lennél e beteljesíteni? - töprengett a jógi.

- Azt hiszem, igen, más dolgom amúgy sem lenne, de érdemesnek látsz-e arra, hogy taníts?

A jógi ekkor beavatta tanítványát Hévadzsra mandalájába, s az elmélkedés "belépési" és "beteljesedési" fokozatába:

Képzelj el egy golyót a felső kapudon,
Porszemnyi golyót az orrodon,
S képzelj el e picinyke térben, de úgy, hogy tényleg látod,
Egész világokból sok százmilliárdot.

- És akkor majd mi lesz, fogok tudni repülni, meg átmenni a falon, meg picire összehúzódni, meg beszélni az állatokkal, meg...

- Csináld csak, amit mondtam, aztán majd meglátod mi lesz - felelte a mestere és elment.

A fiú beteljesítette a tanítást és minden pillanatában megélte azt. Kilenc év után elérte a mahámudrá-sziddhit, és Adzsogi mesterként, a "Naplopóként" lett ismertté. Nevének jelentése: "aki semmiféle erőfeszítést sem tesz". E dalban nyilvánította ki beérkezettségét:

Mesterem parancsát követtem,
S zéruspontot képzeltem el az orrhegyemen.
S mihelyt tudatom e ponton rögzíttetett,
Kioltódtak a világok a földgolyón!

Önzetlenül tevékenykedett minden lény üdvéért, s végül a Dákiní Mennyországába emelkedett.

[« tartalom ]


27. Kálapa - a szép bolond

Kalapa mahasiddha

Becsapják magukat az emberek,
Engem meg bolondnak neveznek ezek a balgák.
Nemtudás-betegségre hoz gyors gyógyulást
A mesteri tan ambrózia-nektárja.

Kálapa, a szépség, egy ideje erősen megunta a rádzsapuri emberek kitüntetett figyelmét. Nem bírta tovább elviselni, hogy lépten-nyomon a képébe bámulnak, csapatokban járnak a nyomában. Elege lett a piruló lánykákból, a vihorászó csitrikből, a pusmogásból, pisszegésből, integetésekből és álmélkodásból. A várt nyugalmat a hullaégető helyen találta meg. Ide aztán senki sem jött utána, a sakálokat meg nem ő érdekelte.

Egyetlen társa Nárópa mester volt, ő ekkoriban éppen ezt a helyet választotta elmélkedésének végzéséhez. Sokat beszélgettek, végül jó barátokká váltak, és kölcsönösen tisztelték egymást. Nárópa egy napon felajánlotta társának, hogy megtanítja a megszabadulás tanaira. Ekképpen nyerte el Kálapa a Fenntartó Istenség titkos szövétnekét, s az áldást az elmélkedés két fokozatának végzéséhez.

Miután beteljesítette gyakorlatát, életvezetése teljesen megváltozott. Viselkedése a mindenfajta megkötöttséget levetkőzött gesztusok áradásává lett, érzéseit és érdeklődését minden görcs és leplezés nélkül kimutatta.

"No, tessék, még egy szent bolond!" - mondogatták az emberek, ám ő ekképpen énekelt:

A hit abban, hogy az ember elkülönült sziget,
Adja a különbözőség érzetét,
S e hasadékkal születik lappangó rettenet.
Ám a bölcsnek, ki szabadulni akar,
Az istenek kísérőjévé lesznek gondolatai,
S az alap betűben, az "A"-ban önmaguktól eloszlanak.
Egekben elpárolgó felhővé lesz a gondolat,
Adván az égnek folttalan nézetét.
Születés, élet, fájdalom, halál - e bolond felett nincs hatalmuk már.
Örömmé lett magatartásának erőteli áradása,
Örömmé lett beteljesedett tisztasága,
Örömmé lett szemlélődése a semmit el nem rejtő érzékterületek felett,
Örömmé lett, nem múló örömmé, a cél, mely eléretett.

Ezzel hét pálma magasságába emelkedett, kimutatva az elemek feletti uralmát. Kálapa [134] mesterként vált ismertté, s végül a Dákiní Mennyországába lépett.

[« tartalom ]


28. Dhóbípa - a bölcs mosodás

Dhobipa mahasiddha

Időtlen ideje mosom ki a foltokat,
De nem moshatom fehérré a szenet,
A legnemesebb dhobí
[135] a valóság-mester,
Megtisztítja mindig makulátlan öntermészeted.

Élt egykoron Pátaliputrában egy mosodás család. Ott aztán hegyvidékké lett a szennyes! Kicsik és nagyok egyaránt lúgmarta kézzel dolgoztak a megélhetésért, amely bizony szűkös volt. Egy napon, mikor éppen a fiún volt a mosás sora, egy vándoraszkéta lépett oda hozzá, alamizsnát kérve tőle. Adott is a fiú bőkezűen, ismerve a nélkülözés nehéz kenyerét, sőt még azt is megkérdezte a jógitól, hogy nincs-e olyan ruhadarabja, amit kimoshatna.

- Ruhám éppenséggel nincs, de itt van ez a széndarab, ha már úgy is mosásban vagy, fehérítsd ki ezt nekem!

- Hogyan is lehetne kimosni egy kormos széndarabot?

- Hogyan is lehetne megtisztítani valamit a külsejének sikálása által? S ha mindent meg is mosol, mivel mosod meg a vizet? Nem lehet, hogy ez a nagy tisztaság-mánia csak a lassan kimondhatatlan, rejtett lelki szennyek paravánja?

- Ó, de hát akkor én mit tegyek? Ki mutatna utat nekem? Légy te a mesterem, vezess el a megszabaduláshoz.

És az ifjú három éjjelen és három napon át kérlelte az aszkétát, míg végtére beavatta a Fenntartó Istenség titkos tanaiba, megáldotta, s bevezette a testtartások, varázsimák, és az elragadtatottság [136] rejtett módszereibe. A fiú 12 éven át gyakorolt mestere tanításai szerint.

A víz, amely lemossa testedet, a tűz testtartása legyen.
Magán- és mássalhangzók zengzete beszéded tisztává tegye.
Szellemed üdvözülése:
Apa- és Anya-Istenség szerelmi egyesülése.

A mosodás testi megnyilvánulása a megszabadulás gesztusává lett, szavai az üdv varázsimáivá, szelleme a két elmélkedési fokozat egységévé. Elérte a mahámudrá-sziddhit. A szennyes, melyet eztán hoztak elé, önmagától, minden emberi érintés nélkül lett tisztává. Amint ezt a város lakói felfogták, rádöbbentek, hogy a kitaszított, társadalmon kívüli fickó a Buddha tulajdonságaival bír. Dhóbípa mesterként lett ismertté, a nevének jelentése "Mosodás". Önzetlenül tevékenykedett másokért, s testben távozott a Dákiní Mennyországába.

De minden tisztátalanságnál tisztátalanabb
a legnagyobb tisztátalanság: a tudatlanság.
Szabaduljatok meg ettől a tisztátalanságtól, szerzetesek,
és akkor minden tisztátalanságtól megszabadultok.
[137]

[« tartalom ]


29. Kankana - a sziddhakirály

Kankanapa mahasiddha

A beérkezettség kívánságteljesítő drágaköve,
Melyből a tiszta tapasztalás fénye ragyog,
Varázsán keresztül teljesít minden kívánságot.
Ki az egy ízt megízleli, végső beérkezettségre jut.

Visnunagar királya virágzó és csodaszép birodalomban uralkodott. Örömét lelte mindabban, amit ország nyújtani tudott neki, s minden kívánságát beteljesítette. Egy napon Tilópa mester tért be hozzá alamizsnáért. A király szíve jóságából elhalmozta mindenféle étellel, csemegékkel és édességekkel, a jógi pedig felismerte benne a tehetséget és a szellemi érettséget. Ekképpen tanította:

Király és királyság - ezek üres szavak.
Trónodon is elér a halál nyomorúsága,
Nem menekül tőle senki, a lét körforgásába zárva,
Rejtőzzön bárhová, ha ideje letelt,
Király vagy koldus, mennie kell.
Hisz halandók még e világ istenei is,
Örömük csalóka, kéjük ára drága.
Idejük múltával őket is a halál várja.
Hagyd hát a csalóka gyönyör káprázatát,
Mely természete szerint röpke és sivár.
Keresd a halhatatlanság nem-múló örömét.

- Ez mind szép és igaz, de hát el tudnál engem képzelni, amint rongyokba burkolva koldulni megyek? Engem a koponyacsészének, az ételmaradéknak, a pornak és a rongyoknak már a gondolata is megbetegít - mondta a király és iszonyodva csóválta fejét.

- Ám, ha tudsz egy olyan gyakorlatot, amit itt, a trónomon ülve is végezni tudok, akkor azt beteljesítem hittel és kitartással. Tilópa ekképpen tanította:

Tekintsd a karpereced kövének fényét, s lásd
A szellem természetében való elragadtatást:
Ruháid színe, ékszereid fénye, s körül e terem minden éke
A drágakőben tükröződik.
Ám a kő természete ettől nem érintett, teljesen ment marad,
Ilyen hát szellemed: a kő,
S a jelenségek sokasága: a terem díszei.

A király trónján ülve elmélkedett a tanultak szerint, és hat hónap múltán elérte a mahámudrá-sziddhit. Mindaddig senki nem tudott beérkezettségéről, amíg egy napon véletlenül meg nem pillantották ragyogó trónon ülve, számtalan istennőtől körülvéve. Az udvar kérésére a király ekképpen tanította őket:

A szellem természetének felfogása a király,
Kinek a tiszta elragadtatottság a királysága.
Királyságában a király: a beérkezett megkoronázása.
Végezzétek a megszabadulás eme gyakorlatát,
Ha az üdvözültségre vágytok.

Az uralkodó Kankanapáda néven lett közismert, ami annyit tesz: "a tiszteletreméltó karpereces jógi". A Guhjaszamádzsa [138] tanok tudója volt. Ötszáz év után Kankana udvarával és Visnunagar egész népével együtt testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

Aki, bár díszes ruhában jár,
de szenvedélyek nélkül
lecsendesülten, az elméjét leigázva,
az érzékeit megfékezve, szűzességben él,
nem emelve kezet semmilyen élőlényre,
bráhmana az, remete s kolduló barát.
[139]

[« tartalom ]


30. Kambala - a feketeköpenyes jógi

Kambala mahasiddha

Kincsekkel teli a messzeség, s a tengerek mélye,
Mily csodás gazdagság - ilyen a nága-király üdvözültsége!
Kezdettől fogva minden a Dharmakája hangja és fénye,
S felmérhetetlen elragadtatottság a valóság felismerése!

Sírva-ríva lépett Kankarama királya elé édesanyja. Két éve nem látták egymást, mióta meghalt az öreg király, és két fia közül a minden erénnyel teljes idősebbik lépett a trónra, betöltvén így a nép kívánságát. Soha nem látott jólét köszöntött ezzel a birodalomra, s a királyság mind a nyolcvannégyezer családja aranytányérból evett.

- Ó, én szegény fiam, édes gyermekem, miért kell nekem ily szörnyű helyzetben látnom tégedet?

- Miért mondod ezt, hisz király vagyok és az ország virágzik?!

- A királyság kín és teher, ha elfordít az örökkévalóság keresésétől - a halál egyként ragad el zsellért és királyt.

- Legyen hát kívánságod szerint, követem bölcsességedet: legyen öcsém a király, s én most szerzetessé leszek.

A fiú háromszáz nemes kíséretében kolostorba vonult, és ott élte életét szerzetesi fegyelemben, imádkozva, tanulva és dolgozva. Ám egy napon anyja meglátogatta és amikor rátekintett, ismét csak keserves sírásra fakadt.

- Fiam, mondd, mit jelent, ha te így éled a lemondás életét - hisz, bár palást helyett csuha fedi testedet, te szívedben király maradtál. Menj a dzsungel magányába, ne a lemondás formáját keresd, hanem a tartalmát.

Ekképpen hagyta ott a kolostort a fiú, s kezdett magányosan elmélkedni, letelepedvén egy fa tövébe. Szentségének híre elterjedt a közeli falvakban, és az emberek tiszteletük jeléül ellátták mindennel, amire csak szüksége lehetett. Egyszerre azonban - ismét sírva-ríva - elétoppant az édesanyja:

- Micsoda pompa, micsoda fényűzés, jaj, fiam, te a hátadon szalmát hordasz egy égő házba.

Ekkor a volt herceg levetette pompás rendi ruháját, ráhelyezte finom mívű szerzetesi kellékeit és vándoraszkétává, jógivá lett. Járta a vidéket, városról városra, országról országra járt.

Egy napon megjelent előtte az anyja - a levegőben lebegve -, s a jógi ekkor döbbent rá, hogy nem más ő, mint Pradnyápáramitá Dákiní [140]. Tőle nyerte el ekkor a Megtartó Istenség beavatását és áldását, valamint a megszabadulás titkos gyakorlatait. Tizenkét éven át végezte ezeket vándorlása közben, és elérte a mahámudrá-sziddhit. Boldogságában a levegőbe röppent, ám ekkor ismét megjelent előtte a Dákiní és ekképpen dorgálta:

- Ne kérkedj erőddel, inkább fáradságot nem ismerve tevékenykedj minden lény üdvéért.

A mester ekkor Mangalapur kétszázötvenezer családból álló városába ment, Oddjaná országába. A Pálmacsúcs barlangban telepedett le, hogy szemlélődésbe merüljön.

Ezen a vidéken azonban rakoncátlan dákiní-boszorkányok laktak. Amikor hírét vették a mester megérkezésének, elhatározták, hogy minden eszközzel akadályozni fogják a jógit elmélkedésében. A „hadművelet” megtervezését vezetőjükre, Padmádévíre bízták. Amikor a vándor a város felé vette útját, egy csapatnyi ifjonc banya körülzsibongta, kérlelve, hogy legyen a vendégük. Ezt a mester a lehető leghatározottabban elutasította. Ekkor azért könyörögtek neki, hogy legalább a fekete gyapjúköpenyét bízza rájuk, amíg a városban jár. "Mindent bedobtak", követelődzésük egyre szemtelenebbé vált. A mester végül kénytelen-kelletlen beleegyezett, köpenyegét odaadta Padmádévinek, és pucéran ment be a városba.

A dákiník eközben tanácskozni kezdtek, hogy mitévők legyenek. Kisütötték, hogy mivel egy sziddha minden tárgya varázserővel bír, így a köpenyege is, ha megeszik, tán megszerzik erőit. Igazságosan elosztották hát a köpenyt - mindenkinek jutott belőle egy kiadós falat -, és nagy bőszen nyeldesték adagjukat. Egy kis fecni megmaradt, ezt a tűzbe dobták.

Mikor a mester visszatért, azt hazudták neki, hogy egy szép új köpenyt akarnak csinálni neki, ezért eldobták a régit. Igen ám, de Kambala ragaszkodott megszokott ruhadarabjához, és hallani sem akart arról, hogy mást vegyen magára. Ajánlhattak neki aranyat, drágaságokat, hízeleghettek napestig, mit sem ért mindez. Végül a mester a királyhoz ment panaszra mérgében.

- Te vagy a király, tessék megvédeni az országban lakókat az ilyen tolvaj boszorkányoktól! Ki hallott már ilyet, hogy csak úgy eltüntetik az ember köpenyét!

A király rá is parancsolt a dákiníkre, hogy azonnal adják vissza a köpenyt, s ekkor kénytelen kelletlen beismerték, hogy mi is történt valójában. Szegény Kambala nagy bosszúsan meztelenül ballagott haza. Barlangjában Vadzsra Váráhínak, Héruka misztikus kedvesének ajánlott fel megszentelt süteményt, s ezzel elnyerte erőit. Így amikor az egyik banya kiapasztotta barlangjának forrását, a Földistennő a mester egyetlen parancsára újra vizet fakasztott számára.

Telt-múlt az idő, és eljött a nap, amikor a Világhegy és a négy kontinens minden dákiní-boszorkánya Oddjanába jött. A mester ezt az alkalmat találta alkalmasnak arra, hogy megleckéztesse őket. Az egész társaságot birkává változtatta, s csak Padmádévi hosszas bégetésére volt hajlandó visszaadni eredeti alakjukat - ám előbb még mindannyiukat megnyírta. Így persze, újra emberként, teljesen kopaszok lettek.

Nem sok eredménnyel járt ez a lecke, mert kevéssel ezután az Érzékelhetőség (Érzékiség) Istennői megpróbálták megölni a mestert barlangjában. A hatalmas szikla a feje felé zuhant, ám Kambala egyetlen intéssel eltérítette röptét, s a kő fennakadt a sziklákon. Ott hever mind a mai napig, úgy, hogy bármikor leszakadhat. A király az esetről hallva cselekvésre szánta el magát. Maga elé parancsolta a banyákat, s meghívta Kambala mestert is.

- No, ti veszedelmes asszonyszemélyek! Hiába pillogtok, tudom, hogy egytől egyig veszedelmes csibészek vagytok, akik így vagy úgy mind okoztatok már szenvedést a férfiaknak. De most aztán elég! Itt rögvest esküdjetek meg, hogy ezután az ártatlanság útjára, az erények ösvényére léptek!

Persze a dákiník húzódoztak, amire Kambala mester rájuk dörrent:

- Hancúroznátok, rosszalkodnátok, fickándoznátok, ti csalóka jelenségek?! Uralatlanul csak a szenvedés okaivá lesztek! De ha megtagadjátok, hogy eztán az Igazságtól kérjetek menedéket, akkor a Halál fiai (illetve lányai) lesztek! Ha eskütöket megszegitek, menten lóvá teszlek benneteket - de testben ám! Lóvá változtatlak titeket!

Erre már tényleg megijedtek a dákiník (emlékeztek még birka korukra - hát még a ló - no nem...), és menedéket vettek a Buddhától. Arra is megesküdtek, hogy betartják szavukat. Megtisztulásuk után visszaadták a mesternek a köpeny darabjait, amit annak idején lenyeltek, s ő újra összevarrta a cafatokat. Ám a köpeny most egy kicsivel rövidebb lett. [141]

Kambala mester, miután számtalan embert szolgált, testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


31. Dengipa - a pap, aki egy kurtizán rabszolgája lett

Dengipa mahasiddha

Akinek elméjét nem gyengíti érzékiség,
akinek elméjét nem zavarta meg a világ,
aki nem gondol többé jutalomra vagy büntetésre,
"aki ébren van", annak nincs mitől félnie.
[142]

Az üdvözültség hasonlatos lóhoz, elefánthoz és tengerhez,
A beérkezettség íráshoz a vízen, majomhoz és gyermekhez,
Az oszthatatlanság akár a Nap, folyó, vagy orvosság,
Elérni a célt: mily hasonlatosság
Hajcsárhoz, kerékhez és szemhez.

Dengipa, a pap, Pátaliputra királyának, Indrapálának volt a minisztere. Követte a remeteségbe urát, amikor az Lúipa sziddha tanítványává lett. A hullaégető helyen nyerték el mesterüktől a Megtartó Istenség beavatását és áldását. Ekkor, mivel lemondván mindenről, amijük csak volt, nincstelenekké lettek - önmagukat ajánlották fel ajándékképpen Lúipának, aki el is fogadta ezt az adományt. Elment velük Orisszába és eladta a királyt, aki a beavatáskor a Dárikapa nevet nyerte el.

Ezután hét napon át úton voltak, s ekképpen jutottak el Dzsajantipurba. Itt nyílegyenesen a bordélyba mentek, ahol Lúipa találkozott a madámmal, eladva neki a papot száz uncia aranyért. Abban azonban megállapodtak, hogy Dengipának egyedül kell aludnia, és visszakapja szabadságát, mihelyt ledolgozta vételárát. A rabszolgát ezután elvezették, a mester pedig elment.

A bölcsességet és jóindulatot sugárzó pap elnyerte mindazok tetszését, akikkel csak kapcsolatba került. Az úrnő igen megkedvelte, a szolgák pedig elnevezték Szvamidzsinek, "tiszteletreméltó bölcsnek".

Egy napon gazdája elfelejtette elküldeni neki a vacsoráját, s ő, miután munkáját elvégezte, mint mindig, visszavonult magányos kerti kunyhójába. Ám egyszerre az asszonynak eszébe villant mulasztása. Elküldte az egyik szolgálólányt a kunyhóhoz a megkésett vacsorával. A lány el is ment, de kisvártatva izgatottan szaladt vissza a házba, s felindulva újságolta, hogy amikor bepillantott a kunyhóba egy repedésen át, a papot ragyogó fénykoszorút sugározva pillantotta meg. Éppen tizenkét égi tündérleány szolgálta ki pompás lakomával.

A madám azonnal elszaladt Dengipához, és a lábai elé borulva kérte bocsánatát, amiért szentségét nem ismerte fel, és tizenkét éven át rabszolgájaként kezelte. Könyörögve kérlelte, hogy legyen házának papja, de a mester ezt elutasította. Ám őket és a város minden lakóját a megszabadulás útjára vezette, beavatván az embereket Vadzsra Varáhí varázskörébe. [143] Megtanította őket egy gyakorlatra is, amellyel a megszabadulás közvetlenül elérhető. Végül hétszáz tanítványával együtt a Dákiní Mennyországába emelkedett.

Dengipa nevének jelentése "a rizscséplő mester", azért vált ezen a néven ismertté, mert a cséplés volt elmélkedésének egyik formája.

Dengipa vagyok, a védák papja,
S a tettek üdvözültségében elmerülve
Csépelem a rizst - ez a jógám.
Az elszórt magvakat összeseperem,
S a valóság-mester tanításával kicsépelem.
Más munkával nem törődöm, nem érdekel,
Odacsapok, s a sötét magot tisztává teszem.
Először az erénnyel a bűnre csapok:
Gyémánt-villám tudatosság a csépem,
S a Nap meg a Hold a csépelt magok.
Mozsaram maga az üresség természet,
Ebbe sújtva teszek eggyé adást és elvételt.
A gondolatok, a HÚM varázsima által, mint a tej, köpültetnek,
Megalva,
[144] mint legtisztább vaj, örömmé nemesednek. [145]
De ez már a nem-kettős egyetlen íze.
Lám, e pap ekképpen megaláztatott,
Hogy gőgje megtörjön, eladatott,
Hát így vette meg Dengipát egy kurtizán.

[« tartalom ]


32. Bandépa - az irigy isten

Bhandepa mahasiddha

Még az istenek is irigylik a Felébredetteket,
ezeket az állhatatos bölcseket,
akik örömüket abban lelték,
hogy a meditációnak szentelődve
emlékhálóikból vágytalanság révén kiszabaduljanak.
[146]

Bandépa, az isten, Szrávaszti felett az egekben időzött. Egy napon, mikor végtelenül elégedetten épp egy felhőcskén heverészett, kedvenc dalát dúdolva, hirtelen megpillantott maga mellett egy alakot, aki szerzetesi csuhát viselt, kezében botot és alamizsnás szilkét tartott. No, idáig rendben is van, de leírhatatlanul ragyogó dicsfény övezte alakját.

- Fú, micsoda sugárkoszorú, az enyém ehhez képest csak holmi vásári bóvli. Ki lehet ez az alak? - morfondírozott istenünk. Visvakarman, az egek ura adta meg neki a választ. A Buddha egyik tanítványával találkozott, szent arhattal, aki minden szenvedélytől és szenvedéstől megtisztult.

Bandépában rögvest felébredt a vágy, hogy ezt a beérkezettséget felülmúlja. Egy rózsaalmafa törzsén leereszkedett az emberek világába, hogy mesterre leljen.

Krisnácsárja sziddha lett mesterévé, aki Guhjaszamádzsa istenség világkörébe avatta be. A megszabadulás négy határtalan tudatállapotáról tanította:

A könyörületességről, mindent beteljesítő látásmódként; együttérző örömről, elmélkedésként; szeretetről, tökéletes magatartásként; és egykedvűségről, gyakorlata céljaként. Bandépa véghezvitte gyakorlatait, s elérte a mahámudrá-sziddhit. Mindenfelé ismert mesterré lett. Nevének jelentése: "a gazdagság istenének hordozója".

Amikor Visvakarman látta Szrávaszti felett visszatérni az égbe Bandépát, rögvest tudni szerette volna, hogy mit is ért el. Bandépa így felelt:

Lényeg nélküli szemléletet értem el,
Elmélkedést, mely szüntelen,
Magatartást, mely a szülői szeretettel egy.
Éghez hasonló célt értem el!
S ha e négy - egyként felismertetett,
Hol is maradnának még óhajok?
Immáron minden szenvtől ment - szabad vagyok!
Ó, mily csodálatos a mester! A bölcs mindenkor őt szolgálja.

Négyszáz éven át szolgálta Bandépa az embereket Árjávarta hat nagy városában, Szrávasztiban, Rádzsagrihában, Vészáliban, Váránaszíban, Pátaliputrában, Kánjakubdzsában. Ezután négyszáz tanítványával együtt testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


33. Tantépa - a játék megszállottja

Tantepa mahasiddha

Minden elgondolás, elképzelés elenyészett,
Kioltódott a gondolatoktól szabad térben,
A jelenségvilág minden pillanatnyi eredménye
Eloszlott az Ürességben.

Tantépa, aki Kusámbí városában élt, a kockázás menthetetlen rabja volt, éjt nappallá téve játszott - és el is veszítette, amije csak volt. Ez sem térítette jobb belátásra, kölcsönkért mindenkitől, aki csak volt oly balga, hogy szóba állt vele. Természetesen e kölcsönöket senki sem látta viszont. Hitelezői egy napon megvitatták egymás közt a dolgot, majd pedig felkerekedtek, és közös megegyezéssel irgalmatlanul elverték a mániákust, aki már nem tudott idejében elbújni előlük. Az ájult fickót végül a hullaégető-helyre hajították.

Itt talált rá egy jógi, akivel beszédbe elegyedett. Amikor a mester felajánlotta tanítását, mellyel a megszabadulást elérhetné, emberünk elmondta, hogy eleve reménytelen a dolog, mert ő csak és kizárólag a kockákra tud gondolni, róluk álmodik, minden vágya egy jó parti - egy percre sem tudná ezt abbahagyni. A jógi ekkor beavatta, majd ekképpen tanította:

Képzeld hát el a három területet:
Épp oly üresek akár a zsebed - mikor a játéktól felállsz.
S most ismerd fel tulajdon szellemed,
Mely ezzel egyízű s együttszületett.

Úgy veszik el minden gondolat a három területen,
Mint pénzed a kockán, s dobásod értéke a
Gondolatoktól szabad tudatosság.
S mert gondjaid az ürességben elenyésznek -
Ez legyen megveretésed;
Miként nyugtot nyerve fekszel itt, a holtak honában,
Úgy oltódsz ki az öröm örökkévalóságában.

A játékos ekképpen elmélkedett, és elérte a mahámudrá beteljesedettségét. Utolsó tanítását e versben mondta el:

Kezdetben nem volt bajom nekem,
Nem is mutattam bánatot,
Hogy is indultam volna a szabadság útjára?
S a célt el hogyan értem volna,
Ha nincs hitem a megszabadulás tanában?

Evvel felröppent a levegőbe, és testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


34. Kukkuripa - a kutyás jógi

Kukkuripa mahasiddha

Hiába dúskál valaki az aranyban,
nem talál kielégülést a gyönyörökben,
mert a gyönyöröket alighogy megízleltük,
szenvedés jár a nyomukban. Megértvén ezt,
a bölcs még a mennyei örömökben sem leli örömét;
a Teljesen Felébredett tanítványa
egyedül a szomj kioltódásában leli örömét.
[147]

Élt egykoron Kapilavasztuban, abban a városban, ahol a Magasztos felnevelkedett, egy papi kasztba tartozó férfiú, aki a Buddha útjára lépett. Mindenről lemondva vándor-jógivá lett, s elhatározta, hogy elzarándokol Lumbiníbe, ahol a Sákjamuni Buddha született.

El is indult, de alig tett meg pár mérföldet, egy nyomorúságos állapotban lévő kutyuskára lelt. Megszánta a szerencsétlent, és a karjaiban vitte el a szent helyig.

Itt keresett egy barlangot, ahová a kis szukával együtt leereszkedett. Koldulásból szerezte meg közös ételüket, s pillanatra sem szakítva meg gyakorlatát, tizenkét éven át végezte azt. Végül elnyerte az isteni bölcsességet, a jövőbelátás képességét és mágikus erőre tett szert.

Erényeit tisztelve a harminchárom érzéki ég istenei [148] meghívták palotájukba, s a jógi el is fogadta a meghívást. Élvezte a pompázatos ünneplést, amit az istenek tartottak tiszteletére, a pazar lakomákat, csodás mulatságokat. Úgy röpült el itt ezer év, akár egy pillanat. Ám a jógi nem feledkezett meg a kis kutyalányról, akit a barlangban hagyott. Többször is nekiindult, hogy visszatérjen hozzá, ám a mulatozástól megrészegült istenek újra és újra lebeszélték az indulásról, kedves erőszakossággal marasztalták.

Ám végtére győzött benne a kutyus iránti szeretet, s visszaereszkedett barlangjába. Hűséges társa ugyanott várta, ahol hagyta, s a jógi örömmel simogatta meg a borzas fejet. Ebben a pillanatban a kutyus Dákinívé [149] változott, s így szólt a jógihoz:

Pompás tett, remek tett! Értéked ím, bizonyítottá lett!
A részvétteli jógi a kísértésen győzedelmeskedett!
Visszatértél hát a kutyalány barlangjába,
A legfőbb erőt ekképpen elnyered!
Nem zavart meg öröm és dőzsölés csalfa csábítása,
A világ isteneinek mulandó nyugvása,
Mely virághegyű nyílhoz hasonlatos - ítélet ágán halál bokrétája.
Ám Égi Királynőd most teneked felülmúlhatatlan bölcsességet ád,
El nem múló szeplőtelen örömet.

A Dákiní a legfőbb gyönyör szerelmes egyesülésében beavatta a jógit a képességek [150] és belátás [151] örök egységébe. A jógi pedig az üdvözült szemlélődésben felismerte a tudat múlhatatlan öntermészetét.

Mikor a két mellbimbó s a teknős tejet ad,
Hogyan fogná föl azt edény?
S a tamarinda-fa gyümölcsét a krokodil elnyeli.
A homlokzat aztán valóban közel van a házhoz -
Lám öntermészet kisasszony mindegyre hallgat!
A fülbevalót meg éjfélkor lopták el:
Apósom alszik, s a sógor felriad -
Hol van a fül-ék, a tolvaj hol szalad?!
Ha fenn a nap, sógornőm visít, varjút kiált,
S mi lesz majd, ha jön az éjszaka?
Efféleképpen dalolt csárja-dalt tinéktek Kukkuri,
S a szívből induló tízezer közül
Abba az egybe lépett!
[152]

Az emberek a beérkezett mestert Kukkuripának, "a kutyás jóginak" nevezték. Ő önzetlen segítőkészséggel élte le életét, s ekképpen énekelt:

Szertartások a Buddhának, s a pompás áldozatok,
Félre mindezzel - hiábavalók.
Hol törekszel buzgón, s könnyel kevered verítékedet,
A Magasztost ott meg biztosan nem leled.
S a valóság mesterének üdvözült áldása,
S legmagasabb megtapasztalása
A boldog emberen magán múlik -
Csak rászánja-e magát, hogy ezt meglássa?

Végül egy kapilavasztui tanítványa kíséretében testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


35. Kucsipa - a golyvás mester

Kuchipa mahasiddha

A szahadzsa, a veleszületett teljesség, fájdalmat okoz,
Ha a jógi indulattal reagál, ingerlékenyen, mint az elefánt szeme.
Ám ha a bölcs kioltódva belép a legmagasabb elragadtatottságba,
A kívánságtól ment lesz, független, s nem múlik boldogsága.
Én a valóság-mester egyetlen szavára elhagytam a szélsőségeket,
El a tagadás és bizonyítás kötelékeit.
Ekkor szélsőségként a felületes valóságot megláttam,
Ebben felismerésre jutván az égbe szálltam,
Felébredt ekkor Kucsi, ki az önvalóra lelt.

Kucsipát, a kaharibéli egyszerű földművest borzalmas betegség kínozta: visszataszító golyva nőtt a nyakán. Elviselhetetlen fájdalmában és szégyenében elrejtőzött az emberek tekintete elől. A magányba menekült. Ekkor talált rá Nágárdzsuna mester. Kucsipában addig sohasem érzett hit és bizalom ébredt fel a szent iránt, és elé szaladva borult le előtte:

Végre eljöttél, szabadító mester!
Kiálltam, lásd számtalan kínokat
A szorongató múlt miatt,
S az iszony béklyózó fájdalma rág!
Kérlek, ó uram, légy szabadítómmá,
Mutass a vándornak nem-apadó kutat,
A riadt, elhagyott betegnek hozz gyógyulást!

Nágárdzsuna, miután őszinte ígéretet kapott, hogy a földműves mindenben beteljesíti útmutatásait, a Titkok Mesterének varázskörébe avatta be tanítványát, megáldotta és az elmélkedés mikéntjéről tanította:

- A golyvád legyen elmélkedésed kezdő szakaszának tárgya, és a növekvésének képzete legyen az utad.

Emberünk így is tett, és a golyva napról-napra nagyobb, a fájdalom egyre erősebb lett. Amikorra mestere visszatért hozzá, már a fejét is alig tudta felemelni. Nágárdzsuna ekkor az elmélkedés következő fokozatáról tanította:

- Tekintsd most úgy duzzanatodat, figyelmed fiát, mint amiben benne van egyként az egész világ.

Amint a golyvás e tanítás szerint kezdett elmélkedni, duzzanata egyre kisebb lett, majd végül eltűnt. Mestere ekkor ismét kijelentette neki, hogy a tetteiben rejlik a gyógyulása kulcsa:

Igenlés és tagadás okán mar vágy és fájdalom -
Hagyd hát el a szélsőségeket!
Mert miben különbözik a vágy és a fájdalom tapasztalása?
Bölcs, ki az ürességet minden helyzetben látja.

A földműves megértette a szavak értelmét, és elérte a hang és kép nélküli mahámudrá megvalósulását. Hét éven át szolgálta önzetlenül Kahari lakóit, akik "golyvás jóginak" nevezték el. Végül hétszáz tanítványával együtt testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


36. Dharmapa - az örök tanuló

Dharmapa mahasiddha

A fel nem fogott szavakból
hiába hall meg ezret is,
ezer haszontalan szónál
több egy, ha az lecsendesít.
[153]

Dharmapa, az örök diák buzgón törekedett, fáradhatatlanul, éjt nappallá téve tanult, olvasott és olvasott. Ám mindennek nem sok foganatja volt, pompázatos vallási frázisok ismétlésén túl nemigen jutott, nem értette, nem élte meg, amit tanult, s semmit nem tudott ígéreteiből tettekre váltani. Mindamellett tárgyi téren, formailag tökéletesen eleget tett a vikramasílai kolostoregyetem magas követelményeinek: tudós volt és pap egy személyben.

Ám egy napon meglátogatta őt Dzsálandhara mester. Emberünk oly nagy bizalmat érzett iránta, hogy őszintén megvallotta neki gyötrő problémáját, hogy mit sem ért a hallottakból, s mindent elfelejt. Végtére megkérte a jógit, tanítsa meg valamiféle módszerre, mellyel mindezeken úrrá lehet. Dzsálandhara beavatásban részesítette, eltöltvén a mester áldásával, s minden dolog egyetlen ízéről tanította:

Mint kovács, ki fémforgácsot olvasztva önt ki egyetlen rudat,
A szellemed végtelen természetében egyesítsd megtört tudásodat.

A beavatás által Dharmapát [154] eltöltötte a belátás bölcsessége, s megismerésre jutott, elérve a mahámudrá-sziddhit. E versben nyilvánította ki beérkezettségét:

A megismerő tudatosságot az elemzésen át megbetegíti
A kétségben lévő gondolkodás mérge.
A mester szava áldás, meggyógyul tőle,
Kit a csalóka létforgatag látványa megbetegített.

Számtalan tanítványt vezetett el a megszabadulás útjára, majd életét teljességgel betöltve testben távozott a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


37. Mahipa - a legnagyobb

Mahipa mahasiddha

Aki idejekorán - amikor még fiatal és erős -
nem tör a magasba, hanem tunyaságba süpped,
az a rest ember, elnehezült akarattal és elmével,
nem találja meg a megismeréshez vezető utat.
[155]

A magadhai Mahipa, ez az öntömjénező, szélsőségesen hiú és öntelt fickó, naphosszat egyebet sem tett, mint a város utcáin járkálva pompás izmait mutogatta. Testének erejéből élt, s szentül meg volt győződve legyőzhetetlenségéről. Így esett, hogy egy napon, amikor éppen az utcán sétálgatott, egy rá bámuló jógi látványa hirtelen érthetetlen módon megdöbbentette. Mestere ugyanis így szólította meg:

- Pompás gondolat ez az "ej, de milyen remek fickó is vagyok én" litánia! Csak így tovább, fiacskám!

Az izompaccsirta gőgje úgy odalett, mint szalmacsutak a máglyatűzben. Felismerve tanítójának megigazultságát, a lábaihoz borult tiszteletében. Kérte, hogy mutassa meg a beteljesedettséghez vezető utat. Kánhapa, mert ő volt a jógi, ekképpen tanította:

Fogd hát fel a jelenségeket, mint magát a szellemet,
S legyen ez elmélkedésed tárgya:
A nemszületett, szakadatlan ürességben önmagad uralása.

Mahipa [156] elkerekedett szemekkel hallgatta e kinyilatkoztatást, töprengett felette egy ideig, majd végül kinyögte:

- Na, igen... de én ebből egy árva kukkot sem értek!

A jógi ekkor más oldalról próbálta neki mindezt elmagyarázni:

Karjaid ereje legyen ürességed, ebben ismerd fel való önmagad!
S ebben, amit ismersz -
Egyesíts az égben megismerést, erőt, s minden jelenséget.

A vasgyúró azt hitte, a gyakorlat most már könnyedén menni fog, hiszen az eddigi akadályok módszerévé lettek. Ám minden, amit csak tudott, illékonnyá vált, mihelyt figyelmét rögzíteni próbálta volna rajta. Mikor már végképp minden támaszát elvesztette, az ég végtelen távolában elérte a mahámudrá-sziddhit.

Háromszáz éven át tanított önzetlenül mindenkit, aki felfigyelt beérkezettségére. Felmutatta nekik a múlhatatlan, valódi erőt, ami az önvaló végső, meghatározhatatlan természetén nyugszik. E szavakkal nyilvánította ki beérkezettségét:

Az ostoba gőg hegye alatt a beérkezettség
Kívánságteljesítő drágaköve rejtezik.
Most, a vágyak ellenére, a megvilágosodott tettek
Varázsáról tégy, mert ki az egyetlen ízt megízleli: beérkezik.

Végül kétszázötven tanítványával együtt testben lépett a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


38. Acsintapa - a kapzsi remete

Achinta mahasiddha

Ne egy fát, az erdőt vágd ki!
Onnan tör rád a félelem.
Ha kiirtod mind egy szálig,
úgy leszel bhikkhu, vágytalan!
[157]

Élt egykoron Dhanirúpa városában egy favágó. Másról sem álmodott, mint a gazdagságról. A vagyon utáni vágy olyannyira gyötörte, hogy végül kényszerképzetétől űzetve a magányba menekült. Itt talált rá Kambala mester, s ekképpen szólította meg:

- Látom, az emberek elől már sikerült elbújnod. No de önmagad elől elrejtőztél-e már?

- A gazdagság képzete tart megszállva, ha ez nem volna, szabaddá lenne kötetlen szellemem! De hát hogyan szabadulhatnék meg egy ily erős sóvárgástól?

- Ha a megszabadulás gondolata valóban felébredt benned, van olyan módszer, amit gyakorolhatsz. Ha ígéretet teszel, hogy beteljesíted, megtanítalak rá.

A remete megesküdött, hogy követi mestere tanításait, s ő Szamvara istenség beavatásában részesítette, s az elmélkedés belépési fokára tanította:

Mit nyersz hát a sóvárgással, meddő asszony száz fiával?
Képzetedtől szabadulj!
Képzeld el úgy a testedet, mint felhőtlen éjjeli eget,
Rajta fenn szikrázó csillagok mind a gondolatok.
A Gazdagság Istene maga jelenik meg így neked,
S mert előtted testet ölthetett, minden vágyad betöltetett!

A tanítvány végezte gyakorlatait, s gondolatai a mennyboltozat csillagaivá lettek, majd eltűntek az ég határtalan messzeségében. E gondolatoktól szabad állapotban tért vissza mesteréhez, aki tovább tanította:

Mi hát az ég természete? S mi az, mi ebben tárgy lehet?
E szín és forma nélkülire hogyan tapad vágyad?
S ennek egészét hogyan értheted?

Amint a remete felfogta e vers értelmét, elérte a mahámudrá-sziddhit. E szavakkal fejezte ki beérkezettségét:

A kép és tárgy nélküli mahámudrában
A tízezer csalóka gondolat üres.
Ott minden jelenség tudatosság: bölcsesség s tiszta éberség.
S én valóságom mahámudráként látom.

Acsintapaként, a "gondolatoktól szabad mester"-ként [158] lett ismert, s háromszáz éven át tevékenykedett önzetlenül a lények üdvéért, majd számtalan tanítványa kíséretében testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


39. Babhaha - a megszabadult szerető

Babhaha mahasiddha

Öröm, öröm, nem-függő öröm!
Feltétlen, vágytól-ment öröm!
Minden gondolati forma örömmé lett!
Ó, mily elérhetetlen, titokzatos öröm!

Babhaha, Dandzsur hercege, a gyengébbik nem őszinte híveként, mámorossá részegült a világi örömök borzongató érzésétől. Azonnal és feltétel nélkül beleszeretett minden nőbe, akit csak megpillantott. Ám az idő múltával az édes masni szorító kötelékként kezdte fojtogatni, s egy napon, épp a legjobbkor, egy bölcs jógi tért be hozzá alamizsnáért a palotába. A széptevőben feltámadt a mély és őszinte hit a szent iránt. Útmutatást kért tőle, hogy ha már megszabadulni nem is tud a perzselő kéjvágytól, hogyan tudná legalább ezt az erős késztetést a megszabadulás útjává tenni. A jógi ekképpen tanította:

Bizony mondom, ameddig a férfiban
a legkisebb vágy is él a nő után,
az elméje úgy csüng a lét bilincsein,
mint a kisborjú - amíg szopik - az anyán.
[159]

A beteljesülés minden
Misztikus tapasztalat forrása.
A valóság-mester a szikla,
Miből előtör a beérkezettség áradása.

Beavatta és megáldotta a herceget, s a misztikus csatornák, az életerők és a mag-lényegiség tantrikus jógagyakorlataira tanította:

A lótusz-világkörben kedveseddel,
E kiváló, csodás szerelmeddel
Az éberségben egyesülj,
S fehér magod keverd el vörös magja tengerével.
S ha a nektár a létbe lépett,
Fogjad fel és osszad széjjel, így nem ér véget,
Hogy is érne, gyönyörteli Üdvözültséged.
Majd pedig - mert vágy haladja meg a vágyat -
Tekintsd úgy igéző társad,
A téged ölelőt, mint az Ürességtől nem különbözőt.

Tizenkét évi alapos gyakorlás után a herceg elérte a sziddhit. Ekképpen énekelt:

A ludak királya elválaszt egymástól vizet és tejet.
Eltölt immár az elixír nektárja,
Kiapadhatatlan forrása a Valóság-mester tanítása!

Sok-sok éven át tevékenykedett tanítványaiért, s végül testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


40. Nalinapa - aki magától veszítette el magát

Nalinapa mahasiddha

Koponyanyílásom iszapból született lótuszában
Az üdvösség csírája rejtezik.
Gége-centrumomban a legmagasabb üdv,
Szív-centrumomban az elnyugodott üdv,
Köldök-centrumomban a veleszületett szahadzsa öröm,
S a felülmúlhatatlan beérkezettség.

Bizony még hercegekkel is megeshetik olykor-olykor, hogy a sorsuk csak megfordul, s minden földi pompa a múlt emlékévé lesz. Így történt ez Pátaliputrában Nalinapával.

S a "volt herceg" eztán lótuszgyökereket gyűjtött a tó fenekéről. Ez lett léte alapjává.

Egy napon összetalálkozott egy jógival. A mester a létesülés hiábavalóságáról tanította - s az ellobbanás üdvözültségéről. Nalinapában felébredt a megszabadulás hite. Segítséget kért a jógitól, hogy beteljesíthesse a megváltás útját. Ekképpen nyerte el Guhjaszamádzsa istenség beavatását, a mester áldását, s a "finom testi hordozók" felépítésének tanát.

Fejed koronája felett lásd a folttalan-fehér HAM gyönyörét,
Köldöködnél az átragyogó BAM-szótagot - lángolva fénylik,
S összeolvad a HAM-mal fejeden.
Majd az üdvösség négy foka felkél egymás után:
Öröm, s a legfőbb üdv, a kioltódott öröm,
S a veleszületett öröm.
Ekképpen hagyd el a lét kerekének szenvedéseit,
Elérvén immár a megszabadulás tiszta örömét.
[160]

Nalinapa [161] e tanítást követve beteljesítette életét, lótuszhoz hasonlatosan, iszapból eredve érlelt folttalan, makulátlan üdvöt. Kilenc évi gyakorlás után elérte a mahámudrá-sziddhit.

Ahogy egy nagy út mellett hátrahagyott szeméthegyen
kinyílt jóillatú lótusz örömet visz a szívekbe,
itt, e földi szemétdombon éppenúgy gyújt világot ő,
a Felébredett tanítványa, mindannak, ami sötétben él.
[162]

Négyszáz éven át tevékenykedett önzetlenül a pátaliputrabeliekért, majd négyszázötven tanítványával együtt a Dákiní Mennyországába emelkedett.

[« tartalom ]


41. Busuku (Sántidéva) - a lusta szerzetes

Bhusuku mahasiddha

Közeledik az eredménye annak, ahogyan élek -
Lármát hallani mind a négy irányból.
Jaj, a szarvasnak mindenki ellensége, ráadásul a saját húsa miatt.
Jönnek a vadászok, jönnek. Nem hagyják Busukát legelni,
Nem hagyják vizet inni
(mert olyan a tudata, mint a nyughatatlan szarvas).
S ekkor egy nőstényszarvas jelent meg és így szólt:
"Figyelj, te szarvas! Vedd észre, hogy eltévedtél,
elhagytad az erdőt és összezavarodtál."
Több sem kellett a szarvasnak, oly sebesen szökell,
Patájának nyoma sem marad.
Na, erre mondja Busuka:
Ez már biztosan nem marad a nemtudás állapotában.
[163]

Miért kell hát éppen énnekem, ki már
Száz kétségen és nyomorúságon túlemelkedtem,
A természetes ellenséget, minden szenvedés állandó okát
Megsemmisítenem?
[164]

Busuku hercegi származású [165] szerzetes volt, a hatalmas nálandabéli kolostoregyetemen [166]. A nagy Dévapála király bőkezű adományokkal látta el az akadémiát, s ekkor kegyes szándékkel felvették a mahászanghika rendbe [167] az ifjú herceget.

Az apát [168] igen elégedett volt a szerzetesnövendékek előmenetelével, szorgalmasan tanulták az öt művészet és tudomány tanait. [169] Busukuval azonban elégedetlen volt - míg társai tanultak és gyakoroltak, ő csak az ágyban heverészett, vagy a hasát süttette a napon, hogy a bekebelezett bőséges elemózsiát könnyebben megemészthesse. Nevét a királytól kapta, aki, amikor a herceg kirívó lustaságáról értesült - lám egy szerzetes, aki semmi mást sem tesz, mint eszeget, szundikál és egészségügyi sétáit végzi -, Busukának, "Lustaságnak" nevezte el.

A kolostorban az volt a szokás, hogy minden nap felmondták valamely szútrát, mégpedig úgy, hogy mindig másik szerzetes végezte el e gyakorlatot - a többiek színe előtt. Így idővel mindenki sorra került. Busuku nem tudott semmit, s amikor rá került a sor, persze hallgatott, mint sült csuka a cintálban. A szerzetesek zúgolódtak, morgolódtak, az apát pedig megfenyegette, hogy kihajítja a kolostorból, ha nem teljesíti kötelességét.

- Nem szegtem én meg egyetlen fogadalmat sem - védekezett Busuku -, ha kidobsz, az igazságtalanság. Én egész egyszerűen nem vagyok tudós.

Ám az apát kitartott fenyegetése mellett.

A szerzetesek csak a nagy eseményre vártak kárörvendve, sóvárogva, hogy Busukut, a "hallgatag ökröt", ahogyan maguk közt nevezték, megalázzák. Mindenfelé elhíresztelték a küszöbön álló nagy eseményt.

De ami a Buddhák és az ő fiaik
Hatalmas belátása révén megpróbáltatott,
Valamint általam is felméretett
Képességeim szerint, hát azt miért
Halogatom?
[170]

A lusta szerzetes megmérettetését megelőző éjjelen az apát meglátogatta Busukát, mert igen megkedvelte a fiút, s szívén viselte sorsát. Így szólt hozzá:

- Ettél és ittál, mikor tanulnod kellett volna, s most képtelen vagy arra, hogy akár csak a legeslegrövidebb szútrát is felmond. Ám, ha nem tudsz elmondani egyet sem - ezt tudnod kell -, ki fognak rúgni.

Busuku morgolódni kezdett, de ez nem segített rajta. Az apát megnyugtatta, hiába érvel és vitatkozik, kirúgják, ha nem mond el egy szöveget. Végül így szólt:

- Most mormold hát egész éjjel a Bölcsesség bódhiszattvájának, Mandzsusrínak a varázsimáját. [171]

Megtanította Busukát a titkos gyakorlatra, és a varázsima áldását adta rá.

Busuku nagyot sóhajtva nekifogott az elmélkedésnek. Először a csuháját odaerősítette a mennyezethez, hogy ülve maradjon, ne bukjon előre elszundikálva, majd elkezdte mormolni a varázsszót. Hajnaltájban nagy fényesség támadt cellájában, és maga a bódhiszattva jelent meg előtte:

- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte.

- Ó, a mai nap egy szútrát kell recitáljak, s ezért Mandzsusrí bódhiszattvát hívom segítségül. Rajtam már csak a csoda segíthet - válaszolta Busuku.

- Nos, akkor hát megismersz engem? - kérdezte a bódhiszattva.

- Fogalmam sincs, hogy ki vagy. Úgy tűnik, elszundíthattam. Észre sem vetem, hogy bejöttél.

- Nézz meg hát jobban!

- Hiába, nem segít.

- Ha nem ismersz meg, megmondom: én vagyok Mandzsusrí. Miben segíthetek neked?

- Ha valóban így van, tégy a tökéletes bölcsesség birtokosává és adj erőt, hogy taníthassak, s a bölcsességhez elvezessek másokat is.

- Úgy legyen! - mondta a bódhiszattva, s azzal eltűnt.

Egyedül a Mindentudó ismeri a
Dolgok végeláthatatlan folyását és
Útjait, amely a lényeket megszabadítja,
Még akkor is, ha ők a megvilágosodás gondolatát
Feladták.
[172]

Amikor a lusta szerzetes tanításának ideje elérkezett, az egész kolostor összegyülekezett. Eljött a bámész nép, sőt a miniszterek, végül a király is megérkezett. Busuku teljes nyugalommal fellépett az emelvényre, a szerzetesek baldachinját kérte, s elfoglalta a helyét a templom trónusán. Az összegyülekezett igen tiszteletreméltó szerzetesek, s a nép alig várta, hogy mulathasson rajta, kigúnyolja hallgatását. Busuku azonban hirtelen a levegőbe emelkedett, s testéből sugárzó fény áradt a megdöbbent nézőkre. A sok ember, aki azért jött, hogy kicsúfolja, most dermedten figyelte. A templom kapui bezárultak, és Busuku kérdést intézett a királyhoz:

- Nos, óhajtja, hogy elrecitáljak egy hagyományos szútrát, vagy inkább meghallgatná saját tanításomat?

A tudósok összepislantottak, a király és udvara mulatott.

- Étkezési szokásaid különlegesek, alvásod és sétáid módja pedig valóban ritkaságszámba megy, nem igaz, szerzetesek? Tán az lenne a leghelyesebb, ha most is a saját stílusodnál maradnál!

Busuku ekkor mondta el a Megvilágosodáshoz vezető út [173] tanításának tíz fejezetét. Mindenkiben, aki csak ott volt, felébredt a megszabadulás beteljesítésnek képessége. Tiszteletük és hódolatuk jeléül pompás virághalmot szórtak a mester lábai elé és így kiáltottak:

- Ő nem Busuku, a Lustaság. Ő Sántidéva, az "Isteni Béke"! (Azért nevezték el így, mert gőgjüket lecsillapította.)

A tudósok egy kommentárt kértek a műhöz, amit Sántidéva le is diktált nekik, ők pedig elégedetten elvonultak, hogy kommentárt írjanak a kommentárhoz. Míg a mester beszélt, a szerzetesek is elvonultak, hogy az új szútrát beiktassák a többi bemagolandó mű közé. A világi hívők pedig megkaparintották valahogy az ülőpárnát, amin az előbb helyet foglalt, az oltárra tették és leborultak előtte.

Az apát ünnepélyesen felkérte, vegye át tisztét, ám Sántidéva az udvaron körülnézve csak ennyit mondott: "Eh!", azzal szerzetesi tárgyait a templomban a Buddha képmása elé helyezte, majd anélkül, hogy bárki észrevette volna, csendben elment.

Ha a bódhiszattva ígéretét nem valósítanám meg
A tetteken keresztül, úgy mindenkit becsapnék.
S miféle végzet lesz akkor osztályrészemül?
[174]

Dhókiribe ment, és a maga faragta fakarddal az oldalán jelentkezett vívómesterként a király [175] szolgálatára. Az így szerzett pénzből élt. Tizenkét éven át viselte tisztét, s közben szüntelen, egyhegyű-éber figyelemmel összpontosított a végső valóságra. Végtére azonban Umádéví, Siva misztikus kedvesének őszi ünnepén, amikor a többi őrrel együtt a templomba ment, egyik társa felfedezte, hogy a mester fegyvere nem más, mint egy aranyszínűre festett fakard. Rögvest jelentette a királynak észrevételét, s a szemtelen csalót azonnal a trónterembe parancsolták:

- Rajta, katona, rántsd elő a fegyvered! - dörrent rá nyersen a király.

- Nem tehetem, mert megsebesíteném az itt jelenlevőket, felség – mondta a volt herceg.

- No, azért csak rajta, ezt a kis kockázatot még tán elvállaljuk, nem igaz, urak? De jó, legyen hát enyém a felelősség minden sérülésért, amit majd elszenvedünk... hehe.

- Legyen, de akkor legalább az egyik szemét kösse be mindenki. Ehhez ragaszkodom.

Mikor kérésének nagy vihorászva eleget tettek, előrántotta az oldalán függő hüvelyből a kardot - a bölcsesség ragyogó lángpallosát. Mindenki megvakult arra az egy kíváncsi szemére. A mester visszadugta helyére a kardot, a megszeppent, jajgató király és udvara pedig térden állva könyörgött bocsánatáért. Ő nyállal dörzsölte meg kiégett szemüket, s ezzel menten visszanyerték látásukat. A király kérlelte, hogy legyen palotája papja, de a mester ezt elutasította és távozott.

Hogyan is van ez? Ekképpen távozott,
A megragadhatatlan le hol horgonyozott?
Azért a király látását még visszaadta
A szemtelen katona.

Sántidéva a hegyekbe ment, és eztán egy barlangban élt magányosan. Egy napon épp ínycsiklandó őz-sültet eszegetett, amikor egy arra bóklászó királyi vadász megpillantotta. Rögvest jelentette a dolgot az uralkodónak, aki azon nyomban, kíséretével együtt felment a barlanghoz. Szigorúan megrótta a szerzetest gyilkos tette miatt.

- Én nem vagyok mészáros, lássatok hát, ti vakok - felelte a mester. Avval szabaddá tette a barlang bejáratát. Állatok sokasága szaladt ki onnan, kövéren és elégedetten, a hatalmas csapat egyre gyarapodni látszott, ahogy elfutottak a völgyeken, bérceken át.

- Értsétek meg végre a valóság természetét, és ne próbáljátok állandóan görcsösen megragadni azt. A mindent átható felfoghatatlan és megragadhatatlan öntermészet mindenek alapja és egyetlen íze, fogjatok hát fel mindent a szellem megjelenéseként.

Az őz, mely pecsenyémmé lett, sohasem élt,
Sohasem lesz, s léte soha meg nem szűnik.
Ám ha egyetlen tapasztalat,
S az sem, minek véget vet,
Belső lényeggel nem bírhat -
Melyik akkor a vadász, és melyik az áldozat?
Ó, emberek, ti szorultok részvétre,
S mégis engemet neveztek Busukának!

A király és udvara ekkor a felébredés útjára lépett.

Sántidéva száz éven át tanította mindazokat, akik a segítségét kérték, önzetlenül tevékenykedve minden lény üdvére. E versben nyilvánította ki beérkezettségét:

Beérkezettségem ideje míg el nem érkezett,
Kóstoltam én számtalan ízeket,
S a lét forgatagában a Buddhától elidegenedtem.
A beérkezettségben, lám, a nagy üdvben
Eggyé lett létforgatag s a tudatlanság ellobbanása,
S én lángoló gyémánttá lettem
A tengerek távolában.

Végül testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


42. Indrabhúti - a megvilágosodott sziddhakirály

Indrabhuti mahasiddha

Ha hiányzik az önmagától való kegyelem,
Hiába görcsök, törekvés, fegyelem,
Még mámorban vagy emelkedettségben sem lesz
Abból megvilágosodás - csak valami más...
Üdv és a Buddha, ez nem két dolog,
Hát metszd el a vágyak gyökerét, felfogva az önlét
Örök, üdvözült természetét.

Oddjana titokzatos vidéke két királyságra oszlott: Sambhólára, ahol Indrabhúti király uralkodott, és Lankápuríra, ahol pedig Dzsaléndra király országolt. Mind a két ország pontosan ugyanakkora volt, kétszázötvenezer háztartásból állott. Ám míg Sambhóla lakói a Buddha hívei voltak, addig Dzsaléndra király és alattvalói a brahmanista hithez tartoztak.

Egy napon követek érkeztek Lankápuríból Indrabhútihoz, hogy Indrabhúti hétéves húgát, Laksmínkarát feleségül kérjék Dzsaléndra fia számára. A király megvitatta a javaslatot a négy miniszterével. Mindannyian egyetértettek abban, hogy egy efféle házasság mindkét fél számára igen előnyös lenne. Ám mivel a leány még túl fiatal volt a házassághoz, abban állapodtak meg, hogy arra csak a királylány nagykorúságának eljöttével kerül sor.

Teltek-múltak az évek, és végtére elérkezett a várva várt házasság ideje. El is jött a herceg fényes küldöttsége, hogy az arát a szokásoknak megfelelően országába hazavigye. Igen ám, de akkorra már Laksmínkará, és Indrabhúti király buddhista feleségei mind, Kambala mester tanítványaivá lettek. Egyetlen céljuk a megszabadulás elérése volt.

Így hát a leányban, amint a herceg házába megérkezett, igen erősen feltámadt a világgal szembeni undor. Elszökött és egy barlangban telepedett le. A gyakorlatait végezte. Amint a tökéletes beérkezettséget elérte, latrinapucolókat és más kasztonkívülieket tanított - végül pedig testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Indrabhúti Dzsaléndra királytól értesült húga üdvözültségéről. Rádöbbent, hogy míg a leány a lét mélységeinek legbelsejébe hatolt, ő addig csak az idejét vesztegette. Letette az uralkodás kényszerű nyűgét, lemondott fia javára, szabadulva a tettek gyümölcseitől.

Egy kicsiny kastélyba vonult vissza, s tizenkét éven át végezte gyakorlatát. Végül elérte a mahámudrá-sziddhit. Beérkezettségéről senki sem tudott, egészen addig a napig, amíg fia és egy nemes, akik látogatására indultak, meg nem pillantották kastélya mellett egy trónon ülve - a levegőben lebegve. A fiú és a nemes a látvány hatására az üdvözültség magas fokára emelkedett, s örömmel hódoltak a mester előtt.

A király hét napig maradt az égben, fiának, és az udvar minden emberének a "mélység és felmérhetetlenség" megragadhatatlan tanát hirdette. [176] Végül hétszáz tanítványával együtt testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Ó, mily szívgyönyörködtető egy ország birtoklása,
Mily csábítóak a királyság terhei!
Uralom s hatalom az ember vágya,
Ki az e földön, ki ellenáll neki?
Kocsik, gyöngy, arany, mit segít ez neked?
A haláltól szabadítsd meg az életet!
A valóság-mester tanítása olyan, miként a villám -
Ezt éberen figyeld!
A szorító szenvedés tízezer szála, e sok finom ér mivé lesz,
Ha abba az egybe lépsz?

[« tartalom ]


43. Mékópa - a szörnyűségesen bámuló sziddha

Mekopa mahasiddha

Éld meg a szellem természetét!
Ez a mester parancsa.
A formák között ne tégy különbségeket.
Azért, hogy megszokd nem-kettős öntermészetedet,
A hullaégető hely legyen lakóhelyed.
S ha általad mindez felismertetett,
Menny-világgá, szent bolond!

Mékópa bengáliai ételárus volt. Szívének jóságától vezetvén minden nap enni adott a közelben időző Maitripa mesternek. Egyszer aztán a jógi megkérdezte, miért ad neki ételt újra meg újra. Az ételárus elmondta, hogy egy kedvező újjászületéshez gyűjt érdemeket. Maitripa így felelt:

- Jó bizony a kedvező újjászületés, s pompásak a számos érdemek, de a lények étele: tetteik gyümölcse. Még a legkedvezőbb újjászületés is véget ér a halállal, a lét forgatagának világában minden mulandó. Törekedj hát a megszabadulás elérésére, legyen ez a te újjászületésed!

A szent megtanította az ételárust egy gyakorlatra. Beavatta a titkos tanokba, eltöltvén így a mester áldásával:

Tudatod kívánságteljesítő drágakő,
Általa jelenik meg létforgatag és ellobbanás különvalósága:
Tudás és nemtudás kettősségének forrása.
Tekintsd hát öntermészetedet, a nemváltozó teret,
S leld meg, a kettősség vajon honnan ered.
A nem-kettős tér lényeg nélküli; s a látott mintázat,
Minden tapasztalás, végül így - puszta káprázat.
Mi tehát sóvárgások és félreértések csalásától
Kötöztettünk meg.

Mékópa felismerte szellemének múlhatatlan természetét, s az újraszületés és újra-meghalás illúzió mivoltát. Hat hónapon át időzött egyhegyű figyelemben a szellem végső üdvének állapotában. Immáron mindent a szellem eredeti természetének fényében látott.

Ezután a hullaégető helyen kóborolt, vadállathoz hasonlatosan. Mikor néha bebandukolt a városba, úgy viselkedett, mint egy őrült, s szemeit meresztgetve ijesztően bámult. Az emberek "a szörnyű tekintetű mesternek" nevezték, de egyesek Mékópa, "Felleg" néven ismerték. Sok tanítványának nyilvánította ki magasztos tanait, s végül, kimutatva beérkezettségét, testben távozott a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


44. Kótálipa - a földműves

Kotalipa mahasiddha

Bizony mondom nektek, akik itt összegyűltetek,
ássátok ki a szomj gyökerét, ahogy gumójáért
kiássák a bíranát, nehogy újra meg újra letörjön benneteket
a Kísértő, amint a nádat is letöri az ár!
[177]

Kótálipa, a földműves, az állandóan háborúskodó királyok birodalmából családostól elszökött egy hajnalon. Bevették magukat a sivatagba, és egy éppen csak hogy csordogáló forrás közelében, egy sziklateraszon telepedtek le. Megélhetésükért a nem sok jóval kecsegtető kőpárkányokat próbálták megművelni, embertelenül nehéz munkát végezve.

Egy napon, amikor a földműves épp a sziklák között dolgozott a rekkenő hőségben, hirtelen díszes menetet pillantott meg a távolban, amely éppen felé tartott. Egy darabig tűnődött, hogy elrejtőzzön-e, vagy pedig közelebbről is megnézze a ritka látványosságot. Végül győzött a kíváncsisága, no meg ekkorra már azt is látta, hogy a szekereken és hordszékeken nem harcosok, hanem szerzetesek ülnek. Ekképpen találkozott össze Sántipával, a híres hittudóssal, aki, Srí Lanká szigetéről hazatérőben, már negyedik napja a sivatagban vándorolt szerzetestársaival együtt.

Emberünk kecskebőr tömlőben friss vizet adott a kitikkadt hírességnek. A mester sorsa felől kérdezgette. Kotálipa el is mesélt neki mindent sorjában. Sántipa ekkor afelől tudakozódott, hogy nem akarna-e megismerni egy varázs-imát, amellyel a mezőt könnyedén feláshatná. A földműves természetesen nagy örömmel kapott a felajánlott segítségen. Sántipa ezt a verset mondta neki:

Tested fáradt és elhasználódott:
Ennek oka az életmódod.
Kedvezőtlen sorsod születésed óta:
Ez az élet hatrétű nyomora.
Adakozásod a föld művelése,
Erkölcsöd az erőszak kerülése.
Türelmed: elviselni a szenveket,
Kitartásod állandó fáradozásod lett.
Összpontosításod: fáradhatatlanság,
Bölcsességed mindezek tudása,
Ez életed hat nyomorúsága - hagyd el!
Éld a beérkezettség hat létét e helyett:
A valóság-mester iránti odaadást adakozássá tegyed,
S erkölccsé a szellem uralását.
A szellem természetének állandósága a türelem neve,
S az efeletti elmélyedés a kitartásod,
Összpontosítás: az egyhegyű figyelem,
S a valóság színről-színre látása
Tökéletes bölcsességed megnyilvánulása.
[178]
Eme sors legyen megszokásoddá.

Minden öröm és fájdalom tudatod terméke,
Ez a lét hegyének termőtalaja,
Ebből hajt ki burjánzón a szenvedés gaza.
Ám a hegy maga a nemváltozó, tiszta öntermészet:
Ha eddig leásol, haláltól ment léted -
Tedd hát ásóddá a sugárzó megismerést!
Elmélkedésedben tedd eggyé a két kéz munkáját,
S földed megtermi akkor az élet fáját,
Gyümölcse táplál, nem-múló pomagránát.

A földműves tizenkét éven át elmélkedett a hallottak szerint, és elérte a mahámudrá beteljesedettségét. Hogy ezután szeretete, és tisztelete által miképpen mentette meg a haláltól mesterét, azt Sántipa legendája meséli el. Nevének jelentése: "az ásós mester". Miután számtalan önzetlen tettet vitt végbe a lények üdvére, testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Vágy és fájdalom a szellem képe,
Ásd hát fel e földet a mester tana szerint!
Ám ha köves talajt, sziklát forgat vasad,
Üdvözültségre nem lelsz soha, még akkor sem,
Ha a bölcsek bölcse vagy.
A szívek szívében ébressz éberséget, előbb a szív,
S csak aztán a tények.
A szeretetben az öröm áradásává lesz a hat érzéklet,
Hisz az elkülönülés, az ítélet, a rettegés oka.
Oltódj ki hát tevékenységben, elmélkedésben:
Egyaránt a veleszületett-éber-csendességben.

[« tartalom ]


45. Kamparipa - a kovács

Kamparipa mahasiddha

Testem természetének tűzhelyén az elképzelések szene hever,
A tiszta éberség lángjait a szélső csatornák fújtatója
A középből
[179] szítja fel.
Olvad már a háromszor mérgezett
[180] gondolatok vasa!
Ebből kovácsoltatott a Dharmakája,
S ezt felfogva Kampari megszabadult!

Kamparipa, a kasztnélküli kovács, Pátaliputrában született. Éjt nappallá téve dolgozott, miként annakelőtte apja és nagyapja is, de sorsa igen nyomorúságos volt. Nem csoda hát, hogy amikor műhelyébe egy napon betért Maitripa mester, aki sorsa felől kérdezgette, keserűen elpanaszolta neki élete kínzó sanyarúságát.

A jógi megértéssel hallgatta, majd egyszerre ételt és italt kért a kézművestől. A kovács igen meglepődött. Nem tudott hová lenni örömében, hogy egy tiszteletre méltó vándoraszkéta éppen tőle, az érinthetetlennek közé tartozó, megvetett mesterséget űző férfitól kér élelmet. Nagy boldogan kérte hát meg asszonyát, hogy a szükséges élelmeket elkészítse.

Az ebéd befejeztével Maitripa felajánlotta, hogy amennyiben a hallottakat beteljesítik, megtanítja vendéglátóit a megszabadulás tanára. Ők nagy örömmel és hittel borultak a lábai elé, teljes önátadással a megszabadulás iránt. A jógi ekkor beavatta és megáldotta őket. Ekképpen tanította a három misztikus csatorna tanát:

A vasat saját tisztátalansága rágja szét,
éppígy a bűnöst is saját cselekedetei
viszik a szenvedés poklába.
[181]

- Képzeljétek hát magatok elé műhelyeteket, a fújtatót, a szenet, a tüzet, az olvadt vasat, s minden egyebet. A fújtató a lalaná és raszaná, a tűzhely az avadhúti, s az érzéki észlelés a kovács. A tűz a tiszta éberség, a széndarabok a felfogás és az elképzelések. Kalapáld a három méreg vasát, így a kész mestermű a nem-kettős dharmakája tiszta öröme leszen. Napi munkádat tedd elmélkedéssé.

Kamparipa ekképpen vezette életét, s hat év után elérte a mahámudrá-sziddhit. Segédei mit sem tudtak mesterük beérkezettségéről, mígnem egy napon a tűzhelyen csodálatos módon meg nem jelent egy leírhatatlanul szép mesterremek. Oly tökéletes volt, amilyet még szem nem is látott. A pátaliputrai emberek között ezután gyorsan elterjedt a hír, hogy a kovács a Buddha képességeivel bír. Kamparipa [182] néven mindenfelé ismertté lett. Egész életét a lények kívánságainak teljesítésére áldozta, s végül, kinyilvánítva beérkezettségét, testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


46. Dzsálandhara - a dákiní választottja

Jalandhara mahasiddha

Ahhoz, hogy felidézd magadban az áldást a három területen,
A test, beszéd és szellem minden gondolatát éberen
Kösd egybe a három csatornában.

Dzsálandhara, turkhánai pap, egy napon - megcsömörlötten mindattól, ami körülvette - elszaladt a hullaégető helyre, és ott leült egy dzsambu-fa alá. Egyszerre a magasztos, örömteli boldogság üdvözültségébe került, s egy hangot hallott a feje fölül:

- Nemes ifjú, az igazság megismerésére törekedj!

A pap túlcsorduló boldogságtól áthatva addig kérlelte a dákinít, hogy jelenjen meg előtte testi mivoltában is, amíg az valóban elé is lépett és megáldotta őt. Hévadzsra erőivel töltötte el, és az elmélkedés fokozatairól tanította.

A megnyilvánulás három világában
Gyűjtsd a külső és belső jelenségeket
A test, beszéd és szellem síkján egybe,
Majd összpontosíts a három misztikus csatornában a megismerésre.
Utána ürítsd ki a hármat, s lökd ki az elképzeléseket,
Oszoljanak el a fejed koronája felett.
Juss megismerésre az üresség és jelenség elválaszthatatlanságában.
A tisztaság kapuján át az égbe lökve
A tapasztalat - a tiszta jóga által - nem más, mint üresség,
S üresség az öröm legmagasabb formája.
Tartsd fönn örökkön az öröm és üresség
Elválaszthatatlan egységét.

Dzsálandhara hét év múlva elérte a mahámudrá-sziddhit. Nevének jelentése: "a hálót tartó". [183] Miután kinyilvánította beérkezettségét és önzetlenül tevékenykedett számtalan lényért, háromszáz tanítványával elérte a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


47. Ráhula - a szenilis vénség, aki megifjodott

Rahula mahasiddha

Elnyeli a holdnak fényét falánkan a sárkánybolygó, az égi Ráhu,
S így falatik fel a nem-kettős-tér, a megismerés Ráhujától
A függő keletkezés holdfátyola.

A kámarúpai [184] Ráhula vénségére szenilis trotli lett, mindent elfelejtett, amit valaha csak tudott. Végül még a teste feletti uralmat is elveszítette. Nagy-nagy szégyenében, boldogtalanságában és aggodalmában eljárt a hullaégető helyre. Tán ott egyszer rálel egy mesterre, aki segítségére lehetne.

S valóban, egy napon meg is szólította egy jógi, aki sorsa felől érdeklődött. Az öreg elpanaszolta neki minden gyötrelmét: gyermekei általi üldöztetését, s félelmét az elkerülhetetlen haláltól - bár az tán enyhet ád néki. A jógi elgondolkozva nézte, megjegyezve, hogy a halálra bizony minden embernek fel kell készülnie. Az önbizalmát vesztett vénségnek felajánlotta, hogy megtanítja a megszabadulás titkaira. Ekképpen énekelt:

A Szellem öntermészete az öregségtől mentes,
S a hit igaz értéke nem csökken soha.
Ha gyakorlatodat önátadással valóvá tudod tenni,
Kövess hát engem - Oda.

Az "A" szótagot képzeld el fejed koronáján,
Mely belőle növő holdtányérnak ad, ím, alapot.
Lásd hát, hogy minden, mi mulandó, teremtett:
E holdba belehatolt.

Ha a nem-kettős felfogás sárkánya
A képzetek alany-tárgy holdját elnyeli,
A tiszta öröm pontjában az öröm és üresség
Egyesült folyama árad.
Ebben az ellentétek mind megsemmisülnek,
S fiam akkor minden tulajdonságomat elnyeri.
Ó, a halhatatlanság mily csodás!

Az öreg felpillantott, a jógit keresve, ám bármerre fordult, nem látta, sem közelben, sem távolban. Gyakorlatát végezve így eggyé lett a nem-kettős felfogással. Ennek nektárja keresztül folyt koponyanyílásán, a "tisztaság kapuján". Az elaggott test így eltelíttetett az élettel - tizenhat éves ifjú testévé változott. Ekképpen érte el a mahámudrá-sziddhit, s miután kinyilvánítva beérkezettségét, a város népét tanította, testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


48. Gharbaripa (Dharmapa) - a bűnbánó tudós

Dharmapa mahasiddha

A megjelenő lét lámpájába
Öntsed a válaszra kész éberség olaját.
Ha a hat érzékterület kanócán felgyullad
Az egyhegyű éberség lángja,
Villanás, és nincs már a feledés,
Tompaság és nemtudás homálya.

A bódhinágári könyvmoly élete csendes nyugalomban telt el. A szobatudósok életét élte, olvasott, tanult, olvasott és olvasott. Olvasva evett, tányérjára sem nézve. A világgal egyetlen kapcsolata a könyvtárablakon át - lett volna, ha akár csak egyszer is kipislantott volna rajta.

Ám az évek könyörtelenül elteltek. Emberünk megöregedett, s egyszerre azon kapta magát, hogy már annyira megvakult, hogy a betűket sem látja többé. Ekkor élte át, irtózatos és szívbemarkoló felismerésként, hogy a halál bizony őt is fenyegeti. S eleddig semmit sem tett azért, hogy legyőzze eme rejtező ellenségét. Bizony, még mestere sem volt!

Ajka hiába zeng akárhány szent himnuszt,
ha azok szerint cselekedni már rest, nem él vallásosan,
hanem arra a tehénpásztorra hasonlít,
aki a más marháit számlálgatja.
[185]

Ám a megszabadulásba vetett hite oly erős volt, hogy egy éjjelen egy dákiní jelent meg álmában - majd a tudós hosszas könyörgésére testi valójában is. Mesterévé és misztikus kedvesévé lett. Megáldotta Gharbarit és megtanította az elmélkedés fokozataira is:

Minden jelenségek lámpája rejti az elképzelések vaj-olaját.
A tapasztalás a kanóc, a megismerés a lobogó láng.
Gyújtsd meg a kanócot a tiszta megismerés
Egy-nyelvű lángjával,
S a szellem kívánságteljesítő-drágakövét
Szemléld tiszta tapasztalással.

Gharbari öt éven át elmélkedett a tanítás szerint, és elaggott teste egy nyolcéves fiú testévé változott. A megdöbbent embereknek e verssel válaszolt:

Ha fehérek az okok s a körülmények, e fehér feltételek
Hogyan is adnának fekete eredményeket?
Annak, kinek tiszta a felfogása,
A benne rejlő igazságot csupán tettekre kell váltsa.

Miután önzetlenül tevékenykedett másokért, beérkezettségét kinyilvánítva a Dákiní Mennyországába lépett.

[« tartalom ]


49. Dhókaripa - a szilkés sziddha

Dhokaripa mahasiddha

Ó koldus, ürítsd ki ezt a csónakot!
Lám üresen milyen könnyedén mozog!
Ha a gyűlölet és a szenvedély
kötelékét elvágod, eléred a Nirvánát.
[186]

A pátaliputrai koldust "Szilketartónak" nevezték az emberek, mert éjjel-nappal alamizsnásszilkét tartott magánál, s abba tett mindent, amit csak talált vagy kapott. Ám egy napon senki sem adott neki semmit, s ő egy hatalmas koronájú fa tövébe telepedett le, hogy étlen bár, de megpihenjen. Ekkor lépett elé egy jógi, s arra kérte, adjon neki valamit. A koldust igen bántotta, hogy semmit sem adhat sorstársának, és töredelmesen elnézését kérte. A jógi ekkor felajánlotta, hogy megtanítja a halhatatlanság tanaira. A koldus ezt azonnal örömmel elfogadta, megígérve, hogy a megszabadulás elnyert útját be is teljesíti. Hévadzsra beavatását nyerte el. Mestere ekképpen tanította:

Halld meg hát Dhókari!
Szilkéd tiszta terébe tégy
Minden forma-ismeretet,
S ismerd fel egyként a kettősségeket!

Három év alatt Dhókaripa elérte a sziddhit. A szilkéjét még mindig magánál hordta. Mindenkinek, aki csak erről kérdezte, így felelt:

Íme, ez az üresség szilkéje!
Dhókari adományai: az adottságok,
Mindezekből múlhatatlan üdv születik.
Tiszta öröm, mit Dhókari kíván,
Értitek-e ti boldog és szerencsés emberek
Dhókari titkát, kinek vágya eléretett?

A felmérhetetlen térben, mely a csésze természete,
A megismerés hever, minden dolog valódi lényege;
S a végső megismerésben feltárul
Tér és megismerés elválaszthatatlansága,
S végtelenné lesz a jógi boldogsága.

Önzetlenül tevékenykedett másokért, s miután kifejezésre juttatta beérkezettségét, testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


50. Médhini - a kimerült földműves

Medhini mahasiddha

Ahogy a gyomok pusztítják a mezőt,
úgy pusztítja a vágy az embereket.
Aki megszabadul a vágytól, bő termést hoz.
[187]

Médhini, a pátaliputrai földműves nagyon szenvedett keserves élete miatt. A föld nehezen művelhető volt, ráadásul kevés termést hozott. Így nem csoda, hogy a földművesben igen erős volt a szabadulás vágya.

Egy napon arra járt Lílapa mester, aki részvétet érzet a szerencsétlen ember iránt. [188] Erős akarását látva felajánlotta, hogy megmutatja neki a szabadulás útját, ha azt be is teljesíti. Emberünk ezt azonnal és őszintén meg is ígérte. Megtanulta az elmélkedés mindkét formáját.

Ám alighogy gyakorolni kezdett, kiderült, hogy gondolatai mindegyre elhagyott munkája körül járnak. Egyetlen percre sem tudott Lílapa tanai szerint összpontosítani. Megkereste hát mesterét és a segítségét kérte. A jógi ekkor megtanította arra, hogyan egyesítse az elmélkedés módszerét addigi életvitelével:

A tudatosság legyen az ekéd,
Ökreid pedig öröm és fájdalom -
Ezekkel szántsad föl függő léted mezejét.
S ha e szántásba a tökéletes megismerés magjait veted,
Szüntelen öröm gyümölcsét aratja kezed -
A valóság örök áramlásának gyönyörét.

A földműves tizenkét év gyakorlás után elérte a sziddhit. Beérkezettségét kinyilvánítva hét pálma magasságába emelkedett, és így dalolt:

Velünkszületett megismerésünk tiszta bölcsessége:
A köznapi tapasztalás felerősítése,
Önmagától a tiszta örömöt adja.
Hiszen ez az öröm a létünk alapja,
Valódi öntermészetünk.
A cél ekképpen eléretett.

Hálipaként is ismert lett, s miután számtalan formában tevékenykedett a pátaliputrai emberek javára, testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


51. Pankadzsapa - a lótuszból született pap

Pankajapa mahasiddha

A világban, s nem a beérkezettségben,
A gyémánt a csillámtól önmagában megkülönböztethetetlen.
Ám, ha az üdvbe emel a valóság-mester tana,
Úgy fog e kettő hasonlítani egymásra,
Mint a Nap meg a Hold fényére
A szentjánosbogárka csillogása.

Pankadzsapa, a papfiú, elhagyott helyen, egy lótusz kelyhéből született. Tavának közelében volt egy ereklyetartó, amelyben a Könyörületességből Alátekintő Úr [189]felszentelt képmása állott. A pap nem vizsgálta meg közelebbről, és azt hitte, a kép a Teremtő és Pusztító Mahádévát [190] ábrázolja. Ezért feltételek nélkül imádta.

Ebben az országban az volt a szokás, hogy ha valaki háromszoros virágáldozatot mutatott be egy szentélynél, elvett a sok szál közül egyet, és a saját fejére tette.

Egy napon a papfiú megpillantott egy magányos vándort, amint a képmás előtt éppen áldozatot mutat be. Ám a felajánlás végeztével maga a bódhiszattva jelent meg, és ő helyezett virágot az áldozó fejére. Pankadzsapát elöntötte a féltékenység, és botladozva odarohant a kényelmesen letelepedő utashoz.

- Ejnye, micsoda dolog ez! Hát ez meg hogy a csudába lehet?! Én tizenkét éve imádom ezt a képet - semmi. Te meg csak úgy ukk-mukk-fukk idejössz, leteszel egyetlen árva szál virágot, és tessék, micsoda jelet kapsz! Nahát! Ki vagy te tulajdonképpen?
- Hiába is fáradozol nem tizenkét, de akár száztizenkét éven át is, ha a tisztátalanságok elborítanak. A szív megelőzi a tényeket! "Az ember győzze le a dühöt szelídséggel, győzze le a gonoszságot jósággal, győzze le a fösvénységet bőkezűséggel, győzze le a hazugságot igazsággal!" [191] Árja Nágárdzsuna vagyok.

A pap a mester lábaihoz borult, úgy kérlelte, hogy a tanítványává lehessen. A mester megáldotta és beavatta a szemlélet és cselekvés egységének tanába.

Az érzéki beteljesedettséged iránti vágy - a részvéten át -
Eredeti, meg-nem-határozott természeteddel egy lesz,
Hisz a tökéletes szemlélet megkülönböztetésektől mentes.
Íme, a Könyörületességből Alátekintő Úr.

Pankadzsapa hét nap alatt elérte a mahámudrá beteljesedettségét. Mindenkire könyörülettel és részvéttel tekintett, s a lényeket az üdvözültségre vezette. Végül testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


52. Ghantápa - a varázsharangként csengő szerzetes

Ghantapa mahasiddha

Akkor éred el a Nirvánát,
ha némává leszel, mint egy összetört gong,
s megszűnik számodra
minden nyugtalanság.
[192]

Ghantápa szerzetes volt a nagy nálandai kolostoregyetemen. Példamutatóan beteljesítette a szerzetesi szabályokat. Az öt tudomány és művészet tökéletes tudója volt. Ám egy napon elhagyta a kolostort és vándoraszkétává lett, bölcsességét minden lény üdvére bocsátva. Életszentségének híre futótűzként terjedt el az egész világban.

Egy napon Patáliputrába, a nagy Dévapála király uralkodói székhelyére érkezett. Tanította az embereket, s koldulással szerezte meg mindazt, amire szüksége volt. Egy nagy fa árnyéka volt hűsítő hajléka. Megérkezésének híre hamarosan eljutott a palotába is.

A király, aki buzgó buddhista hívőként élt, gazdagsága adta lehetőségét kihasználva támogatta az országába érkező szerzeteseket és vándortanítókat. Égett a vágytól, hogy új és új módon legyen a lények javára: önnön boldogságát elősegítendő. A feleségétől értesült Ghantápa megérkezéséről, és azonmód közösen elhatározták, hogy hatalmas ünnepi lakomát rendeznek a szerzetes tiszteletére. Nyolcvannégy étel, tizennégy édesség, az italok mind az öt fajtája elkészíttetett. A királyi követ azonban a vendég nélkül tért vissza: a szerzetes elutasította, hogy a palotába lépjen.

Másnap - micsoda megtiszteltetés - maga a király ment el a szerzetesért, kísérete élén. Ám hiába. Ghantápa nyomorult és érdemtelen bűnösnek nevezte ragyogó öltözékű vendégét, mondván, mindenhez, amihez a király nyúl, bűn és szégyen tapad.

A megdöbbent uralkodó nem adta fel egykönnyen, negyven napon át járt a szerzeteshez, de mindhiába kérlelte. Végül az addig oly jól leplezett düh és bosszúvágy irtózatos erővel lángolt fel szívében. Ettől kezdve csak azon volt, hogy ártalmára legyen az aszkétának. Óriási vagyont ígért annak, aki a szerzetes makulátlan hírnevén foltot tud ejteni, bűnbe csábítván a bűntelent.

Éppen ez idő tájt tevékenykedett a városban egész India valaha élt legravaszabb kurtizánja. Ő ezt az ajánlatot a meggazdagodás nyílegyenes és teljesen bizonyos útjának tekintette. Volt egy csodaszép, tizenkét éves szűz lánya, aki olyan, de olyan gyönyörű volt, hogy aki csak ránézett, menten igaz szerelemre gyulladt iránta.

A "madám" úgy vélte, a világ mocskától érintetlen lépre tudja csalni azt, aki nem érintett a világ mocskától. Sikerének teljes tudatában jelentkezett a királynál. Ettől fogva nagyokat ittak előre a medve bőrére, egy néhai medve bőrén heverészve. A prosti akcióba lépett, napokon át járt kiszemelt áldozata nyakára. Kérlelte, hadd gondoskodjék ő a szükségleteiről az esős évszak időszakában. Ilyenkor, mivel az utak tönkreáznak, még a vándoraszkéta is helyhez kötötten él.

Ily elszánt unszolásnak Ghantápa nem bírt sokáig ellenállni. Alig telt el egy hónap - legyen hát -, rábólintott. Darimá, a prostituált, a fellegekben járt örömében, s végső sikeréről meggyőződve ezt a dalt énekelte városszerte:

E lány visszarántja a világi sóvárgásba a szerzetest.
Hogy is történhetne máshogy!
A csaló hamisságon át beteljesedik a fiatal lány minden vágya,
Ehhez lebírhatatlan fegyvere: a neme.
Lábaim alatt hever a világ!

Amikor beköszöntött az esős évszak, Ghantápa, mint mindig, visszavonult magányos elmélkedését folytatni. Világosan és érthetően meghagyta az asszonynak, hogy csak és kizárólag egyetlen szolgát küldjön hozzá kevés táplálékkal. Az mindenbe beleegyezett, és két héten át tartotta is magát a meghagyottakhoz. Hanem aztán! A tizenötödik napon olyan lakomát készítettett, amilyet talán még a király sem eszik. A leányát felöltöztette drága selymekbe, díszes karperecekkel, diadémokkal ékszerezte fel. Ötven szolga kíséretében küldte el az erdő szélén álló magányos kunyhóhoz, ahol Ghantápa időzött.

A szolgák visszafordultak, mihelyt letették terhüket, s a lány ott maradt egyedül, a tálak, terítők, párnák és kancsók között - idegenkedve hallgatta a dzsungel ismeretlen hangjait. Gyorsan be is lépett az elhagyott kunyhóba, és az anyjától tanult szerelmi praktikákat idézgette fel magában, míg a remete hazajöttére várt.

Ghantápa, elmélkedését befejezve, estefelé tért haza az erdőből. Már messziről észrevette, hogy valami szokatlan dolog történik hajléka körül. A szolga, aki ekkorra már ott szokott lenni, sehol. Mindenfelé fazekak, a fűfonat hasadékain át pedig fény szűrődik ki a kalyibából. Hatalmas volt megdöbbenése, amikor belépve a ragyogó szépségű lányra lelt. Az, miként meghagyták neki, bejelentette, hogy ezután ő fogja szolgálni. Rögvest körül is rakta mindenféle finomsággal a nagy zavarban feszengő szerzetest.

Ghantápa evett pár falatot, azután erélyesen megparancsolta a körülötte tébláboló lánynak, hogy most már menjen haza. Ám ő az égre tekintve közelgő vihart jósolt és menedékért könyörgött. Amikor meg végleg kiderült, hogy szó sincs semmiféle égiháborúról, a közelgő este miatt nem mert elindulni: hisz megölnék a rablók. Mit lehetett erre mondani?

Ghantápa megengedte, hogy az ajtó előtt éjszakázzon. Ám mihelyt a sötétség leereszkedett a párás rengetegre, és az éjjeli portyára induló erdőlakók titokzatos neszezése megkezdődött, olyan félelem fogta el a lányt, hogy sikoltozva könyörgött oltalomért. Végül a kunyhóban kapott alvóhelyet.

Ám a kunyhó igen kicsi volt. Ghantápa magának építette, nem számolt vendéggel, hát még hálótárssal! Hiába forgolódtak, mocorogtak, testük minduntalan összeért, s a kunyhó ölében álmatlanul, lélegzetvisszafojtva fészkelődtek. Végtére a szív megelőzte a tényeket - s szerelemre gyulladva egymás iránt eggyé váltak a gyönyörben. Áthaladtak az üdvözültség négy fokán, [193] eljutva a végső megszabadulásba. Ekképpen lett a lány jóginí, Ghantápa misztikus kedvese és útján társa. Egy év múlva megszületett a fiuk.

Eltelt három év. A király közben mind türelmetlenebbé és türelmetlenebbé vált. Mindegyre sürgette a prostituáltat, hogy mutasson végre kézzelfogható eredményt. Az biztosra akarván menni, mindeddig várt, ám most végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy a királlyal látogatást tegyen a lányánál. Futár vitte a közelgő érkezés hírét Ghantápa kunyhójához.

A mester kedvesét tudakolta, hogy most mihez is kezdjenek. Az asszony egy másik országba szeretett volna menni, tartván a szégyentől. Így hát útnak is eredtek. Ghantápa köpenye alatt egyik karjában boroskancsó, a másikban a kisfia. Ám alig haladtak valamit az úton, ott jött szembe velük elefántháton a király, mögötte a kísérete és az egész pátaliputrai nép.

- Mi van a köpenyed alatt szerzetes, mutasd! És mondd csak, ki ez a nő?!

- A fiamat tartom a kezemben, meg egy flaska bort. Ő pedig a kedvesem.

- Háhá! És még én vagyok bűnös! Látjátok, emberek! Szerzetes és fia van! Látjátok?!

- Folttalan vagyok, minden bűntől ment. De te, király, ki a szennybe ragadt, vakon gyalázol. Minden vádad igaztalan.

A király üvöltve szapulta az aszkétát. Egyszerre, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Ghantápa a földhöz vágta a gyereket és a kancsót. A Földistennőt nagy félelem fogta el, és hatalmas vízáradatot fakasztott, amely felfogta a leeső fiút és korsót. Ott lebegtek egy ideig, majd a fiú gyémánt-villám-jogarrá [194] lett, a korsó pedig varázscsengővé. [195] Ugyanekkor a jógi és kedvese úgy jelent meg a levegőben lebegve, mint a Megtartó Istenség és misztikus kedvese, a Vaddisznófejű Dákiní. Az ellentétek egységét megjelenítő tartásban ültek - elválaszthatatlan egyesülésben. [196]

Ezalatt az embereket alant elsodorta az ár. A király és udvara, a bámész városi nép tehetetlenül kapálózva könyörgött irgalomért a mesterhez. Ám ő haragjában szilárdan kitartva nem lépett ki elragadtatottságából. A víz már-már végleg átcsapott a siránkozó tömegen, amikor megjelent a Könyörületességből Alátekintő Úr, és lábával megállította az áradatot, ott, ahol a földből kitört. Az emberek az utolsó pillanatban megmenekültek.

Földre borulva kérték a mester bocsánatát, a sziklafalban pedig egyszerre csodálatos módon megjelent a Könyörületességből Alátekintő Úr kő képmása. A lába alól mind a mai napig forrás tör fel. Ghantápa ekképpen tanította az őt kérlelő embereket:

Méreg és gyógyír: ezt kettőnek véled,
Ám öntermészetük szerint ezek egyek.
Ne tégy hát az úton ilyen kitételt:
"Ártó" meg "segítő": így ugyanazt
Kétszer nevezed meg.
Nem utasít el semmit a bölcs, ki ezt felfogta,
De aki nem beérkezett, a kétségek foglya,
S a lét forgatagában,
Az öt méreg [197] által bizony elveszett!

A király és a nép e tanításon át felfogta végre önigazoló ítéletei szenvedést okozó mivoltát, és a felébredés útjára lépett. A mestert ekkor nevezték el Ghantápának, "varázsharangot tartónak". A szerzetes fiát "Gyémánt-villám-jogar tartónak" [198] nevezte el. A lány pedig, aki időtlenül mindig arra vette rá a mestert, hogy szegje meg a fogadalmát, most végre megnyilvánult, mint az Önzetlenség Istennője. Tanításán át a szerzetes felfogta kettősségeken alapuló létének valódi természetét, és a legmagasabb üdvözültség honába lépett.

Ahhoz, hogy üdvözülj, kösd össze a hármat.
Tedd eggyé a misztikus csatornákat.
Háromra ügyel a bölcs,
Aki a beteljesedettségre vágy -
S e három:
A valóság-mester, a jelenségek, s az éber tudatosság.

[« tartalom ]


53. Dzsógipa - a zarándok

Jogipa mahasiddha

Ha a szellem fénye,
Ez a ragyogó és heves lángnyelv,
Gyújtópontján összpontosíttatik
Az egyhegyű-éberségben,
Akkor a mozgó és mozdulatlan jelenségek
Eggyé válnak öntermészetük egységében.

Dzsógipa, az Odantapuríba való csandála, kasztonkívüli, hatalmas erőkkel bírt, de igen buta volt szegény. A bölcsességnek bizony meglehetősen híjával volt. Így amikor Savaripa mester megáldotta és beavatta Hévadzsra Istenség tanaiba, bizony hiába ismerte meg az elmélkedés két fokozatát. Amint tettekre akarta váltani a hallottakat, be kellett látnia, hogy semmit sem értett meg azokból.

Ismét elballagott hát Savaripához, aki meghagyta neki, hogy mivel erre valószínűleg már képes lesz, zarándokoljon el a huszonnégy nagy kegyhelyre, [199] s az egész zarándoklat alatt mormolja Vadzsra Héruka varázsimáját. [200]

Dzsógipa tizenkét éven át vándorolt, hittel mormolva az imát. Végül elérte a mahámudrá-sziddhit. Ötszáz éven át tevékenykedett önzetlenül másokért, számtalan módszert és képességet felhasználva. Végül testben lépett be a Dákiní Mennyországába.

Nincs út az űrben,
kívül nincs remete,
örök összetevők nincsenek,
a Felébredett meg se rezdül.
[201]

[« tartalom ]


54. Csélukapa - az újjáéledt mihaszna

Chelukapa mahasiddha

Évről évre a mester parancsát követem,
S kioltódott immár a föld, víz, tűz, levegő, mind a négy elem.
A jelenségek, ím, önmagukat emelve égi világba,
A mahámudrává lettek a természetesség által.

Csélukapa, a mangalapuri lustaság, teljesen használhatatlan volt a világ számára. Nem dolgozott, nem lótott-futott a megélhetésért. Agazdasági hírekre rá sem pislantott, semmit, de semmit nem csinált. Leginkább egy fa alatt heverészett, a valóság mikéntjén töprengve.

Egy napon, amikor fűszálat rágcsálva éppen fája alatt feküdt és a felhőket bámulta, odalépett hozzá Maitripa mester. Szintén a fa hűsítő árnyékába kívánkozott. Kettesben heverésztek tovább, majd szép lassan beszédbe elegyedtek. A jógi számára hamarosan egyértelművé vált, hogy a mihaszna szerfelett bölcs és érett gondolkodású férfi, s igaz figyelemmel fordul az igazság felé. Megkínálta hát mindazzal az elemózsiával, amit még reggel kapott az emberektől, alamizsnaként.

Miközben eszegettek, megkérdezte, nem lenne-e kedve beteljesítenie egy gyakorlatot a világ üdvéért. A mihaszna, akit lustasága eddig megakadályozott abban, hogy egy mester keresésére induljon, örömmel beleegyezett a dologba. Ekképpen nyerte el a Megtartó Istenség tanait és áldását. Maitripa ekképpen tanította:

Tested és a középső csatorna tavára
A megismerés hófehér hattyúja száll.
Két patak vize – a szélső csatornák –
Táplálja e tavat, s a figyelem gátja által
A víz a tóban megmarad:
A hattyú nem röppen tova.

Csélukapa kilenc éven át elmélkedett a tanultak szerint, és elérte a mahámudrá beteljesedettségét. Minden gátló lustasága és tespedtsége éberséggé és szárnyaló boldogsággá nemesedett. Ekképpen dalolt:

A fogalmon-túli, a képzetet-nem-alkotó:
Az avadhúti maga lett a tó.
Öröm dalát éneklő hattyú itt az ismeret,
S eggyé tett testet, beszédet és szellemet.
A madár itala az örök élet nektárja,
Szárnyát kitárva úszik tükörsima vízen,
Semmitől sem kötött szabadságban.

A mester [202] testben távozott a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


55. Gódhuripa - a madarász

Godhuripa mahasiddha

Kézben tartva mind a hármat, a csodás jóginőt ölelem.
Ó, örökkön szűz, nem élhetek nélküled, egyetlen percre sem!
Ajkad méz csókkal illetem, s lótusz nektárod lett
Éltető italom.
[203]

Bizony, a madarász különös fickó volt. [204] Rabul ejtette a tollas kis lényeket, hálója elől egy sem menekülhetett. Amikor a lét ürességtermészete megjelent előtte Virúpa mester alakjában, sorsára hivatkozva mentette magát. Szenvedést okozva élt, tettei megkötötték, s ő legalább annyira rabja volt a madárkáknak, mint azok őneki. A jógi azonban feltárta előtte a lét megszabadító természetét. Eme eleddig észrevétlen drágakő előtt örvendő szívvel borult le a befogóháló ura. Ekképpen köszöntötte tanítóját:

Ha a bűnös iránt ily kegyes az örök üdv mestere,
Hogyan is lelhetne elutasításra?
Vezessen hát tana áldott szabadságba!
Beteljesítem mindazt, amire tanítasz.

A jógi beavatta és megáldotta, majd megtanította az elmélkedés módozataira:

Meg van vakítva a világ, csak kevesen látnak.
Az emberek akár a hálóba zárt madarak,
csak néhányan szabadulnak ki, s érik el a Mennyet.
[205]

Ne feledd, mindaz, amit szeretsz, legyen a módszered,
Mert amit keresel: öntermészeted.
S ha valóban igaz önmagadban
Keresve rátalálsz, üdvödet föl akkor ki mérheti?
A madár éneke legyen az utad!
Dal és gondolat benned eggyé legyen.
Veszítsd el önmagad a pompás trillában,
Halld a koil-madár [206] édes énekét.
Így tárul ki előtted minden hang azonossága,
S ekkor hangzás és hallgató megmutatkozik,
Mint a mindent felölelő valóság szabadsága.

Gódhuripa e szerint a tanítás szerint tett eggyé gondolatot, szavakat és tetteket, s felfogta a hangzás és üresség egységét. Kilenc év után elérte a mahámudrá-sziddhit. [207] E dalban nyilvánította ki beérkezettségét:

A külső és belső jelenségeket megtapasztaltam mind,
Mint magát a szellemet,
S a szellem öntermészete fényként felfogatott.
Alva, éberen, álomban s az elmélkedés elragadtatottságában,
Tökéletesen felébredetten, a dharmakája általi hordozottságban
A felébredettség tökéletessége megvalósíttatott.

A világban maradt minden lény üdvére száz éven át tevékenykedett önzetlenül másokért. Végül, kinyilvánítva beérkezettségét, háromszáz tanítványával együtt testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Lótusz és Mennydörgés középen találkozik,
S egyesülésükben lobogó tűzzé lesz
Csandáli, tűzzé a dombí háza.
Kezemben a Nap s a Hold, és vizet öntök,
Ám nem lesz perzselő tűz-parázs, sem füst.
... az égbe lép a világhegy csúcsán át.
[208]

[« tartalom ]


56. Lucsikapa - aki megszökött a világból

Luchikapa mahasiddha

Kezdettelen idő óta küzdünk,
S mindegyre űz a létforgatag áradó hullámzása.
A valóság-mester a biztos szekér, ki a nehéz átkelést
Meg meri tenni, s minket a szabadságba általviszen:
Most!

Lucsikapát, [209] a bengáliai papot, megrettentette a halál. Minden erejét próbára tette, hogy embereket látott maga körül meghalni. Félelme arra sarkallta, hogy kiutat találjon szorongattatottságából, a halál tényére választ leljen. Sorra próbált támaszra lelni megszokott világának dolgaiban, de mindig bebizonyosodott, hogy biztosnak vélt menedékei a halál hatalmának bizony alávetettek.

Végül a magányba menekült, s mivel hírét vette, hogy a buddhista jóga mesterei a halhatatlanság titkának birtokosai, egyéb vágya sem volt, mint mesterre lelni, akitől tanulhatna. Így hát érthető, hogy mikor végre egy jógi sétált oda magányos tanyájához, emberünk rögvest leborult lábai elé. Tisztelettel köszöntötte – megmentőjeként. Az csodálkozva kérdezte, miért e nagy ünnepélyesség.

Elhagytam a világot, hogy az utat kövessem,
S világtalan bolyongtam, egész mostanáig.
Ezen üdvteli napon mesteremre leltem:
Ily mérhetetlen örömet ugyan ki látott?
Szilárd hittel kérem tanításod!

A jógi Szamvara Istenség tanaiba avatta be. Megtanította az elmélkedés mindkét fokozatára. Tizenkét éves gyakorlás után, egyesítve az elmélkedés fokozatait, Lucsikapa elérte a beteljesedettséget. Ekképpen nyilvánította ki beérkezettségét:

Van létforgatag, s van a nemtudás ellobbanása:
Ez kettősség, s én mégsem látok semmi különbséget!
Tiszta örömnek hívják a megszabadulást,
Ám ha köt még bármi ragaszkodás,
Nehézzé lesz úgy az átjutás!

Így dalolt, s eltűnt – testben érve el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


57. Nirgunapa - a megvilágosodott semmirekellő

Nirgunapa mahasiddha

A mester tanítása szabadító középutat mutat,
A kavargó érzelmek s száz vívódó gondolat mind elnyugszanak.
E hullámzó zűrzavar az elmélkedésben elcsöndesül,
S mi a kiegyensúlyozott éberségben nyugalmat lelünk.

Nagy örömmel, pompázatos lakomával és díszes ceremóniával ünnepelte egy purvadésai család a legkisebb gyerek világrajöttét. Minden reménységüket e fiúba vetették. Ám ahogy teltek az évek, s az felcseperedett, rá kellett döbbenniük, hogy olyannyira hasznavehetetlen, hogy még a legeslegegyszerűbb dolgot sem tudja elintézni. Gyengeelméjű lustaságnak, tehetetlen trotlinak nevezték, s állandóan gyalázták.

A fiú végül kimondhatatlan szorongásában és magányosságában elszökött otthonról. Egy elhagyott helyen telepedett le. Itt talált rá Krisnácsárja mester. Arra bíztatta, hogy legalább a koldulással próbálkozzon meg, ahelyett, hogy tehetetlenül éhenhalna. Afiúban azonban oly mélyre beivódott a sok kárhoztató szó, hogy semmi önbizalma sem maradt. Teljesen átadta magát depressziójának és nihilizmusának.

A jógi végül így szólt hozzá:

– Ha nem is bízol magadban, azért a halált csak féled, ugye?
– Nem csak félek, de rettegek a haláltól, no de mit tehetnék ellene?

A jógi ekkor megígérte, hogy megtanítja a halál legyőzésének módszerére, ha megígéri, hogy azt gyakorolni fogja. A fiú ígéretet is tett. Ám feltételül szabta, hogy a gyakorlat olyan legyen, hogy fektében is gyakorolhassa, mert felállni bizony nem fog ő senki és semmi kedvéért. A jógi beavatta a titkos tanokba, és ekképpen tanította:

Nem mai, hanem egy réges régi mondás ez, Atula:
„Szidalmazzák, ki némán ül,
szidalmazzák, ki sokat beszél,
s szidalmazzák, ki mértékkel szól.”
Nincs a földön olyan ember, akit ne szidnának valamiért.
[210]

Tudó és tudott: mindkettő csalás.
Ki ezt fel nem fogja, részvétre méltóan,
Félelemtől és reménytelenségtől gyötrődve szenved.
Ám a félelem maga valójában alaptalan!
Ismerd meg valódi természetét!
Tiszta fénnyé lesz a tudat folyamának árja:
A forma és üresség elválaszthatatlansága.
S te ekkor gátaktól szabadon vándorolsz,
Át úton és falvakon: Szent Bolond.

Nirgunapa [211] kolduló remetévé lett, szakadatlanul végezve gyakorlatát. Megismerésre jutván tanította az arra érdemeseket. Ha valakivel összetalálkozott, s az megkérdezte tőle, hogy kicsoda, ő a szemébe nézett és sírva fakadt.

Fokozatosan kioltódott minden szellemét sötétítő illúzió, s ő egyszerűen, minden erőltetés nélkül elérte a mahámudrá-sziddhit.

Testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


58. Dzsajánanda - a varjak mestere

Jayananda mahasiddha

Időzöm immár a tudatosság elragadtatásában,
Öntermészetünk tisztaságában,
Minden megkülönböztetéstől szabadon!
Beérkezettségem ajándéka a valóság bizonyossága,
Mit nem tarthat sem elővételezettség, sem kétség rabságban!

Bengáliában történt, egy hithű papkirály uralkodásának idején, hogy az egyik Brahmá-hívő miniszter titokban a buddhista tantra gyakorlásának szentelte magát. [212] Módszere sikerre vezetett, s ő elérte az üdv állapotát anélkül, hogy erről bárki is tudomást szerzett volna. Áldozati adományként felszentelt süteményt ajánlott fel a tantrikus isteneknek, amit aztán a varjak eszegettek meg. Ám egy másik miniszter kileste titkát. Mint az államvagyon tékozlóját bepanaszolta a királynál.

Az uralkodó rögvest börtönbe vetette emberét. Hiába védekezett a miniszter azzal, hogy az isteneknek bemutatott áldozat nem holmi bűnös pazarlás, hanem az egész országra üdvöt hozó tett, láncaitól nem szabadult meg.

Igen ám, de elérkezett az óra, mikor a pap imádkozni szokott, s a varjak, mint mindig, most is mindenfelől összegyülekeztek. Várták a sok finomságot. Most aztán várhattak! Amikor végre nagy éhesen rádöbbentek, hogyan is áll a helyzet, huss, nagy dühösen lecsaptak az utcán sétáló emberekre. Csípték őket, ahol csak érték!

Volt valaki a tömegben, aki értette a varjak nyelvét. Így derült ki, hogy az uralkodó börtönbe vetette azt az embert, aki a madaraknak apja és anyja volt.

A király a történtek láttán megértette, hogy igaztalanul bánt miniszterével. Nyomban kiengedte, bocsánatot kérve tőle. Ekkor Dzsajánanda parancsára a varjak elszéledtek.

Ezt látva a király szívének keménysége felengedett, s felébredt benne a szenvedéstől való megszabadulásba vetett hit. A Varjak Mestere, [213] aki aztán mindenfelé ismertté lett, ezt a dóhát énekelte:

Elértem a beteljesedettséget a mester áldásán át,
A veleszületett, önmaga által felkelő, tiszta tudatosságot.
Így lettem hát a tiszta öröm miniszterévé,
Nem szolgálva többé az örvénylőn szenvedő világot.
A király, a lét természetesen fénylő lényege,
Lebírt minden ellent, s a kettősségeket:
Kioltódott a világi örömök számára,
Elnyervén az igaz valóságot.
Halljátok emberek, ti mit sem tudók, halljátok,
A győzelemről Dzsajá nektek mit énekelt!

Hétszáz éven át szolgált önzetlenül másokat, majd elérte a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


59. Pacsaripa - a kenyeres sziddha

Pacharipa mahasiddha

Sehová nem nézve a középpontot látom –
Legfőbb öröm, ellobbant öröm, tiszta gyönyör!
Gyakorold hát a tantrikus titkok mágiáját,
Gyűjtsd a jógi közvetlen tapasztalását.

Pacsari igen-igen szegény csapati-árus volt Csampában. Egyetlen ruhadarabjaként egy rongyot tekert ágyéka köré. A csapatit, ezt a kelesztetlen tésztából készült kenyérféleséget egy árustól szerezte be. Az utcákon az embereknek adta el áruját, ekképpen vezette életét.

Ám egy napon nem tudott eladni egy darabot sem készletéből. Mardosó éhségében elkezdett hát rágcsálni egy csapatit. Ebben a pillanatban megjelent előtte egy szerzetes. A kenyeres azonnal leborult előtte tiszteletében, s átnyújtotta neki a maradék kenyeret. Aszerzetes elbeszélgetett jótevőjével. Miután megismerte körülményeit, elmosolyodott és így szólt:

– Nos, legyen hát akkor e kenyér beavatási ajándékod, ha kívánod, megtanítalak a megszabadulás tanára.

Pacsari elkészítette a köszönetadás világkörét, a szerzetes pedig virágokat ajánlott fel. Ezen keresztül nyerte el a kenyér adományozója a három drágaság oltalmát, tette le a bódhiszattva fogadalmát. A Világokba Alátekintő Úr hatszótagos varázsimájának titkát nyerte el – mert a bódhiszattva volt, aki a szerzetes képében tanította. De erre a kenyeres akkor még nem döbbent rá.

Pacsaripa ezután szüntelenül gyakorlatát végezte. Koldulásból tartotta fenn magát. Egy napon a város forgatagában összeakadt korábbi munkaadójával. ő rögvest annak a kenyérnek az árát követelte rajta, amivel tartozott neki. Mikor kiderült, hogy a koldusnak nincs semmije, a hirtelen haragú gazda dühödten ütlegelni kezdte.

– Nem egyedül ettem meg a csapatit – kiáltott a megtámadott –,
mindketten ettünk belőle, mester és tanítvány is!

Akiáltást oly különösen verték vissza a falak, s oly hangosan csengett, hogy a támadó rögvest elengedte áldozatát, ijedtében nekiadva a csapatit. Pacsari pedig elment a Könyörületességből Alátekintő Úr templomába, és a bódhiszattva szobra előtt pénzt kért a csapatiért, s abban a pillanatban megjelent előtte egy zacskó arany. Ezt korábbi munkaadójának adta, s vétke így eltöröltetett.

Ekkor ez a gondolat merült föl benne:

– Mesterem nem lehet más, mint Árja Avalókitésvara! Elmegyek hát és megkeresem! El is indult a Potalába, a bódhiszattva lakhelyére, ám útközben egy tüskével teli erdőbe ért. A lába csupa seb lett.

Nagyot kiáltva hívta a bódhiszattvát, s ő testi valójában jelent meg előtte:

– Igen, én vagyok a mestered. Ám mondj le arról a képzetedről, hogy a Potalába mész. Térj inkább vissza Csampába, s vezesd tanítványaidat.

Pacsarit múlhatatlan öröm töltötte el, felröppent a levegőbe. Visszatért hazájába, s tanítványait a jelenségek és az üresség elválaszthatatlanságáról tanította. Mindenhol ismertté lett, s végül testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Az öröm lángjai sütik az élet kenyerét,
Nem fogyó ételét az üdvözültségnek.
Étkedül ez legyen a tiszta önzetlenségben,
Így minden szenvedéstől megszabadulsz.

[« tartalom ]


60. Csampaka - a virágkirály

Champaka mahasiddha

Se szantálfa, se tagara, se jázmin
illata nem száll a szél ellenében,
a jóság mégis szembeszáll a széllel,
a jó áthatja az egész világot. [214]

Csampaka király, aki Csampá királyságában uralkodott a virágok szépségének rabja volt. Király és királyság egyaránt arról a csodaszép, törékeny fehér és sárga virágokat hozó növénykéről kapta a nevét, amely a palotát övező kert és az egész birodalom dísze volt. [215]

Virágok között állt faragott trónusa is, és éppen ezen üldögélt, amikor egy vándorjógi lépett elé, alamizsnáért koldulva.

A vándor életszentsége a lelke legmélyéig megérintette a királyt, s a felséges úr trónusáról leszállva maga mosta meg vendége poros lábait. Díszhelyre ültette, és válogatott ételeket hozatott számára. Tisztelettel felkérte, legyen az udvar papja, s a jógi ebbe bele is egyezett. Az étkezés befejeztével Csampaka és a jógi a virágok közt sétálva beszélgettek. Ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak, a kert rejtett szépségei sorban feltárultak, s a birodalom gyönyörűsége ragyogón megmutatkozott.

Ám egyszerre a dicsőség lappangó vágya hurkot vetett a királyra.
Afelől kezdte faggatni a világlátott aszkétát, hogy talált-e bárhol útja
során olyan csodálatos helyet, mint a királyi viráglugas, s olyan királyt,
mely hozzá, Csampakához fogható.

Király vagy, s királyságod szépsége nem vitás,
Ám önámítás volna azt hinned, hogy élted végén
Mindezt elviszed. A távozás – miként jöveteled:
Üres volt, s üres lesz kezed.

Amint a király végiggondolta e verset, a testiség bilincsei úgy hullottak le róla, mint elvirágzáskor a sárga sziromlevelek. Mestereként tekintett a jógira, aki Buddha tanairól beszélt neki és megáldotta. Megtanította az elmélkedés mindkét szintjére. Ám a király gondolatait oly erősen megkötötték szeretett virágai, hogy egyetlen pillanatig sem tudott másra összpontosítani. A jógi ekkor ekképpen tanította:

A jelenségek üresség-természete a mesteri tan virága,
melyre a tudatosság méhe száll.
E virág pora a végtelenség ambróziája,
S a Három Test
[216] kaptárja méhre vár.
Mert hisz egy valójában virág, virágpor és méh,
S méz a túlcsorduló, nem-múló tiszta öröm.
Legyen e méz éltető ételed,
A szemlélődésben hagyd el a kettősségeket.
Ezt a Hatodik Buddha
[217] tanítja neked,
Nyilvánítsd ki beérkezettségedet!

Ezeket mondván a jógi egyszerre eltűnt. A király tizenkét éven át elmélkedett. Felfogta a mester tanainak, a jelenségek ürességtermészetének, a szellemének alapját képező valóságnak, és a színről-színre látásnak el-nem-különülő természetét, és elérte a mahámudrá legmagasabb beteljesedettségét. Csampakapádaként, „virágkirály-mesterként” lett ismert, [218] s végül feleségével, udvarával, országa minden lakójával együtt, testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Miként tiszta fény a módszer és bölcsesség egyesülése,
A valóság-mester: mindent-felölelő, állandó folyam.
Önmagától, kényszertől mentesen felnövő,
Kívánságteljesítő fa a szahadzsa,
Melynek önmagában tökéletes gyümölcse: a Három Test maga.

[« tartalom ]


61. Bhiksanapa - a kétfogú sziddha

Bhikshanapa mahasiddha

Követve
Az egyesülés örömének felfoghatatlan útját,
Mely a megismerő tudás
Hasonlíthatatlan és elérhetetlen szentélyébe vezet,
A bölcs jógi
A tökéletes kiegyensúlyozottsághoz igazodva,
A valóság-mester tanításán át
Beérkezett.

Élt egykoron Pátaliputrában egy alacsony kaszthoz tartozó ember. A kényszer koldussá tette, mert eltékozolta öröklött vagyonát, elvesztegette mindazt, amije csak volt. Faluról falura, városról városra járt tehát, s az emberek könyörületességére bízta magát. Ám egy napon semmit sem kapott, s az éhségtől és kétségbeeséstől mardosva egy elhagyott helyre ment. Összekucorodva átadta magát sorsának.

Ekkor megjelent előtte egy dákiní. Sorsa felől kérdezte, s emberünk elpanaszolta neki minden bánatát. A tündér egyszerre felajánlotta, hogy varázsereje segítségével megmenti, ha elhatározását kinyilvánítja. A koldus ekkor egy fogóval kihúzta az összes fogát egy alsó és egy fölső kivételével, és átnyújtotta mesterének. A dákiní a beteljesített adottságok és a színről-színre látás egységének tanába avatta be.

Bhiksanapa hét év után elérte a tökéletességet.

Ezután is vándorolva járt az országban, de immáron azok kedvéért, akik tanításaira fogékonynak bizonyultak. Évekkel később a Dákiní Mennyországába lépett.

Akinek lecsendesült a teste,
lecsendesült a beszéde, lecsendesült az elméje,
aki összeszedvén felépítette azt, ami szétesett,
aki kihányta a világ csalétkeit,
azt a koldust lecsendesedettnek hívják az emberek.
[219]

[« tartalom ]


62. Telopa (Dhilipa) - az élvhajhász kereskedő

Telopa mahasiddha

A haszon, a gazdagság és az élvezetek hajszolása
elpusztítja a balgákat, de nem a túlsó partra igyekvőket.
Az efféle kincsek utáni szomj révén a balga
elpusztít másokat, és ezzel önmagát is elpusztítja.
[220]

Dhilipa, az olajárus, Szatapuríban élt. Üzlete rendkívül jól jövedelmezett, hihetetlenül gazdag volt, az emberek messzi földről eljöttek portékájáért. Minden pénzt megadtak egy flaska eredeti„Dhilipa féle olajért”. Emberünk pedig ki is élvezte gazdagságának minden örömét. Hatalmas lakomákat rendezett – minden étkezése nyolcvannégy féle főételből, tizenkét édességből és öt válogatott italból állt. Efféle fényűzés csak a királyok számára volt megengedett.

Egy napon betért hozzá a tudós Bhahana, aki a lét szenvedésteli természetéről, s a megszabadulás módszeréről tanította. A kereskedő ekkor felkérte, hogy legyen házának papjává. A tanító ott is maradt, s amikor egy napon megpillantotta Dhilipát, amint a szezám-magvakból olajat présel ki, a következőképpen tanította:

A szezám magja nem más mint a tested,
S a szellem üres természetének edényét
Vélekedéseid s elképzeléseid olaja tölti meg.
Forma és üresség egységéből sodord kanócodat,
S gyújtsd meg azt az éber tudatosság ragyogó lángjával:
A nemtudás sötétje máris elűzetett.
Így a kifogyhatatlan örömben időzz,
A felülmúlhatatlan csodálatos megszabadulásban.

A kereskedő kilenc év után egyesítette az elmélkedés két fokozatát, s elérte célját. Testéből sugárzó fény áradt, mely betöltötte mind a négy égtájat. A hír hallatán a király követet küldött hozzá, hogy megbizonyosodjék a valóságról, s Dhilipa ekkor így énekelt:

No lám, ha összemérhető rang s vagyon,
Meg az üdvözültség kiapadhatatlan forrása,
Úgy lám, csakugyan király vagyok, s birodalmam
A Valóság Királysága!

Az emberek hittel és odaadással kérték tanítását. ő az embereket a nekik legjobban megfelelő módon tanította. Beérkezettségéről ekképpen dalolt:

Felfogtam öntermészetemet a Buddhaként,
S Buddhává lett ekkor minden valóság természete.
A szahadzsa – a veleszületett teljesség – erő-átadása
A nemszületett Vadzsradhara valójával itat át.

Évekkel később, sokak kíséretében érte el a Dákiní Mennyországát.

 

[« tartalom ]


63. Kumbharipa - a fazekas

Kumbharipa mahasiddha

A megszokások pörgő korongján
Formáltatik a lét dala és tánca,
Ám az éberség s a megismerés tüze
Kiégetett most minden tompa árnyat.

Kumbharipa, a fazekas, Dzsómanasríben élt. Napestig szakadatlanul dolgozott megélhetéséért. Tevékenységének egyhangúsága azonban rettenetesen nyomasztotta, s ő egyre erőteljesebben változás után vágyott. Így amikor egy napon egy jógi élelmet kért tőle, teljes bizalommal elpanaszolta neki problémáját, munkájának hasztalanságát és vesződséges voltát. Az aszkéta ekkor minden lény állandó nyomorúságáról, a szenvedés világköréről beszélt neki. Afazekasban felébredt a vágy – megszabadulni minden nyomorúságtól, s kérése nyomán beavatást nyert a megszabadulás titkos szövétnekébe.

A nemtudás földjéből készíttetett a szenvedések agyaga,
S a kapzsiság, sóvárgás korongján készült hat fazéknak
Ez az anyaga.
A tiszta éberség lángjával égesd ki őket, akkor nem-múló
Tartalommal telítődnek.

A kézműves hat hónap után elérte a sziddhit. Ezután fazekaskorongja magától forgott. Akész fazekak úgy ugrottak le róla, ahogy az öröm sugárzott szívéből. Amint a város lakói értesültek beérkezettségéről, Kumbharipának, [221] „fazekas mesternek” nevezték el. ő, miután felismeréseit kinyilvánította, testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


64. A náth sziddha Csarbaripa (Csarpati) - aki kővé változott

Charbaripa mahasiddha

Az ön-beteljesítés minden Buddha
Legmagasabb fogadalma.
Aki szellemének öntermészetét mindig felfogja,
Azzal a szemlélettel bír, amivel a Buddha.

Élt egykoron Magadhában egy jómódú csorda-tulajdonos. Seregnyi vizibivalyt, bárányt és lovat mondhatott a magáénak. Amikor meghalt idős apja, hatalmas halotti tort rendezett. Az emberek hosszú időn át emlékeztek rá fenséges pompája miatt.

Még mielőtt véget ért volna a több napos áldozati rítus, a férfi a család többi tagjával együtt egy reggel elment a szent folyóhoz, a Gangeszhez, hogy rituális fürdőt vegyen. Nem maradt otthon más, csak a legfiatalabb feleség, újszülött gyermekével.

Ahogy az asszonyka otthon tett-vett, egyszerre, mintha az égből ereszkedett volna alá, előtte termett Csarpati mester, s elemózsiát kért tőle. Mikor meghallotta vendéglátójának aggályait, miszerint szidalmazást kap, ha a már igencsak megfogyatkozott ételből másnak is ád, felajánlotta, hogy ebben az esetben jöjjön el erdőn túli kunyhójába: vezesse útján a szent tűz lángja. Míg evett, csodálatos szavakkal mesélt a lét boldogságáról, s olyan örömöt gyújtott hallgatójának szívében, amit az eleddig sosem érzett.

Nem sokkal azután, hogy a remete elment, hazajött az anyós. Látván az étkezés maradványait, olyan vadul kezdett veszekedni a fiatalasszonnyal, hogy az elviselhetetlen fájdalmában gyermekét felkapva elrohant Csarpatihoz.

– Jól van így – köszöntötte a mester, és vízzel hintette meg mindkettejüket: anya és gyereke Buddha kőből lévő képmásaivá lettek. Semmi szükség nem tudta hát őket eztán sanyargatni.

A fiatal apa éppen ekkortájt ért haza, s kereste eltűnt feleségét. Amikor megtudta, hogy elment hazulról, keresésére indult. El is jutott a mester kunyhójáig – s a víz beavatásán keresztül ő is a Buddha kőből való másává lett. A mester mindhármukat egy alapra állította.

Ekképpen jött el, keresvén a többit, eltévedt bikaborjúként az egész család, a rokonok s a barátok, háromszáz ember egymás után. Mindnyájan a Buddha kő másaivá váltak.

A csordabirtokos fia elérte a nyolc nagy varázslatos képességet, s az egész országban ismertté vált.

Csampá királya is tanítványává lett, akárcsak a gudzsarok, ezek a szilaj bivalypásztorok. A király templomot építetett mestere és szülei számára, s egy másikat a háromszáz rokon számára. A fiú varázserőket nyert, és Dumapaként lett ismert. Megfogadta, hogy a templomban várja meg a Szeretetteljes Barátságosság Buddhájának, Maitréjának eljöttét, hogy akkor, fogadalmát beteljesítve, az egész világ üdvéért tevékenykedjék.

A messzi útról hazatérőt
túláradó örömmel fogadják rokonai, barátai,
s mindazok, akiknek szívéhez közel áll.
Az erényes embert,
midőn távozik ebből a világból a másikba,
úgy várják jótettei, mint szerettei a hazatérő jóbarátot.
[222]

[« tartalom ]


65. A sziddhá jóginí Manibhadrá - a boldog háziasszony

Manibadhra mahasiddha

Minden jelenséget ítélet kísér, a káprázat vágtatása,
Ha a szellem természete beárnyékoltatott.
Ám midőn a valóság öntermészetemként feltárult,
Semmit sem ítélve, ebben, a megtisztult jelenségekben állok.

Élt egykoron Agarcsében egy gazdag ember. Volt neki egy csodaszép, tizenhárom éves leánya. A kor szokásainak megfelelően eljegyezte egy azonos társadalmi helyzetű fiúcskával. Persze a gyerekek nagykorúságuk elérkezéséig továbbra is a szüleiknél laktak.

Teltek-múltak az évek, és egy napon, amikor már igencsak elközelített az esküvő várva várt ünnepe, Kukkuri mester tért be a házhoz, alamizsnáért koldulva. A szép leányt igen meglepte, hogy egy jóképű és pompás kiállású férfiú rongyokba öltözve koldul, magányosan, asszony nélkül. Észrevételeit nyíltan és őszintén a vendég elé tárta.

Mondd, hova menjek én?
Család barlangjába, egy eszme szigetére,
Vagy a jólét egébe?
Életre Kukkuri hol talál?

Sem a levegőben, sem a tenger közepén,
sem s sziklák hasadékaiban nem ismeretes
olyan hely a világon, ahová elrejtőzve
a halál ne győzné le az embert.
[223]

Szabad vagyok minden reménytől és minden vágytól.
Üres elme a férjnek neve. Az üdv természete,
Mely tőlem magamtól ered,
Mert mindenen túli, nem kifejezett.
[224]

A lány hirtelen bizalommal telt el e különös ember iránt, és arra kérte, fogadja tanítványául. A jógi meg is hívta magához – a hullaégető helyre.

Manibhadrá – így hívták a lányt –, nem tudott hová lenni örömében. Annyira izgult a közelgő találkozás miatt, hogy a házimunkát is gondatlanul végezte, alig várva az este beköszöntét. Alighogy eljött az idő, szívrepesve, nagy boldogan szaladt el Kukkuripához, a hely félelmetes mivolta meg sem érintette. Leültek egy farönkre, testvériesen elosztották és megeszegették mindazt az ételt, amit a lány egy kendőbe csomagolva magával hozott. Egy jó órán át beszélgettek.

Kukkuripa a Megtartó Istenség tanaiba avatta be Manibhadrát, megáldotta, és megtanította az elmélkedés két fokozatának egyesítésére. Hét napon át maradt teljes magányban a leány. Szilárdan rögzítette figyelmét a nem-születetten, a mesterétől tanult módszer szerint. A nyolcadik napon azután hazament.

Volt is otthon nagy ribillió! Szülei el sem tudták képzelni, hogy hol marad ilyen sokáig, már az egész utcát fellármázták aggodalmukban. Szidták, mint a bokrot, és remek pedagógiát követve vadul csépelték a nagy nehezen megkerült lányt. Manibhadrá csak napok alatt tudta lecsillapítani a felkorbácsolt szenvedélyeket.

Ezután teltek a napok, múltak a hónapok. A megkerült gyerek pontosan végezte otthoni munkáját – ám a mesterével történt találkozása óta egyhegyű figyelemmel elmélkedett a végső valóság felett.

Eljött az esküvő ideje, eljött érte jegyese, s ő vele ment. Megszületett a kisfia, majd két évvel később a kislánya is. Akkorra Manibhadrá már tökéletes uralomra tett szert teste és szavai felett.

Tizenkét év telt el azóta, hogy Kukkuripával találkozott, amikor egy reggelen, mint mindig, korsóval a kezében a patakra ment vízért. Visszafele jövet megbotlott egy gyökérben, elesett, a korsó meg, placcs, darabokra tört egy nagy kövön.

Aki tudja, hogy ez a test oly törékeny, mint a korsó,
az ebből a gondolatból építsen magának erődöt.
A Megismerés fegyverével szálljon szembe a Kísértővel,
s ne hagyja abba a harcot, amíg le nem győzte teljesen!
[225]

Elmúlt dél, az asszony meg sehol – a férje aggodalmaskodni kezdett és a keresésére indult. Ott talált rá, a kőnél, ahol még mindig meredten bámulta az elszórtan heverő cserepeket. Növekvő riadalommal kérdezgette, hogy mi lelte, ám választ nem kapott. Odasereglett a család, a rokonok, az egész szomszédság, mindent megpróbáltak, hogy figyelmét magukra vonják, mindhiába. Így telt el a nap, s lassan beesteledett. Amikor éjfélre járt, a háziasszony egyszerre ezt a verset mondta a szendergésből felriadóknak:

Életük edényét ezek a kedves lények kezdettelenül összetörik,
Éltük így ér véget. Házukba újra és újra vissza miért térnek?
Ma „én”-edényemet összetörtem,
De a létforgatagba vissza nem térek, a tiszta örömbe érek.
Igaz csoda a valóság-mester, hit és remény által üdvre vezet!

Ezeket mondva felröppent a levegőbe. Huszonegy napon át tanította a városbelieket, majd testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


66. A sziddhá jóginí Mékhalá - a lefejezett nővér

Mekhala mahasiddha

Aki a Nap és a Hold egységét megérti,
az mindent megtett maradéktalanul.
Övé a Tan kosara,
s ekkor megjelenik a belső mester.
[226]

A dévíkottai családapának két lánya volt, Mékhalá és Kanakhalá. Egy hajós fiaihoz mentek feleségül. Ám a durva férfiak a mézeshetek elmúltával, midőn a vágy gőze elillant fejükből, olyan durván és modortalanul kezdtek el bánni velük, hogy az teljességgel elviselhetetlen volt. A két ártatlan teremtés nem erre született, s nagy kínjukban
még a szökés gondolata is felmerült bennük. Végül is a kötelességtudásuk kerekedett felül és maradtak.

Egy napon előttük haladt el az utcán Krisnácsárja mester, aki, valljuk be, egy kicsit mindig is vonzódott az enyhén színpadias ízű megnyilvánulásokhoz. Hétszáz dáka és dákiní kisérte, díszes baldachin lebegett a feje felett, körülötte pedig damaru-koponyadobok peregtek. A két testvér leborult előtte, elmesélték neki sanyarú sorsukat, és megkérték, mutasson kiutat. A mester megáldotta, és Vadzsra Váráhí titkába avatta be őket, amely a mahámudrá-tanítások egységét [227] jeleníti meg.

Mindenekelőtt a tudatot kell
a tiszta bölcsesség által lecsendesíteni,
mert akkor kontrollálható és legyőzhetF
az illuzórikus világ minden ereje.
[228]

Tizenkét év szüntelen elmélkedés után a két testvér az út beteljesítésével elérte a megvalósulást. Megkeresték mesterüket, és lábaihoz borultak tiszteletük jeléül. Krisnácsárja barátságosan elbeszélgetett velük, de csak nem jutott eszébe, hogy kik is lennének vendégei. Végül megkérdezte tőlük. Akét jóginí elbeszélt neki mindent úgy, ahogyan az történt.

A mester ekkor áldozati adományt kért tőlük, a hagyományt követve, s nem is akármilyent: a fejüket. Akét tanítvány nem lepődött meg a kérésen, szájukból előrántották a bölcsesség kardját, s nyissz – már át is adták Krisnácsárjának a fejeiket. Miközben a mester a kezeiben tartotta a fejeket, azok ekképpen énekeltek neki:

A mester iránti odaadásban egyesítettük
Az elmélkedés két fokát,
S létforgatag és ellobbanás megkülönböztetése
Ekképpen megsemmisítetett.
Eggyé lett elutasítás és elfogadás mardosó kétsége,
Megvalósult szemlélet és tettek időtlen egysége.
A végtelen tér és a tiszta éberség összeolvadásában
Oltódott ki az „én” és a „más”,
A nem-meghatározott szimbóluma legyen ez az áldozás.

A mester meghatott örömmel felelt:

Nézzétek hát e két nagy jóginít,
Kik örömben céljukra leltek!
Éljetek hát minden lény javára,
Ti önösségtől mentek, üdv kapuját tárva!

Ezzel visszahelyezte fejeiket a nyakukra. Testük a legkisebb heg nélkül újra ép lett. Mindazok, akik ennek tanúi voltak, az üdv egébe emelkedtek. Akét jóginít „a lefejezett nővéreknek” nevezték el. Amint tiszteletük és odaadásuk jeleként megérintették mesterük lábát, elérték a mahámudrá legmagasabb beteljesedettségét. Sok-sok éven át tevékenykedtek önzetlenül másokért, s végül testben léptek be a Dákiní Mennyországába.

Felismerve a külső és belső jelenségeket,
Mint magát a szellemet,
Elmélkedve az elfogulatlanságban,
Az egyetlen ízt megízlelheted.
Így leltem meg a legmagasabb
Elmélkedés elragadtatottságában,
Erőfeszítéstől és fáradozástól menten,
Buddhát, nem-múló gyönyört,
S a világ üdvére boldogságomat.

[« tartalom ]


67. A Sziddhá jóginí Kanakhalá - a lefejezett húg

Kanakhala mahasiddha

Felépítettem a türelem romolhatatlan eszközét,
S az erény gyémánthoz hasonlatos
Erejével megkoronáztam.
Majd a tudatosság szekerére szálltam,
S töretlen hitemmel emberi holttestemet
Birtokomba vettem.

Kanakhalá [a sziddhá jóginí] Mékhalá húga. Történetét többnyire az ő legendájával együtt mesélik el.

[« tartalom ]


68. Kilakilapa - a kitaszított nagyszájú

Kilakilapa mahasiddha

Aki csak a mások hibáit kutatja,
akinek mindig a szemrehányáson jár az esze,
mindig és mindenért zúgolódik,
valamiért mindig sértve érzi magát,
attól messze van a szenvedélyek kihunyta,
ehelyett egyre nagyobbra nőnek szenvedélyei.
[229]

A bhiralirai Kilakila, ez az alacsony sorból származó nagyszájú fickó, városszerte hírhedett volt kötekedő hajlama miatt. Addig-addig bosszantotta az embereket, mígnem egy szép napon megelégelték kötözködéseit. Kerek perec megmondták neki: távoznia kell, mégpedig azonnal.

Az elviselhetetlen fráter a hullaégető helyen kötött ki. Igen-igen megszeppent. Elveszítette mindenét, s most a halált várta. Ekkor talált rá egy jógi. Megkérdezte tőle, miként talált e pompás helyre, Kilakila pedig minden bűnét bevallotta neki. Kérlelte, hogy vezesse el a megszabadulás útjára. Ekképpen nyerte el a nagyszájú a „Titkok Mesterének” áldását és titkos tanait.

Beszéded s az emberek szavai – ezek mind puszta hangok.
Tekints minden külön zengzetet egynek,
S úgy tekintsd a létrehozott hangot, mint amely
Menydörgésként az égből aláviharzott,
Villám az üresség egéből – szivárvány sziromeső.

A kötekedő, aki eddig csak a bántó, rosszindulatú hangszínt vette észre a másik hangjában, ettől kezdve minden téveszméjétől megszabadult. Minden hang és jelenség a mahámudrává lett számára. Elérte célját, a jelenségek ön-megszabadító állapotát. „Kötekedő” néven vált ismertté, és önzetlenül tevékenykedett mindenkiért, aki hittel fordult hozzá. [230] Útjának végén harminc tanítványával együtt testben érte el a Dákiní Mennyországát.

A dharmadhátu [231] folttalan egén
a tiszta teremtőerő villáma dörög;
Átváltozott a csalóka jelenségvilág egész tapasztalása:
Szépséggé s gyönyörré vált a Három Test éberségének
Beteljesítése által.

[« tartalom ]


69. Kantalipa - a foltszabó

Kantalipa mahasiddha

A Valóság-mester tűmmé lett,
S a könyörületesség cérnáját öltötte kezem.
Egybevarrtam szépen a három területet:
Így készült el a jóga-király csodálatos új ruhája!

A manidharai foltszabó mit sem tudott az örömről, nem látott soha boldog napot. Kezének munkájából tengődött. Egy napon, amikor ujját véresre szúrta a tűvel, betelt a pohár, elviselhetetlen kétségbeesésében kifutott a világból. Egy elhagyatott helyen a földre vetette magát.

Egyszerre egy asszony lépett oda hozzá, aki sorsa felől érdeklődött. Emberünk rögvest bizalmába fogadta, és elpanaszolta neki nyomorúságos helyzetét. Az asszony ekkor afelől tudakozódott, hogy amennyiben birtokában volna, beteljesítené-e a megszabadulás tanát.

Amikor a kézműves ezt tiszta szívből megígérte, beavatta Hévadzsra istenség tanaiba és megáldotta. Az asszony ugyanis nem volt más, mint Vétálí dákiní. [232]

A foltszabó megpróbált a tanultak szerint elmélkedni, de gondolatai minduntalan elkalandoztak, régi mestersége körül jártak. Adákiní ekkor elmagyarázta neki, hogyan teheti kalandozó gondolatait a megszabadulás útjává:

Úgy tekintsd rongyaid, mint az üres teret,
Éberségedet s a bölcsességet a tűvé tegyed,
Varrd egybe őket a könyörületesség fonalával,
S a három területen öltöztess föl minden lényt
E királyi ruhával.

A szabó felismerte az üresség és az együttérzés egységét, és elérte a mahámudrá-sziddhit. Kantalipa [233] mesterként lett ismertté, s önzetlenül szolgált minden lényt. Végül, kimutatva beérkezettségét, testben érte el a Dákiní Mennyországát.

[« tartalom ]


70. Dhahulipa - a kötélverő, akinek hólyag volt a kezén

Dhahulipa mahasiddha

Nem a vasból, fából vagy kenderkötélből készült bilincseket
mondják erősnek a bölcsek, hanem a drágakövekhez,
gyermekekhez, feleségekhez ragaszkodás szenvedélyét;
ezt a visszahúzó, nem mindig szoros, de mégis csak
nehezen meglazítható köteléket. Akik ezt a bilincset is
elvágták, a vágy gyönyöreiről lemondva koldusokként
vándorolnak tovább.
[234]

A dhókarai kötélverő alacsony kasztba tartozott. Kezeinek munkájából élt. Ez a megélhetés bizony meglehetősen szűkös volt. Igen-igen el volt hát keseredve sorsa miatt. Amikor egy napon éppen az erős, szálas kusa-fűből sodort kötelet – s az rettenetes hólyagokat dörzsölt kezére –, végleg mindenből elege lett. Fájdalmában mindent a földhöz vágott, hátra sem nézve elrohant, s egy magányos helyen átadta magát bánatának.

Itt talált rá egy jógi, s megkérdezte, mi bántja. Emberünk kezének fájdalmára panaszkodott, mutatván a véres sebeket. Az aszkéta csak legyintett minderre, s a poklok irgalmatlan, végtelen hosszú szenvedéseiről mesélt neki. Azzal nyugtatta, hogy ily hosszú szenvedés bizony még egy kötélverőt is könnyedén utolérhet – akkor aztán majd álmodozva fog e piciny kis kellemetlenségre gondolni.

El lehet képzelni, hogy az eddig sem kifejezetten nyugodt kézműves hogy megrettent erre. Kérlelni kezdte a jógit, hogy ha már mindezeket megmutatta neki, akkor mutasson mindebből kiutat is. A jógi ekkor beavatta és megáldotta, megtanítva egy olyan gyakorlatra, amellyel elképzeléseit a megszabadulás útjává teheti:

A kötél, mit készítesz, jelenlevővé lesz,
Képzeld hát mellé elővételezésed,
Majd fogd fel úgy mindkettőt – képzetet, kötelet –,
Mint mindent magábafoglaló teret.
S ekkor rögzítsed egyhegyű figyelmedet
Az önvaló lényeg-nélküli lényege felett.

A kötélverő tizenkét éven át folytatta gyakorlatát. Felfogta a név és forma lényegi egységét, a tér relatív, minden kitüntetett középponttól mentes végtelenségében. Elérte a sziddhit, és Dhahulipaként, „a kötél mestereként” lett ismert. E dalban nyilvánította ki beérkezettségét:

Nem található meg kereséssel
A bölcsesség nem-kettős-térbe rejtett kincse.
Ám ha a nem-cselekvés állapotában hagyod szellemed,
Az üdvözültségben a tiszta öröm jelenik meg neked.

Hétszáz éven át vándorolt Indiában, önzetlenül szolgálva másokat, végül beérkezettségét kifejezve a Dákiní Mennyországába emelkedett.

[« tartalom ]


71. Udhilipa - a madárember

Udhilipa mahasiddha

Őrültség követni a vágtató gondolatot.
E hajszának ellenállva
Megálljt parancsolsz a kényszerítő megszokásnak.
Nem időzve sehol, a szellem középpontra talál:
Ezt hívják szárnyalásnak.
De hajszolhatod száz világot végigjárva,
Hazug, ki azt mondja: máshol megtalál.

Élt egykoron Dévíkotta városában egy nemesember. Csodálatos érdemei révén már itt a földön mennyei gazdagságot élvezett. Nem volt olyan gyönyör, amelyben ne lett volna része, s ő szívének ártatlanságában élvezte a világ minden szépségét. Egy napon, amikor a hegy csúcsán épült palotájának ablakán kipillantott, észrevette, hogy az ötszínű felhők állatok alakját öltik fel. Ahogy messzebbre tekintett, egy szárnyaló hattyútlátott, amely feljebb és feljebb szállt, s végül eltűnt az ég távolában.

– Ó, micsoda öröm lenne repülni – gondolta magában, s ez a gondolat attól fogva nem hagyta nyugodni.

Így amikor Karnari mester a palotájába jött, a legfinomabb ételekkel és italokkal halmozta el, s arra kérte, tanítsa meg az egekben szárnyalni.

Karnari mester beavatta a csatuspítha-mahájóginí-tantrába, [235] s meghagyta neki, hogy látogassa meg az erő huszonnégy helyét, [236] gyűjtse össze onnan a huszonnégy dákiní [237] huszonnégy csodaszerét, s a dákiník varázsimáit, s ezeket mormolja is el tízezerszer.

A vándorrá lett nemes ezt be is teljesítette, s azután elment mesteréhez, hogy az elixír elkészítésének titkát megismerje. Karnaripa elmagyarázott neki minden szükséges tudnivalót, ekképpen fejezvén be:

– Tedd hát a Mindent-gyógyítót először egy réz, majd egy ezüst, s végül egy arany edénybe, ezután fogsz tudni repülni.

Tizenkét év után elkészült [238] az elixír, s mert gondosan és jól készítette el:

Semmi sincs, mi visszahúzza,
az emlékháló szétszakad,
száll magasba tó hattyúja,
és mindent, mindent hátrahagy.
[239]

[« tartalom ]


72. A kapáli sziddha Kapálapa - aki koponyákat viselt

Kapalapa mahasiddha

Minek a kacagás, minek a jókedv,
hiszen a világ szüntelen lángokban áll!
Amikor rátok szakad a sötétség,
nemde egy lámpást kerestek először?
[240]

A rádzsapuribeli napszámost nagy-nagy szerencsétlenség érte. Nem elég, hogy hirtelen meghalt a felesége, de amíg testét kivitte a hullaégető helyre, meghalt mind az öt fia is. Az elviselhetetlen bánattól összetörve a földre rogyott, és keserves zokogás rázta testét.

Ekkor lépett oda hozzá Krisnácsárja mester, aki bánata okáról kérdezte. Aszenvedések súlya minden elővételezettséget ellobbantotta férfiban, s így teljes kioltódottságban beszélgettek a mesterrel a létesülés nyomorúságáról.

Mivel Krisnácsárja látta, hogy a napszámos megfelelő kitartással bír, és véghez tudja vinni a gyakorlatot, Hévadzsra Varázskörébe avatta be. Megtanította az elmélkedés fokozataira. Végezetül az öt fiú holttestéből kivágta a jógik csontdíszeit, az asszony fejét pedig lemetszette, és koponyacsészét készített belőle. E tárgyakat átnyújtotta tanítványának.

Nem a megszokott gyakorlatok,
Vagy a külső formaságok jellemzik a koponyacsésze-jógit.
A valódi koponyacsésze-jógi az,
Aki minden bevett szokástól megszabadul,
És megvalósítja a megvilágosodott-tudat Nagy Boldogságát.
[241]

E koponya legyen elmélkedésed
Belépési fokának tárgya,
S a beteljesedés foka
Maga az üresség legyen.

Kilenc évi szüntelen elmélkedés után a napszámos-jógi elérte a két elmélkedési fok egyesítését, a mahámudrá-sziddhit. Tanítványainak ekképpen nyilvánította ki beérkezettségét:

A dolgok természetét felfogtam, a koponyák jógija vagyok!
A valóságot akképpen láttam,
Mint az ürességet rejtő koponyákat!
Magatartásom teljes és akadálytalan!

Ezután nevezték el az emberek Kapálapádának, [242] „koponyás mesternek”. Ötszáz éven át tevékenykedett önzetlenül másokért, s végül hatszáz tanítványával együtt a Dákiní Mennyországába emelkedett.

[« tartalom ]


73. Kirapálapa (Kilapa) - a bűnbánó hódító

Kirapalapa mahasiddha

Legyőzhet valaki ezerszer
ezer embert a csatában,
a legnagyobb győztesnek csupán
egyetlenegyet kell legyőznie: önmagát.
[243]

Grahara királya hatalmas, virágzó ország felett uralkodott. Élvezte a Gazdagság Istenének, Kubérának minden örömét, de nem tudott megelégedni semmivel, bírvágya új és új álmok után hajszolta. Kifosztotta a környező államokat, akiket nem öltek meg, azt rabszíjra fűzték s eladták – de a király vágya nem csillapodott.

Ám egy napon serege közeli várost rohant le, s ő személyesen is jelen akart lenni a győzelem pillanatakor. Testőrsége élén, szilaj lován vágtatott be a kidöntött kapukon – s ekkor hirtelen meglátta azt, amit eleddig sohasem vett észre: a harc és háború minden borzalmát, a rettegést, félelmet, nyomorúságot és halált. Mint akinek hályog hullott le szeméről, úgy állt ott, megtorpanva, akárha falnak ütközött volna.

Látta immáron, amit eddig soha, de nem látta már mindazt, ami eddig kitöltötte életét, a győzelemittas hadvezéreket, a vigyorgó kincstárnokot, s a pompás harci díszeket. Kifordult a város teréről, nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem pihenés nélkül hazalovagolt, és megkongatta a Jóság Harangját.

Lehetőségeihez mérten mindenkinek megtérítette az okozott kárt. Az elűzött családokat visszahívta, s újra egyesítette azt, ami széthullott. A rejtezőt régi helyére emelte. Elhatározta, hogy beteljesíti a megszabadulás útját. Mesterét nem várta tétlenül, az adakozásnak szentelte magát.

Amikor egy napon Lúipa sziddha lépett be a palotájába, ő képességei szerint a legtökéletesebb módon megvendégelte, s leborulva kérte, hogy legyen mesterévé. Lúipa a „nagy szekér” útjának tanaiba vezette be, ám a király olyan módszert kért, amellyel a megvilágosodást még életében elérheti. Ekkor a Megtartó Istenség beavatását és áldását nyerte el, s megtaníttatott az elmélkedés fokozataira. Ám csapongó elméje minduntalan elkalandozott a múlt csatatereire.

Eluralkodtak rajta az emlékek. Mestere tanítása szerint ekkor így tette adottságait a megszabadulás módszerévé:

A három terület minden lénye legyen hatalmas sereged,
Mely – a szellem öntermészetének végtelen terével egyként –
Legyűri ellenfeleidet.
Ekkor, nagy király, a győzelem csúcsán állj,
Ragyogja be áldás létedet.
Minden harcot megharcoló beteljesülésed legyen elmélkedésed.

Tizenkét évi szüntelen szemlélődés után a király elérte a sziddhit. Ekkor palotája önmagától ragyogni, fényleni kezdett. A királyné és a miniszterek rögtön megértették, hogy a bűnbánó hódító a Buddha tulajdonságait nyerte el. ő ekképpen tanította őket:


Sóvárgásotok követeli meg minden lény elfog(lal)ását.
A sereglő négy határtalan tudatállapottal,
[244]
A bölcsesség dühének harcosával győzzetek le
Minden démont, mely a világotokba lép.

Az emberek elnevezték királyukat Kirapálapádának, [245] s ő hétszáz éven át tevékenykedett önzetlenül másokért, majd azután hatszáz tanítványával együtt belépett a Dákiní Mennyországába.

Amíg a nemtudás fellege beárnyékolt,
Lekötöztek a magamról s a másról alkotott képzetek,
Ám mikor a felismerés pillanata felvilágolt,
Pilleként szálltak el az elképzelés-hegyek.
Jelentés nélküli megjelöléssé lett Buddha maga;
Az egyszerűségben megnyilvánuló öntermészet fényében,
A valóság nem-meghatározott, nem-tagolt,
üres lényege felismertetett.

[« tartalom ]


74. Szakara (Szaróruha) - a lótuszból született sziddha

Sakara mahasiddha

Legyőzetett Baszúka, a nága-király,
S adománnyal halmozta el a szenvedő népet.
Tathatá
[246] erejének nagy helyén! Csak Az!
Az uralom alá vett bölcsesség-kígyó-király, szelíd esőként
A titkos szövétnek rejtelmeit
[247] hullajtotta a kiválasztottakra.

Káncsí királyának, Indrabhútinak nem volt fia. Ez nagy szomorúsággal töltötte el. Imáiban kérlelte az égieket, küldjenek számára fiút, s végül kérése meghallgatásra talált: egy szent lépett be felesége méhébe. A királyné minden éjjel azt álmodta, hogy megeszi a Világhegyet, és kiissza a tengert, s a három terület lábának zsámolyává lesz. Határtalan boldogság fogta el, mely napról-napra csak növekedett. Végül a bölcsek megfejtették az álmot, amely egy hatalmas bódhiszattva- világkirály születését jósolta meg.

A fiúcska fogantatásának kilencedik hónapjában, a tizedik napon született meg. Csodálatos módon, egy lótuszvirág kelyhében jelent meg. Kincsek és drágaságok esője hullott az égből. A jelekből mindenki értesült a fiú világrajöttéről. A csodás születés miatt sokan Padmaszambhavának nevezték a kicsit, míg szülei Szaróruha Kumárának hívták. Hét évvel születése után megszületett az öccse is.

Az öreg király halála után a fiatalabb fiú követte a trónon, mert bátyja kijelentette:

– Az én birodalmam a Valóság Királysága. Elmegyek Srí Dhánjakatakába.

El is indult. Útközben egy koszos, részeg, csupa seb szerzetest pillantott meg, aki dühödten hadonászott a botjával egy árokban, ahova bepottyant. Sírt és nevetett, folyt az orra, csorgott a nyála, fuldokolt és csuklott. A csuhája lehullott, és illetlen dalokat énekelt harsányan. A fiú minden bátorságát összeszedve odalépett hozzá, felsegítette. Nem törődve a rázúduló szitkokkal és ütlegekkel, a hátára vette. Így cipelte el egy fa árnyékába, a patak mellé, ahol megitatta, megetette védencét, még a lábát is megmosta. Éppen új adag vízért akart indulni, amikor a szerzetes egyszerre felállt, megáldotta és beavatta Buddha „Gyönyörteli Testének” [248] misztériumába, és Hévadzsra istenség minden titkába. Ezután a szerzetes – A Könyörületességből Alátekintő Úr – eltűnt.

Szaróruha folytatta útját Srí Dhánjakatakába. Amint megérkezett, elmélkedésbe merült. Szükségleteiről – majdani tanítás fejében – egy férfi gondoskodott, aki mély tiszteletet érzett iránta. Alig kezdett bele elmélkedésébe a mester, az országra súlyos éhínség tört rá. A szolga, aki merő önzésből megijedt, hogy emiatt esetleg az ő beavatásának ideje is eltolódik, mit sem szólt a történtekről. Inkább önmagától vonta meg a falatot, csak a mesternek jusson. Végtére azonban ereje elhagyta, a mester előtt összerogyott, és így minden kiderült.

Szaróruha megfeddte a fickót, mondván, rögvest szólnia kellett volna, hisz ő uralommal bír az éhínséget okozó nága-kígyók felett. Azonmód fel is kerekedett, s áldozati süteményekkel, amit a kevés kis maradék rizspépből készített, egy patak partján előparancsolta a kígyókirályokat. Testtartások, varázsimák és elragadtatottság által mind a nyolcat uralma alá vonta, bárhogy is ficánkoltak – és hogy észre térjenek, kínzó fejfájást bocsátott rájuk. Azok feltételek nélkül meghajoltak előtte. Parancsára a szenvedések enyhítésére ételek, magvak, arany, ezüst és drágakövek esőjét küldték rendre, minden nap egymás után. A hetedik napon életadó záporral üdítették fel a földet. Az emberek szenvedései örömre fordultak. A mester mindenfelé ismertté vált, mint a lények megmentője.

A szolga, akit Rámának hívtak, elnyerte Hévadzsra istenség beavatását, és varázserőkkel telt el. Srí Parvatába ment, ahol egy hercegnő lett a felesége. Ám okult a történtekből, és eztán önzetlenül és fáradhatatlanul tevékenykedett a lények üdvéért, mestere tanítása szerint. Kedvesével együtt templomot építettek Ráma istennek. Végül mindketten testben érték el a Dákiní Mennyországát.

„Kire mutathatnék?
Mindentudó vagyok, mindent legyőző,
mindenben tiszta, mindenről lemondó;
megszűnt a szomj: íme, szabad vagyok már,
a teljes tudás feltárult magától.”
[249]

[« tartalom ]


75. Szarvabhaksa - a falánk

Sarvabhaksa mahasiddha

Különbözők az ízek itt e világban, a nemtudásban,
Ám egyízű bizony a megvalósulás.
A sokért nem adnám én ezt az egyet!
Hisz a nemtudásban kettő a létforgatag
És a tudatlanság ellobbanása,
Ám a megvalósulásban ezek a tiszta öröm egységévé válnak.

A falánk az abhirai Szinhacsandra király alattvalója volt. Elképesztő mennyiségű ételt kebelezett be naponta, a konyháknak réme volt, a vendéglősöknek mentőangyal. Mindegy volt, mit raknak elé – hamm, nyamm –, és már nem is volt sehol a tál étel. Nem csoda hát, hogy eljött a napja, amikor nem sikerült degeszre telitömnie imádott „kis” pocikáját. Ez bizony a vártnál is jobban megviselte. Kétségbeesve elhatározta, hogy elbujdosik.

El is ballagott nagy lihegve egy megfelelő méretű barlanghoz. Nagy nehezen bepréselte magát. Itt búslakodott a zsebében talált aszalt fügét rágcsálva, amikor Szaraha mester lépett oda hozzá, aki egy ideje mosolyogva figyelte ténykedését. Beszédbe elegyedtek. Végül a mester mesélt a daginak a létesülés világának arról a területéről, ahol az éhező szellemek laknak. Hordónyi hasuk és tűnyi vastagságú nyakuk van, csillapíthatatlan szomjuk és éhük kínjait szenvedik. Hát még amikor azt is elmondta, hogy a pocakos is kerülhet ilyesféle létformába! Akkor ijedt csak meg igazán egyre megszeppentebb emberünk! A megszabadulásnak olyan erős vágya ébredt fel benne, amely a mestert is őszinte bámulatba ejtette.

A mester Busukunak, a restség és tétlenség útján megszabadult mesternek módszerére tanította meg elszántan figyelő tanítványát:

Üres égként tekintsd hasad,
Melynek hasadó hajnalként hevítő melege:
A lét végén mindent elemésztő tűz heve.
Ezen süsd meg pecsenyédet: minden jelenséget.
S így, eszegetve, apránként fogyaszd el:
A világegyetem legyen étked.

A falánk nagy lelkesedéssel vetette magát elmélkedésének végzésébe. Megette a Holdat s a Napot, elnyelte a Világhegyet. Így a fény elragadtatott, és az emberekre rettegés köszöntött. A dákiník végül elmentek Szarahához, és kérlelték, tegyen valamit. ő tovább tanította a pufit:

– Mindent, amit megettél, semmiként láss! Folytatódjék így ez a lelkes gyakorlás!

A nagyevő ekkor felismerte a jelenségek és az üresség azonosságát, és amint elérte célját, a Nap és a Hold újra fent ragyogott az égen.

Tizenöt év után elérte a mahámudrá-sziddhit. Kinyilvánította beérkezettségét, hatszáz éven át szolgálta önzetlenül az embereket. Végül ezer tanítványával együtt, testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Az éhség a legrosszabb betegség,
a szankhárák a legkínzóbb szenvedés;
aki ezt valóban felismerte,
annak a Nirvána a legfőbb boldogság.
[250]

[« tartalom ]


76. Nágabódhi - a vörös szarvú tolvaj

Nagabodhi mahasiddha

Ha valaki olyan bölccsel találkozik,
aki megfeddi hibáiért, s rámutat arra,
hogy mit kell elkerülnie,
annak az embernek követnie kell ezt a bölcset,
aki mélyen rejtett kincseket tárhat fel.
Nem jár rosszul, ha ilyen bölcset követ.
[251]

Nágárdzsuna mester éppen a Szurvana vihárában időzött, elmélkedéssel és az Örök Élet elixírjének elkészítésével töltve napjait, amikor kunyhójánál különös figura bukkant fel. A mester napi tevékenysége közben újra és újra megpillantotta a toprongyos alakot, aki hol a bokrok közül lesett, hol a sziklák takarásából kukkolt, hol meg egy fa koronájába rejtőzve pislogott alá.

Nágárdzsunát mulattatta a botcsinálta rejtőzködő ténykedése, és nem jelezte, hogy észrevette, nehogy kedvét szegje. Tudta jól, hogy ki is e figura és mit akar: egy tolvajjá lett lecsúszott pap, aki – miután az áldozati adományokból nem tudott megélni – végül a szokott úton asztrológussá, csodagyógyásszá, ereklye- és szentképárussá lett. Ám a sors kegyes volt hozzá, mindezekhez ügyetlennek bizonyult, s most a pokol kárhozatától ekképpen megmenekedve, sokkalta becsületesebb vállalkozásba fogott: tolvajjá lett. Ami pedig a kunyhóhoz vonzotta, a mester messze földön híres színarany alamizsnás szilkéje volt, amit Nágárdzsuna maga állított elő alkimista ténykedésének egy bizonyos szakaszában. Hát ezért sündörgött a kunyhó körül.

Egy este, mikor a sötétséggel a mersze is megnőtt, a tolvaj egészen a kunyhó ajtajáig settenkedett – s ekkor valami nagyot pendülve a lábai elé esett, a kunyhóból kihajíttatván. Riadtan odanézett, és mit lát? A szilke hevert előtte a porban.

Nosza rajta, uccu neki, vesd el magad! Szilke a kézbe, hátra arc és iszkiri! Arcán a diadal bősz vigyorával vágtatott a fák között, gyökerektől gáncsoltatva, kockáztatva a csonttörést, amikor hirtelen felfogta, hogy mi is történt tulajdonképpen. Úgy állt meg, mint akit villám sújtott. Hiszen a mester maga dobta ki neki a vágyott kincset. Ez hogy lehet? Miért tette mindezt?

Ez a gondolat mindennél erősebben hatalmába kerítette, még a vagyon iránti sóvárgásról is megfeledkezett. Végül fogta magát, és visszament a kunyhóhoz magyarázatért, ahol a mester már várta.

– Itt minden a tiéd is, miért kellene akkor lopnod? Vigyed magaddal, hisz sajátod, amit csak akarsz.

– Ó, bölcsességed számomra mindennél többet ér. Tolvajjá lettem, hogy hozzád eljuthassak, kérlek, vezess a megszabadulás útjára.

Ekképpen lett a tolvaj Nágárdzsuna tanítványa. Mestere a „Titkok Mesterének Titkos Szövétnekébe” [252] avatta be, és elmélkedésének módszeréről tanította:

Ne gyötrődj tovább a tetteken,
De képzelj el szarvat a fejeden, a koponyanyíláson.
Vöröslő rubin, az elképzelések szarva,
Fényt sugározva áthat: akarva, nem-akarva.

Avval a mester zsebeiből egy halom drágakövet szórt a letelepedő és igen elégedett tanítvány köré, majd elment.

Tizenkét éven át végezte gyakorlatát rettenthetetlenül a tolvaj. Az eredmény már nem sokkal a kezdet után megmutatkozott: picinyke szarvacska kezdett sarjadni fején. El lehet képzelni, hogy milyen boldog volt.

Ám az évek teltek-múltak, a szarvacsaka nőtt, növekedett, már nem szarvacska volt, hanem szarv, óriási tülök, s a tolvaj arcán, most először, aggodalom suhant át. Ám egy legyintéssel elhessegette ébredő félelmét, és erejét megsokszorozva vetette bele magát a gyakorlásba. Mire Nágárdzsuna visszatért hozzá, már moccanni sem tudott: a kunyhó padlóján hevert – a hatalmas szarv súlya lehúzta. Igen-igen nyomorúságos állapotban volt. Mestere ekképpen tanította tovább:

Nagyra nőtt, lám, a képzetek szarva,
Hozván a buzgóra nyomorúságot!
Mostanra, azt hiszem,
Te is látod a léttől való függés szenvedelmeit.
Ám mi tapasztalható, önlényeggel nem bír,
Hogyan is tudna hát nékünk ártani?
Bírj hát le születést, életet és halált – boldog ki önlétre talált.
Kezdettelenül halált terem az ítélkezés fája,
De jó és rossz mit jelent,
Ha időtlen a valóság tisztasága?
Tudó és tudott kezdettől üres.

Nágabódhi rádöbbent öntermészetének veleszületett mivoltára, és hat hónap alatt elérte a mahámudrá-sziddhi legmagasabb beérkezettségét. Nágárdzsuna mester szellemi fiának tekintette, és megáldva ráruházta erőit. Azt is meghagyta neki, hogy menjen el Srí Parvatába, s legyen teljes önzetlenségben a lények szolgálatára mindaddig, amíg a Szeretet Buddhája [253] testi mivoltában el nem jön a világ megszabadítására.

Mindenkinek öröm a földi élet.
Megszabadultunk a nyomorúság tengerének mélyéből.
A Nagy Gyönyör a kardcsapásban hever.
Szándéktól szabadon összejőve barátra lelünk.

[« tartalom ]


77. Dárikapa - aki egy templomi prostituált rabszolgája lett

Darikapa mahasiddha

Leljetek örömet a fáradhatatlan éberségben!
Vigyázzatok, elmétek minden erejével törekedjetek!
Hisz olyanok vagytok, mint a sárba süppedt elefánt.
De húzzátok ki magatokat a sárból!
[254]

Indrapála, Pátaliputra királya, vadászatról tért haza, és útját a birodalma közepén álló díszkert felé vette. Ennek központjában állt csodaszépre faragott nyári kőtrónusa, amelyre le kívánt ülni. Az emberek tisztelettel hajoltak meg előtte, amerre csak elhaladt, s ő kedélyesen integetett alattvalóinak.

Ám egyszerre, mikor már majdnem a céljához ért, döbbenten vette észre, hogy a helye már foglalt. A trónuson, melyet még egy nemes sem érinthetett meg, egy antilopbőrbe burkolódzó, borzasztó halszagot árasztó férfi üldögélt nagy kényelmesen. A király duzzogva szólította meg:

– Ej, Lúipa, hát illik ezt? Az ott az én trónusom, miféle eljárás ez? De, ha úgy akarod, ám legyen! Tudom, hogy te is király vagy! Kincstáramból ellátlak mindennel, amire vágysz, csak egy szavadba kerül.

– Jó. Akkor kérlek add nekem azt, ami megóv a haláltól és örökre ifjúvá tesz.

– Lehetetlent ne kérj! Igen tisztellek, hát nem bánom, tied a lányom meg a fele királyságom.

– Bah! Micsoda ajánlat! Mindez teljességgel értéktelen! Minek a királyság, és minek a lányok, minek a pompa, minek a dísz? Miért öltöztessük a mulandó bábot cifra, új ruhába, ha a halál várja? Igazad van, király vagyok, de az én királyságom a Valóság Királysága.

A király kővé dermedve hallgatta a szent szavait. Szívébe markolt a szavakon túli igazság, amit a jógi egész lényével megjelenített. Egyetlen vágyává lett, hogy elérje a megszabadulást. Lemondott fia javára. Mindent hátrahagyva, hajdani miniszterével együtt, aki szintén a mester tanítványává lett, elment a hullaégető-helyre, Lúipa kunyhójához. A Megtartó Istenség varázskörének beavatását nyerték el, a király a Dárikapa beavatási nevet kapta. Ajándékképpen a nincstelenek odaadták mesterüknek az egyetlent, amijük még maradt: önmagukat. Az odaadás erényét ekképpen beteljesítve ballagtak Lúipa után Orisszába, majd pedig Dzsantipurba.

Itt egyenesen ahhoz a templomhoz mentek, amelyben úrnőjük, Darimá vezetésével hétszáz szent kurtizán hódolt szüntelenül az istenségnek. Lúipa eladta a királyt száz aranyért, de kikötötte, hogy mihelyt ledolgozta vételárának ellenértékét, szabadon kell bocsátani, valamint azt is, hogy egyedül kell aludnia. Azután a miniszterrel együtt elment.

Tizenkét éven át volt a király a kurtizán személyes szolgája, zokszó nélkül viselve szeszélyeit. Ám egyetlen percre sem feledkezett meg mesteréről, és szüntelenül egyhegyű éberséggel a végső valóságra összpontosított. A többi szolga hamarosan felismerte életszentségét, és mestereként tisztelte.

Egy napon Dzsanapa király, akit Kuncsiként is ismertek, ellátogatott a gyönyör eme szentélyébe. Egész kis vagyont hozott magával, amit az itt kapott örömök ellenszolgáltatásául szánt. Közvetítőnek Dárikapát kérte fel, busásan megfizetve szolgálatait. Ám egy éjjelen – a túlságosan fűszeres vacsora után – a test szükségletei vad rohamot intéztek a király ellen, s ennek nyomán az élvhajhász vad rohammal vette be a kerti árnyékszéket. Visszafelé lépdelve egyszerre pompás illat lengte körül, és fényt pillantott meg, amely a bokrok közül szűrődött ki.

Kíváncsian odaballagott, és meglátta Darimá szolgáját, akit tizenöt lány állt körül, hódolva előtte. Odahívta az úrnőt, aki egyszerre megértette, hogy egy beérkezett szentet kezelt szolgájaként, s most bocsánatért esedezve a lábai elé vetette magát. Könyörögve kérlelte, legyen a papjuk. Ezt a királyból lett jógi elutasította, ám tanítványául
fogadta Darimát, Kunycsit és a táncosnőket. „A város üressége” nevű tanba avatta be őket:

Üdvözültségem fénye mellett
Fakó árnyak a világi királyok.
Baldachin, hordszekér és trónus
Nem köt meg immár!
A megszabadulás baldachinja óv,
S a Nagy Szekér visz az utamon,
A három birodalom trónját uralom,
Effélék Dárika örömei!

Hétszáz év után a király testben érte el a Dákiní Mennyországát.

Szukhavati, az üdv hona bennünk van,
Ám a káprázattól elkendőztetett.
De felfedik az érdemek, s a misztikus éberség kiáradása,
Ám e kettőt száz évig gyűjtheted,
Ezen országba a kulcs: a valóság-mester tanítása,
Nélküle fel nem leled.

[« tartalom ]


78. Putalipa - a koldus a képpel

Putalipa mahasiddha

Minden lény Buddha természetű,
Hagyd hát el az ítéleteket, a szélesebb utat,
S lépj a tízezer közül az egyetlenre,
A szív megelőzi a tényeket, így éred el célodat.
A Szahadzsa
[255] hatja ám át
– A Valóság-Mester áldásán át –,
Az egyetlen íz, a jógit, ki a keskeny útra tér,
Benne a Nemszületett megpecsételtetett.
[256]

A bangalai családfő Hévadzsra istenség áldását nyerte el egy jógi által, akit vendégül látott a házában. Ekképpen kapta meg azt a tekercsképet is, amely az istenséget ábrázolta, néki volt szentelve. Ezt viselte a mondottak szerint a nyakában, éjjel és nappal, míg koldulva járta az országot. Tizenkét év után észrevétlenül, ahogyan élt, elérte a sziddhit.

Ekkor történt, hogy egy király palotájába tért be koldulni, s az uralkodó döbbenten vette észre, hogy a jógi képén az istenalak az ő személyes istenén áll. Üvöltve esett neki az aszkétának, aki kijelentette, hogy bár nem ő a festő, bizonyos benne, hogy az ábrázolás minden részletében helyes. Győzködték egymást egy darabig, s végül megállapodtak, hogy jelet kérnek az égtől, mutassa meg, hogyan is áll a helyzet. Putalipa javaslatára olyan képet festettek a falra, amelyen a király istene álldogált Hévadzsrán.

Leszállt az éj, és a mester elmélkedő elragadtatottságba merült, melyben a magánál tartott képnek megfelelő módon jelenítette meg szemei előtt a falfestményt.

Reggel, alig kelt fel a nap, a király a nagy izgalomtól hajszolva, hálóköntösben és papucsban szaladt végig a palota hosszú folyosóján, hogy mielőbb láthassa az eredményt. A képen most már Hévadzsra taposott a király határozottan nyúzottnak tűnő istenén. A kérdés eldőlt, a király pedig mestereként tisztelte Putalipát, hódolva előtte.

A mester a királyság minden lakóját a megszabadulás ösvényére vezette. Ötszáz éven át szolgálta önzetlenül a lényeket, majd végül hatszáz tanítványával együtt a Dákiní Mennyországába emelkedett.

[« tartalom ]


79. Pahanapa (Upanaha) - a cipész

Pahanapa mahasiddha

A tiszta szív szándékát
Valósággá teszi a puszta gondolat.
A fogékony, érzékeny valóságban
Betöltetett minden vágyam.

Szendhónagar városában élt az alacsony sorból származó cipész, aki egy napon megpillantott az utcán egy jógi-mágust, s már ez elég volt ahhoz, hogy mély bizalom és hit ébredjen fel benne iránta. Követte a vándort magányos tanyájára, majd ott arra kérte, vezesse el a megszabadulás útjára. Ajógi megáldotta és arra tanította meg, miként változtathatja korábbi kötelékeit a beteljesedéshez vezető úttá.

Mily édes cipőid csengődíszeinek dala,
Lépésről lépésre felcsendül, dicsérvén ügyességed,
Gyűjts hát minden hangot egybe,
S ne különíts el csengést és ürességet.

A cipész e szerint elmélkedett, és kilenc év után elérte célját. Upanaha [257] mesterként lett ismert, s miután önzetlenül szolgálta az embereket kilencszáz éven át, nyolcszáz tanítványával együtt testben távozott a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


80. Kókilipa - az öntetszelgő esztéta

Kokilipa mahasiddha

Nem-cselekvés a titkos útmutatás,
Nem-ragaszkodás a megvalósulás,
Nem-vonatkoztatott öröm az elmélkedés,
Nem-szerzés a legnemesebb cél.

Mahagóni-ligetének hűvös rejtekében keresett enyhet a nyári nap heve elől Csampárna királya, s a patakok csobogása, a virágok illata nyugtatta kedélyét. Szattyán kereveten heverészett, selyemtakarókon. Csodás fiatál leányok egész sora leste minden parancsát – dallal és tánccal szórakoztatták urukat.

Ekképpen éldegélt a király, ám egy napon, amikor éppen megint azzal volt elfoglalva, hogy veleszületett adottságait, no meg a királyság vagyonát eltékozolja, egy jógi lépett eléje. Az őrök rögvest ki akarták penderíteni a koszos csavargót, de a király meghívta a vándort ebédre. Csodálatosságának tudatában kérdezgette vendégét, nem találja- e mindennél kívánatosabbnak eme életet. A szerzetest azonban nem hatotta meg a látvány s a kényelem.

A Halál legyőzi a vágy virágait gyűjtőt,
kinek elméjét megzavarta a világ,
mielőtt még jóllakhatna a gyönyörökkel.
[258]

Keverd csak az ősi hatalommal a három mérget, [259]
Úgy szerzel magadnak, csúfos, szörnyű véget,
A virág-hegyű nyíl majd telibe talál.
Vágyad minden tárgya a Halál ámítása.

Mivel a király éber ítélőképességgel bírt, hamar levonta a hallottakból a következtetést, s menedékért fordult a jógihoz. A Megtartó Istenség beavatását és áldását nyerte el, s lemondott a trónról fia javára, hogy beteljesíthesse sorsát.

Ám ahogy a mangóligetben üldögélt, gondolatait mindegyre elvonta az összpontosítás tárgyától a koil-madár éneke, s ő újra meg újra azon kapta magát, hogy önfeledten gyönyörködik a szépséges dallamban.

Mestere ekkor megtanította neki az „Elképzelések hirtelen kioltásának” módszerét.

Üres égen viharfelhők gyülekeznek,
A gyümölcsfákra s termésükre eső záporoz.
Ha füledben mennydörög a koil dala,
Fogalmaknak s érzelmeknek leszen diadala,
S a gyűlölet termése nő.
Ez a bolondok útja.

A szellem öntermészetéből elválaszthatatlanul dörög elő
Üresség és hang,
S a kimeríthetetlen üdv fellegei szállnak,
S esője pereg az önmagát beragyogó valóságnak.
Ekképpen érik meg az ötrétű tudatosság gránátalmája,
Íme, ez a bölcsek csodája.

A király e tanokat követve hat hónap után elérte célját. Az emberek Kókilipádának nevezték el a madár után, melynek dala felett elmélkedett. Fáradhatatlanul szolgált másokat, s végül a Dákiní Mennyországába emelkedett.

Akinek kialudtak a szenvedélyei,
aki nem függ a tapasztalás táplálékától,
akinek feltárult a tapasztalás valódi természete,
akinek étele a kiszabadulás,
az ok és támaszték nélküli Üresség,
annak útját nehéz kifürkészni,
miként az égen a madarak röptét.
[260]

[« tartalom ]


81. Anangapa - a szép bolond

Anangapa mahasiddha

Sem az ékesszólás, sem a szépség
nem tesz tiszteletreméltóvá
egy irigy, kapzsi és csalárd embert.
Aki elpusztította,
aki gyökerestül kiirtotta magából e hármat,
aki megszabadult a gyűlölettől,
azt hívják tiszteletreméltó bölcsnek az emberek.
[261]

Egyszer egy szerzetes kért alamizsnát a gaudai Anangától, ettől az alacsony sorban élő, ám csodálatosan szép, és éppen ezért igen hiú embertől. Ő ekképpen válaszolt:

– Jöjj, légy a házam vendége, csodálatos ételeket készítek számodra, s ínycsiklandó étkeket. Élvezd a jólét minden örömét. Minek is alázod meg magad, koszos koldusként vándorolva?

– Mert a világ csábításait elvetettem, s mert félelemmel tölt el a létesülés körforgása, mely maga a pokol.

– Ezt mondod, de mégis, mi a különbség kettőnk között? Te is csak ember vagy, akárcsak én. Ne törődj azzal, ami nem a te dolgod.

– A te életed alapja a hiú önteltség, szépséged pedig csupán adottság, mely nem a tiéd. Én a megszabadulás adottságára alapozom létemet, s a valóság megismerésének képességét értem el. Ezek a titkos tulajdonságaim és rejtett erőim.

– Ha valóban így van, taníts meg engem is ezen képesség elérésére.

Ekképpen nyerte el a szépség a Megtartó Istenség áldását és titkos tanait, a hat érzékterületben elrejtett felébredési képességekről.

Tudatosságod természete:
A jelenségek sokfélesége
Hagyd hát el a hat érzék tárgyait,
S a nem-kötöttségben nyugodj.

Ananga e tanítás szerint elmélkedett, és hat hónap után elérte célját. Önzetlenül szolgált másokat, s végül testben érte el a Dákiní Mennyországát.

A létforgatag, akár egy álom, lényegnélküli,
S e test szivárványként ragyog.
De mi tudatlanságtól mérgezetten
Valónak véljük azt, amit csak álmodunk.
Ha elillan a ragaszkodás ámító csalása,
A létforgatag maga lesz akkor
A ragyogó dharmakája.

[« tartalom ]


82. Mahásziddhá jóginí Laksmínkará - a bolond hercegnő

Lakshminkara mahasiddha

A bölcs először megvilágosodott szemléletet ér el,
Majd rendíthetetlenül elmélkedik az üresség felett.
Nem szűnő misztikus tapasztalással tesz mindent,
Mit tennie kell, a részvét kedvességével.

Laksmínkará Indrabhúti király húga volt. Már igen fiatalon Kambala mester tanítványává lett, de számos más mester tanait is ismerte. Amikor férje, a világi életet élő herceg, végre magához vitette országába, a baljós jelekre hivatkozva megtagadta, hogy a palotába belépjen.

Hát még amikor egy napon megpillantotta a vadászatról hazaérkező nemesek egy csapatát, a feldíszített harci lovakat, a vértől csepegő fegyvereket, idegesen tekintgető vadász-héjákat, és a leölt állatok ernyedten csüngő sorát! Lelke mélyéig elborzadt, s amikor megtudta, hogy az eddig csak hírből ismert férjura nem más, mint a csapat nagy hangú vezetője, több sem kellett neki – illa berek, nádak erek –, elmenekült, s egy kamrácskába zárkózott.

Ékszereit, hozományát és tárgyait elosztogatta a szegények között, vagy visszaküldte hazájába, Sambhólába. Testét korommal és olajjal kente be, ruháit összeszaggatta, és eszelős őrültnek tettette magát. A szolgákat, akik beléptek hozzá, megharapta, az udvarhölgyeket leköpte, az orvosokat az éjjeli edény direkte e célra félretett tartalmával loccsintotta képen.

A kétségbeesett herceg végtére követeket küldött Indrabhútihoz, aki a híreket hallva jót mulatott, ismerve húgát, hiszen tudta jól, hogy mindezen idő alatt Laksmínkará valójában az elmélkedés egyhegyű figyelmével fordul a szívben lakozó végső igazság felé.

Eközben a hercegnő elszökött a palotából, a kutyáknak dobott falatokat ette, és a hullaégető helyen aludt. Szüntelenül elmélkedett a végső megszabadulás felett. Hét év után elérte a sziddhit. Ekkor lett tanítványává a király egyik latrinapucolója, aki anélkül, hogy bárki tudomást szerzett volna róla, Buddhává lett.

Egy napon a királyfi vadászni indult az erdőbe. Megtetszett neki egy csodaszép hely, és lováról leszállva elidőzött ott egy darabig. Ahogy üldögélve nézelődött, egyszerre elálmosodott és elszunnyadt. Mire felébredt, már rég beesteledett, s ő ott találta magát kísérete nélkül, az erdő sötétjében. Utat nem ismert, s nem volt ki irányt mutasson számára.

Végül elszánta magát, és toronyiránt nekivágott az ismeretlennek. Ahogy a növényzet közt botladozott, egyszerre hirtelen fényt pillantott meg a lombokon átszűrődve. Óvatosan közelebb lopódzott, és legnagyobb örömére Laksmínkará barlangjánál találta magát. Csendesen odaóvakodott egy sziklarepedéshez, és belesett a fényárban úszó csarnokba. Megpillantotta a jóginít, amint középen foglal helyet, és számtalan istennő hódol előtte, testéből pedig ragyogó fény árad.

A királyfi szívében sosem érzett öröm támadt, önzetlen bizalom a szent iránt. Vigyázva, nehogy megzavarja, visszábbhúzódott, de éjszakára a barlang közelében maradt. Másnap elindult a város felé, de bár napvilágnál kellett megtennie a jól ismert utat, egész napos vándorlás után estére ismét a barlangnál találta magát.

Így történt ez a következő és az erre következő napon is. Ekkor megértette, hogy az ég akarata vezette Laksmínkarához, elé járult és leborult előtte. A szent afelől tudakozódott, hogy miféle szándék vezette hozzá, a herceg pedig elmondta, hogy a megszabadulás vágya vezette ide, s a Buddhába vetett hit. Kérlelte a jóginít, hogy fogadja tanítványául. Laksmínkará ezt a verset mondta néki:

Szenvedés a lények sorsa a lét kerekében,
Üdvre nem lel senki a vágyak bilincsében.
Legyen bár hona emberi vagy isteni világ,
A szenvedés fájdalma mindenkiben rág.
Hát még az állatok egymást habzsoló kényszere,
S a szellemek csillapíthatatlan szomja, a poklok lángoló jege,
Ó, király, keresd a megszabadulás nem-múló örömét!

Elmondta a királynak, hogy nem ő lesz mestere, hanem egy a palota latrinatisztítói közül. A király kérésére azt is elárulta, miképpen ismerheti fel a beteljesedett részvét jelei alapján lelki vezetőjét.

A király meg is találta a jógit, akit azonnal, úgy ahogy volt, felkísért a trónterembe, a trónusra ültette, és leborult előtte a kővé dermedt udvar szeme láttára. Ekképpen nyerte el a király a mester áldását, és Vadzsra Váráhinek, a Vaddisznófejű Dákinínek titkos gyakorlatait.

Laksmínkará és a latrinatisztító számtalan csodát vitt véghez Lankápurí városában, és végül testben léptek be a Dákiní Mennyországába.

[« tartalom ]


83. Szamudra - a gyöngyhalász

Samudrapa mahasiddha

A Nemszületettet felfogva, ám az elmélkedést elhanyagolva,
A jógi nem más, mint csecsemőt ringató kannibál.
Szemlélődésének létéről lehasított volta –
Akár a sárban rejtező elefánt.

Élt egykoron Szarvatira városában egy kaszton kívüli gyöngyhalász, aki munkájának gyümölcseit, a tengerből felhozott kincset, a piacon adta el, ám élete mégis nyomorúságos volt. Amikor egy napon nem talált semmit, hirtelen elhatározással a hullaégető helyre ment, s ott siratta szomorú sorsát.

Itt talált rá Acsintapa mester, és bánatának okáról kérdezte, ő pedig gyötrődve elmondta neki minden keserűségét. A mester beszélt neki a szenvedés állandó körforgásáról, s arról is, hogy mégis van kiút ezen áldatlan helyzetből. A halász könyörgött neki, hogy mutassa meg számára ezt a kínálkozó lehetőséget, s végül elnyerte a megszabadulás áldását, és tanait.

Oltsd ki a nyolc kényszerképzetet [262]
A négy határtalan tudatállapot
[263] által,
Majd lásd az elragadtatottság folyamát,
Mely fejed misztikus központján
[264] folyik át,
S alábugyogva a négy örömöt
[265] okozza
Misztikus centrumaidban.
[266]
Engedd spontán felkelni az elválaszthatatlan
Örömöt és ürességet,
S ekkor örökre megszűnik minden szenvedésed.
[267]

Szamudra három éven át elmélkedett, és elérte a sziddhit. Szamudrapádaként [268] lett ismertté, s miután önzetlenül tevékenykedett másokért, kifejezésre juttatta beérkezettségét, s nyolcszáz tanítványával együtt a Dákiní Mennyországába lépett.

[« tartalom ]


84. Vjálipa - a kurtizán alkimistája

Vyalipa mahasiddha

A végső valóság képe: a felülmúlhatatlan mester fénye.
Az igazi magány:
A mindent magábafoglaló tér összpontosított megtapasztalása.
A teljes harmónia: a tapasztalat természetének felfogása.
Életre kelsz, mondhatom, az égi tej egyetlen kortyától!

Apatra országában élt az a gazdag pap, aki egész vagyonát alkímiai kutatásokra költötte. Elképesztő mennyiségű higanyt rotyogtatott, párolt és hűtött, számtalan vegyszerrel és anyaggal kísérletezett. Eredmény semmi, az idő szaladt, a halál egyre közelített, a pénz meg, hogy, hogy nem, elfogyott. Emberünk, akit a halálfélelem új és új próbálkozásokra sarkallt, eladta mindenét. Semmi eredmény. Kölcsönöket vett fel. Semmi eredmény. Végül a mesterség titkait tartalmazó könyvet dühösen a folyóba hajította – a Gangesz sodra elragadta a viharvert példányt. Nincstelen koldusként, a melléktermékként felfedezett hajnövesztő szerrel házalni kezdett.

Ekképpen jutott el egy kis halászfaluba, amelynek, mint kereskedelmi állomásnak, nevezetes létesítménye egy kupleráj volt. Éppen a Rámacsandra templom előtt haladt el, amikor egyszerre odalépett hozzá egy kurtizán, és átnyújtotta neki a saját, réges-rég eldobott könyvét! (A nő fürdés közben találta meg, s most azt gondolta ez az idegen tán meg tudja mondani, hogy mi az.) Az égiek eme jelére fellelkesedett emberünkben a fújtató, s olyan belső örömtüzet szított, hogy egészen kivirult. Újdonsült partnerével újult erővel vetette bele magát a kísérletezésbe, ám ismét csak eredménytelenül.

Kevert, kavart, ám valami, valami fontos hiányzott, de mi? Amíg töprengett, és morfondírozott, a kurtizán fürdőt vett a folyóban, s egy virág akadt a kezébe. Megtetszett neki, vitte is már Vjálinak, át is nyújtotta – a kondér felett –, s egy csepp, zsupsz, belepergett a nektárból az italba.

Megmutatkoztak ekkor az égen a siker jelei.

Este főzött a házias kurtizán, s fűszerezett – kökényt téve bele, hogy húzzon össze szájat, s egyszerre beteljesedett a sokéves mű, halhatatlansággal áldva meg hármat: Vjálit, a kurtizánt, meg egy kancát, ki szintén kapott.

De az önző Vjáli eldugta az életadó italt, nem adott senkinek. Elrejtőzött. Kilampara országába ment, és egy mocsár közepén álló, megmászhatatlanul magas, óriási szikla tetején telepedett le. Itt mardosták időtlenül önnön zsugoriságának kínjai, s az elviselhetetlen magány, míg végül Nágárdzsuna mester megkönyörült rajta. Szárnyas saruiban odaröppent hozzá, hogy az Italt minden lény üdvére magával vigye.

Bárki iszik az Italból, avval enyhíti Vjáli szenvedéseit is, aki éppen akkorra fog keserve legutolsó morzsájától is megszabadulni, amikor Maitréja, a Szeretet Buddhája a világba lép.

[« tartalom ]


Képek és források:

Himalayan Art

Mahasiddha: Indian Adept
Mahasiddha Technical Glossary
Mahasiddha Outline Page
84 Mahasiddhas - Card Set 1
Initiation Card Sets


Jegyzetek:

[1] Dzsívanmukti.

[2] Szanszkrit: vátula vagy vjákula, szúfi: viwáná.

[3] Dharma.

[4] A négy „kaszt”, vagyis a papok, harcosok, kereskedok és szolgák: bráhmanák, ksatriják, vaisják és súdrák.

[5] Mahájána.

[6] Buddhávatanszaka-szútra.

[7] Hínajána.

[8] Vaipulja.

[9] Súnjatá.

[10] Jána.

[11] Kínában és Japánban a szenteket (szanszkrit: arhat, kínai: lo -han, japán: rakan) 16, 18 vagy 500-as csoportokban ábrázolják, és legendáik különböző változatokban ismertek. Ezek a legendák, hasonlítanak ugyan a mahásziddhák e munkában ismertetett legendáihoz (sokan és sokféleképpen össze is vetették őket), ám jelentős különbség is van közöttük: az arhatok a korai buddhizmus ideáljait testesítik meg, ezért legtöbbször remeteként vagy a hegyek vadonában élő szentekként jelennek meg, szemben a sziddhákkal, akik a tantrikus tanítások követői, így a világi élethez kapcsolódó történetek szereplőiként tűnnek föl előttünk. (Legismertebb Guan Hsiu csan szerzetes, festő és költő lohanokat ábrázoló képsorozata. Guan Hsiu meditációban látott formában festette le őket a VII-VIII. században. később kis költeményeket írtak a képek mellé.) Nagy vonalakban azonban a kínai és japán buddhisták szentjei és a tibetiek által osguruknak vagy gyökérlámáknak nevezett indiai mahásziddhák ugyanazt a célt szolgálják, nevezetesen, hogy mintát nyújtsanak a megvilágosodásra törekvoknek céljuk eléréséhez.

[12] Maddzshima Nikája I. 23.

[13] Madhjamika-vritti. XX.

[14] Szarahapáda, Dóhakósa 4-5.

[15] Idézett mű 90; 36.

[16] Idézett mű 16-17.

[17] A legendákban is említett Szamvara- és a Hévadzsra tantra az „anya-tantrák” közé tartozik, a Guhjaszamádzsa tantra pedig „apa-tantra”.

[18] Lui-pa mester dóhája; Mi-la: A Semmi virágai.

[19] Dhammapada 157.

[20] A vándoraszkéták ugyanis ekképpen jutnak hozzá mindahhoz, ami életük fenntartásához szükséges.

[21] A dákiník Buddha bölcsességének női megjelenítői, a tantrikus istenek misztikus kedvesei; bovebben lásd az egyes legendákban, illetve a könyv végén a magyarázatokban.

[22] Pradzsnyá, vagyis a színről színre látás bölcsessége.

[23] A hullaégető hely, szimbolikus jelentésénél fogva, a vándorjógik kedvelt lekhelye volt.

[24] A test négy misztikus központja a fej, a torok, a szív és a köldök.

[25] Ellobbanás, minden szenvedés kioltódása.

[26] A hal a hagyománytisztelet puszta formáiba bemerevedett indiai társadalomban nemhogy egy király, hanem már egy paraszt számára is érinthetetlennek számított, s ráadásul a bűnök szimbolikus állata volt.

[27] Mesterei: Szarahapáda, Savaripáda. Tanítványai: Dárikapá, Dengipa, Dombihéruka. Matszéjandranátha néven, Padmapáni bóddhiszattva megtestesüléseként, Nepál vedőistene.

[28] A tibeti változatban fennmaradt szöveg lámaként nevezi meg a lelki vezetőt.

[29] Maitrí: szeretetteljes barátságosság; muditá: együttérzés; karuná: részvét; upéksá: egykedvűség.

[30] Pancsadnyána: tükörhöz hasonlatos tudatosság, az azonosság tudatossága, részvétteljes tudatosság, mindeneket beteljesíto tudatosság, a tér éghez hasonlatos tudatossága.

[31] „Ó, Gyémánt-Villám-Jogar” tantrikus istenség; istadévatá, vagyis „vágyott isten”, az elmélkedés elso szakaszában pontos szimbolikus leírások szerint megjelenített alakja az úton védelmező és vezető, aki a megszabadulás megtestesítője.

[32] Ékágratá.

[33] Szamádhi.

[34] Nehéz megfogalmazni: ez tetten és nem-tetten túli, nem aktív és nem passzív.

[35] Az elmélkedés két fokozata: utpattikrama, „belépési-fokozat”, a világ képzetének szimbólumok általi meghatározása és újra-felépítése, immár teljes tudatossággal; nispannakrama, beteljesedettségi-fokozat”, minden képzet és dolog eredendő ürességtermészetének felfogása, az elővételezettségek kioltása.

[36] Remek tartás, nagy pecsét, a teljes megváltás kifejezése.

[37] Lílapa története rámutat, hogy nem szükséges a világi élvezetekről lemondani a megszabadulás eléréséhez. Mesterei voltak még: a nagy Lalitavadzsra, Anangavadzsra és Mandzsusrímitra. Gódhuripa és Kukkuripa voltak a tanítványai

[38] A Dákiní Mennyországa a tiszta képesség és teremtőerő üressége, a nem múló üdv. „Kimondhatatlan, elképzelhetetlen / üres, nyugodt és tiszta.” (Uszó 5., 24. oldal)

[39] Dhammapada 290.

[40] A vélemények és ideológiák - még oly tetszetős - káprázat egeitől.

[41] Tripurá: „Háromváros”, mitikus hely, Májá, a káprázat istennője teremtette, és Siva pusztította el pillantásának tüzével. Aranyból, ezüstből és vasból való volt, s földön, égen és levegőben terült el. Bengália (Bangala) a tantrikus irányzatok egyik bölcsője Kelet-Indiában.

[42] A pála dinasztia egyik királya, i. sz. 810-840-ig uralkodott.

[43] Dévapála, esetleg Dharmapála király által alapított, mahájána (nagy szekér) irányzathoz tartozó akadémia. A szerzeteshallgatók többsége a mahászanghika rend tagja volt.

[44]A Vaddisznófejű Dákiní Hévadzsrának („Ó Gyémánt-Villám-Jogar”), a tantrikus istenségnek misztikus kedvese. A valóság meg nem határozható természetének megjelenítője, a nemtudás és a bűnök legyőzője.

[45] Vadgalamb Virúpa módra. Hozzávalók egy személyre: két galamb, só, tíz deka vaj, tíz deka hagyma, két babérlevél, fekete és fehér bors, kakukkfű, citromhéj, két deci vörösbor, két kanál ribizkebefőtt, két evőkanál reszelt mézeskalács, cukor és citromlé. A megtisztított és kibelezett galambokat megmosták és megsózták, apróra vágott hagymát vajon fonnyasztottak, babérlevelet, néhány szem fekete és fehér borsot, csipet kakukkfüvet, egy darabka citromhéjat tettek bele. A galambokat beletették, párolták, időnként vörösborral locsolgatták. A már megpuhult szárnyasokat kivették és feldarabolták. A pecsenye levét átszűrték, ribizkebefőttet adtak hozzá, reszelt mézeskaláccsal besűrítették, cukorral és citromlével ízesítették. A kész mártásba berakták a feldarabolt galambokat, és párolt rizzsel tálalták.

[46] Mágikus tőr, a démonok és a nemtudás legyőzője. Vasból vagy fából készítik.

[47] A mennydörgés és villámlás védikus istene, az istenek királya.

[48] A pusztítás és teremtés, uralom és halhatatlanság hindú istene.

[49] Város Bengáliában, Dinadzspur tartományban (Bangarh), a nagy istennő szentélye, akárcsak Virúpa szülőhelye, Tripurá. Itt a bennszülöttek emberáldozatokat mutattak be az istennőnek.

[50] „A Halál Lemészárolója”.

[51] Tantrikus, „tanvédő” haragvó istenség.

[52] Trajasztrinszá.

[53] Mesterei: Nágabódhi, Árjadéva, Aszanga, Dharmamitra, Dharmapála, a mahásziddha jóginí Laksmínkará, Anangavadzsrá, Kambala. Tanítványai: Dombihéruka (Dombipa), Maitripa, Vjáthalipa, Marpa (a nagy fordító).

[54] 14. dal, közli S. Dasgupta: Obscure religious cults, Calcutta, 1976., 97. oldal.

[55] „Ó, Gyémánt-Villám-Jogar” tantrikus istenség mandalája.

[56] Dhammapada 98.

[57] Dhammapada 99.

[58] Dhammapada 420.

[59] Dombihérukaként, a tantrikus isten megtestesüléseként tisztelik. Kedvesét, aki nem volt más, mint a Vaddisznófejű Dákiní testetöltése, egyes források Csintának nevezik. Elválaszthatatlan „jab-jum” egyesülésük a beteljesedettség örökkévalóságának kinyilvánítása.

[60] Dombipa: A dombí ura, a dombí mestere. Virúpa, Lúipa, Krisnácsárja, Nárópa és Vjádhalipa volt a mestere, tíz tanítványa közül Alalavadzsra, Gharbharipa, Krisnácsárja és Ráhulavadzsra a leghíresebb.

[61] Papok, harcosok, kézművesek és szolgák.

[62] Nairámani, Nairátma istennő, a színről-színre látás bölcsességének megtestesítője. Nevének jelentése: „Önzetlenség”, „Éntelenség”.

[63] 28. dal, közli Dasgupta, S.: Obscure religious cults, Calcutta, 1976. 103. oldal: hia tamvola maha suhe kápura khái / suna nirámani kanthe laijá mahasuhe ráti pohái

[64] Szójáték: Mantra Vikrama a „manavikrama” szó elferdített alakja, melynek jelentése a szellem helyreállítása.

[65] A Buddha bölcsességét és tulajdonságait megjelenítő, a világban megtestesítő lény. A bódhiszattvaság eszméje a nagy szekér útjának, a mahájánának központi tanítása.

[66] A Könyörületességből Alátekintő Úr egyik alakja.

[67] Mandala.

[68] A Nyílhegy-csúcs hegye.

[69] „A nagy-gyönyör”, az üdv köre.

[70]28. dal, közli Dasgupta, S.: Obscure religious cults, Calcutta, 1976.: ivcá úsá pávata tahim basai savarí báli / norangi picha parahina savari givata gunjari máli // umata savaro págala savaro má kara gulí guhadá tohori / nia gharini náme sahaja sundarí // náná taruvara maulila re gaanata lágelí dáli / ekelí savarí e bana hindai karna-kundala-vajradhárí // tia dháu kháta padilá savará mahásukhe seji cháilí / savaro bhujanga mairámaní dárí pemma ráti pohálí //

[71] Szamádhi.

[72] A Világokba Alátekintő Úr, „Mahákarunika”, „minden szenvedőt a részvét által megmentő” alakjában jelent meg ekkor.

[73] Savaripa a Szamvara-tantra, a „Megtartó Istenség Titkos Szövétnekének” tudója. Mestere Szarahapáda és Nágárdzsuna, tanítványa Lúipa, Dzsógipa, Szarvabhaksa, Bhadrapa és Szakara volt. Őt hívják Fiatalabb Szarahának is, és több Szamvaratanítványi lánc mestereként tisztelik.

[74] Dhammapada 33.

[75] Tantra.

[76] Szaraha Királyi Éneke, 1. vers, Uszó 5.

[77] Szaraha Királyi Éneke, 25. vers, Uszó 5.

[78] Szaraha Királyi Éneke, 28. vers, Uszó 5.

[79] Szaraha Királyi Éneke, 39. vers, Uszó 5.

[80] Szaraha-páda tanítása a népnek, 54. vers, Mi-la: A Semmi virágai.

[81] Szaraha a mahámudrá tanok legelső mestere. Buddha fiának is neveztetik. Vadzsrajóginí, az „Azonnali megszabadulás erőinek istennője”, és Vadzsradhara Ádibuddha nyilvánították ki neki a titkos tanokat. Így lett megalapozója a legfőbb tantrikus irányzatoknak, „Ős-mestere” a „Megtartó Istenség” titkos tanainak. Fő tanítványa Nágárdzsuna és Savaripáda volt, de több más sziddhát is vezetett közvetlenül a megszabaduláshoz.

[82] Dhammapada 144.

[83] Indiában a holttesteket az úgynevezett hullaégető helyeken égették el. A holttest érinthetetlennek számított, kaszton kívüliek és igen alacsony kaszthoz tartozók végezték el a szükséges munkálatokat. Szellemi értelemben minden dolog mulandóságának példája, a tantrikus mesterek, jógik kedvenc tartózkodási helye, s a metaforikus tantrikus tanítási nyelvezetben bizonyos technikák szimbóluma.

[84] Siva.

[85] Dhammapada 34.

[86] A sziddhák által oly kedvelt versforma.

[87] Mínapa a "náth sziddhák", a védelmi varázslatok tudóinak - tantrikus jógiknak - az "Ős-mestere".

[88] Dhammapada 135.

[89] Varázslatos képességeket, mint ártatlanság, igazmondás, józanság, vétlenség és nyitottság a világ felé.

[90] Góraksanátha két igen jelentős szellemi irányzat mestere, a védelmi mágia birtokosaiként ismert náth sziddháké és a kapálikáké, a "koponya jógiké". A hathajóga technikáinak is birtokosa. Góraksasataka címmel fenn is maradt egy késői, de neki tulajdonított írás. Másik mestere Dzsálandhara sziddha, leghíresebb tanítványa pedig Vairáginátha volt.

[91] Ha a király azonos a Pála-dinasztia uralkodójával, úgy 810-830-ig uralkodott.

[92] Dhammapada 205.

[93] Indiai húros hangszer, kezelése nagy ügyességet kíván.

[94] "A Megtartó Istenség."

[95] Buddhista szerzetesi egyetem, több nagy sziddha is tanított itt.

[96] Ratnákarasánti, a vikramasílai kolostor déli kapujának őre.

[97] Vadzsraszattva.

[98] Dhammapada 113.

[99] Mesterei voltak még Nárópa és Thaganapa. Egyik híres tanítványa Atísa volt, egy másik pedig Sraddhákaravarman.

[100] Sántipa dóhája; Mi-la: A Semmi virágai.

[101] "A megszabadulás tanának teste."

[102] Dhammapada 260.

[103] Dhammapada 151.

[104] Tantipa a náth-sziddhák hagyományvonalának híres mestere.

[105] Astalókadharma: dicséret és szidalom; szégyen és dicsőség; nyereség és veszteség; öröm és fájdalom.

[106] Maitrí.

[107] Karuná.

[108] Upája.

[109] A kézművesség istene, "Mindenek Alkotója", aki önmagát áldozza fel a világért, így építve meg azt. Teremtő isten, égi költő, aki megállapítja az istenek neveit.

[110] Dhammapada, 265.

[111] Buddhista építmény, amelyben valamilyen ereklyét tartanak. Az épület az üdvözültség világának szimbolikus képe.

[112] Avalókitésvara bódhiszattva.

[113] Trilóka: az érzéki vágyak birodalma (kámalóka), a formák világa (rúpalóka) és a formák nélküli világ (arúpalóka).

[114] Mandzsusrí.

[115] Kánha-páda: Dóhákósa (részlet); Mi-la: A Semmi virágai.

[116] 31. dal, közli Dasgupta, S.: Obscure religious cults, Calcutta, 1976.: jahi mana india pavana ho nathá / na jámani apá kahini gai paithá // ... / cándare cánda-kánti jima padibhásan / cia vikrane tahi tali paisaa //

[117] A "Titkok Mesterének" varázskörébe.

[118] Tanítványai Ráhula és Udhilipa voltak; ő maga Vairáginátha néven Góraksa tanítványa.

[119] Dhammapada 306.

[120] Dhammapada 119.

[121] Nevének jelentése: "a ravasz". Másik mestere Ánandagarbha volt, tanítványa pedig Ratnakárasánti (Sántipa), a "hiú misszionárius".

[122] Tillo-páda dóhája; Lui-páda: A Semmi virágai.

[123] Tillo-páda dóhája; Lui-páda: A Semmi virágai.

[124] Dhammapada 97.

[125] Tillo-páda dóhája; Mi-la: A semmi virágai.

[126] Dhammapada 417.

[127] Dhammapada 362-364.

[128] Dhammapada 396.

[129] "Ó, Gyémánt-Villám-Jogar" (Hévadzsra) védőistenség tanait, valamint a "Megtartó Istenség" tanainak titkos szövétnekét (Szamvara-tantra) és az "Idő Kerekének" tanait (Kálacsakra-tantra).

[130] Tathatá.

[131] Neve annyit tesz: "az, aki a kettőt eggyé teszi, a kettősséget egyesíti".

[132] Dhammapada 141.

[133] Dhammapada 170.

[134] Kálapa azonos Kálacsakrapádával, az Idő Kereke Titkos Tanainak urával, "idősebbként" megjelenő alakja Cséluka mesterrel, "fiatalabbként" testetöltő alakja Pindópával. Időrendben az utolsó a 84 sziddha közül.

[135] Dhobi-dzsi: bérmosást végző ember.

[136] Mudrá, mantra és szamádhi.

[137] Dhammapada 243.

[138] Tantrikus Istenség, Vadzsradhara Ádibuddha megjelenési formája, a "Titkok Mestere".

[139] Dhammapada 142.

[140] A mindenen túlvivő színről-színre látás bölcsességének megtestesítője.

[141] A nagy jógi Kambalaként, "a feketeköpenyes mesterként" lett ismert, de emlegették még Lua-ba-pa-ként is. Srí Prabhatában "pompázatos fény" néven ismerték.

[142] Dhammapada 39.

[143] A Vaddisznófejű Dákiní mandalájába.

[144] Nirvikalpa-szamádhi.

[145] Mahászukha.

[146] Dhammapada 181.

[147] Dhammapada 186-187.

[148] Trajasztrinsza, a létforgatag körein belüli isteni szféra, tulajdonképpen a világi boldogság birodalma.

[149] Mahápradzsnyápáramitá Dákiní: "A Mindenen Túlvivő Bölcsesség".

[150] Upája: módszer / karuná: részvét.

[151] Pradnyá: bölcsesség, "színről színre látás" / súnjatá: üresség.

[152] Kukkuripa, 2. dal, közli: S. Dasgupta: Obscure religious cults, Calcutta, 1976. 415. lap.

[153] Dhammapada 100.

[154] Nevének jelentése: "A megszabadulás tanának mestere". Másik mestere Kánhapa volt.

[155] Dhammapada 280.

[156] Nevének jelentése: "erős", "hatalmas". Vínápa egyik mestere volt.

[157] Dhammapada 283.

[158] Acsinta a nirvikalpa-szamádhi, a "gondolatoktól szabad üdv" megnevezése, s így Acsintapa Mínapádával és Maitripával is azonos.

[159] Dhammapada 284.

[160] A "finom test" szimbolizmusához hozzátartozott az egyes misztikus központok, centrumok önálló teljességének leírása, analógiás láncokkal, s megfelelő varázsszavakkal, jelentéstömörítő szótagokkal. Ezek használatának - a konkrét gyakorlat elvégzésekor - meghatározott menete volt.

[161] Neve a szanszkrit "nalina" szóból ered, melynek jelentése: lótusz, tündérrózsa.

[162] Dhammapada 58-59.

[163] Busuka és a szarvas. Mi-la: A Semmi virágai.

[164] Bódhicsárjavatára IV. 38.

[165] A gudzsaráti Szaurástra trónjának volt várományosa. Egy másik legenda szerint már ekkor elnyeri a Bölcsesség bódhiszattvájának áldását egy "kuszulu-tantrika" beavatása által.

[166] Buddhista egyetem Indiában.

[167] A nagy szekér követőinek legnépesebb szerzetesrendje.

[168] Ez az apát Dzsajadéva volt, Virúpa, és számos más tantrikus sziddha tanítója, a csárjapáda-énekek tudója (költője).

[169] A szerzetesnövendékek képzésére természetesen Nálandában is igen nagy súlyt fektettek.

[170] Bódhicsárjavatára IV. 3.

[171] A hercegnek egész éjjel mormolnia kellett a Bölcsesség megjelenítőjének, Aksóbhja Buddha kivetülésének mantráját.

[172] Bódhicsárjavatára IV. 7.

[173] Bódhicsárjavatára.

[174] Bódhicsárjavatára IV. 4.

[175] Arivisana.

[176] A "Megvilágosodott Villám Király" bizonyos tekintetben a sziddhák első mestere.

[177] Dhammapada 337.

[178] Ez a hat páramitá, "túlpartra vivő tökéletesség".

[179] Lalaná: jobb csatorna; raszaná: bal csatorna; avadhúti: középső csatorna.

[180] A három méreg: tompaság (móha), vágy (rága) és gyűlölet (dvésa).

[181] Dhammapada 240.

[182] Neve a "karmara" szóból ered, és annyit jelent: kézműves.

[183] ő az egyik megalapítója a náth sziddhák hagyományi láncának, a kilenc nagy náth sziddha egyike. Ugyancsak egyike a kapálikák tizenkét alapítójának. Bengáliában Hádipa néven ismert. Számtalan sok híres csodát vitt véghez. Tanítványa volt Kánhapa, Tantipa, Mínapa, Csaurangi, Ananga, Csarpati, Dharmapa, Csampaka, Kukkuripa és Khadgapa. Mestere Indrabhúti volt.

[184] Buddha fia a vágyak formái közt testetöltve látszólag eltávolodott eredeti, halhatatlan öntermészetétől, s megnyilvánult dolgok tükrében fogta fel önmagát.

[185] Dhammapada 19.

[186] Dhammapada 369

[187] Dhammapada 359.

[188] Gundharipa és Dharmabódhi is mesterei voltak.

[189] Avalókitésvara bódhiszattva

[190] Sivát, a hindú isten-triád tagját.

[191] Dhammapada 223.

[192] Dhammapada 134.

[193] Csaturánandá.

[194] Vadzsra.

[195] Ghanta.

[196] Jab-Jum.

[197] Pancsaklésa, az "öt szenv": vágy, gyűlölet, tompaság, gőg, féltékenység.

[198] Vadzsrapání.

[199] Púrnagiri, Oddijána, Dzsálandhara, Kámarúpa, Arbuda, Godávarí, Rámesvaram, Dévíkotta, Malava, Odra, Trisakune, Kószala, Kalinga, Lampáka, Káncsí, Himálaja, Pretapurí Tsaritra, Grihadéva, Szaurástra, Szuvarnadvípa, Nagara, Szindhu, Maru, Kulánta.

[200] Tantrikus Buddhista védőistenség mantráját kellett mormolnia.

[201] Dhammapada 255.

[202] Csélukapa azonos az idősebb Kálacsakrapádával, így ő az „Idő Kerekének Titkos Szövétneke” tanainak idő feletti tudója. E tanítást Sambhala országában nyilatkoztatta ki neki a Könyörületességből Alátekintő Úr.

[203] 14. dal, közli Dasgupta, S.: Obscure religious cults, Calcutta, 1976.

[204] A madarász Disunagar városában élt, neve a „vágura”, azaz háló szóból ered.

[205] Dhammapada 174.

[206] Eudynamis scolopaceus. A kakukkfélék családjába tartozik. Fiókáit ugyanúgy dajkamadárral költeti ki, akárcsak európai rokona, ám a koil-fióka nem löki ki a fészekből a többi kismadarat. Gyümölcsökkel, esetenként apróbb rovarokkal táplálkozik. Éneke igen jellegzetes, szép dallamú, nevét is messzehangzó kiáltása után kapta.

[207] Másik mestere Lílapa, tanítványa Dharmapa és Médhini volt.

[208] Közli Dasgupta, S. : Obscure religious cults, Calcutta, 1976.

[209] Neve a szanszkrit luncsaka szóból ered, ami annyit tesz: „aki ki akar jutni”.

[210] Dhammapada, 227.

[211] A „nirguna” szó jelentése: érték nélküli, tulajdonságoktól szabad.

[212] Atísának és Kálacsakrapádának volt a tanítványa.

[213] Nevének jelentése: „aki a győzelemnek örvend”. A tibeti források megemlítik, hogy kínai útja során kereste fel országukat, s oly nagy tiszteletet keltett, hogy a tibetiek Szong-cen-gan-po király megtestesüléseként tisztelték.

[214] Dhammapada 54.

[215] Michelia Champaka: a liliomfafélék rendjébe tartozó zárvatermő növény. Virágait teaillatosításra használják, de ebből nyerik a „kampakolajat” is. Anövénynek mind a kérgéből, mind a virágából, mind a leveléből gyógyszert készítenek.

[216] Trikája: a Buddha Három Teste.

[217] Vadzsradhara Ádibuddha.

[218] A csampaka virága az Eljövendő Buddha, Maitréja szimbóluma.

[219] Dhammapada 378.

[220] Dhammapada 355.

[221] A „kumbhaka” kifejezés a hindú tantrában a légzés ellenőrzésének egyik kifejezése.

[222] Dhammapada 219-220.

[223] Dhammapada 128.

[224] Kukkuripa dala, közli S. Dasgupta, i.m. 105. oldal.

[225] Dhammapada 40.

[226] Lúi-pa: A Semmi virágai. A vers Kánha-páda Dóhákósájának egyik versszaka.

[227] Megismerés (darsana), elmélkedés (bhávaná), tettek (csarjá) és cél (phala) lényegi egysége.

[228] Lúi-pa: A Semmi virágai, Kánha-páda verse.

[229] Dhammapada 253.

[230] Kilakila az öröm kifejezése, s Siva hindú istenség egyik neve. „Kíla” a mágikus tőr, tibeti kifejezéssel phur-ba.

[231] A „mindent magába foglaló tér”; az ötödik elem. A beérkezettség, „olyanság” mezeje.

[232] Vétálí dákiní a Hévadzsra istenség világkörében (mandalájában) megjelenő 15 jóginí közül az egyik. Eme jóginík közül öt az elemek ürességtermészetét, öt az alap-összetevők ürességtermészetét, öt az érzéktárgyak ürességtermészetét testesíti meg. Mindnyájan Buddha-Dákiník. Vétálí eredetileg vér-ivó, emberhúsfaló istennő, az újra életre keltett holttest úrnője.

[233] Kanthá cafatokat jelent, foltokból összefércelt felsőruhát. Kantalipa Nárópának és Kánhapának volt a tanítványa.

[234] Dhammapada 345-346.

[235] A csathuspítha-mahájóginí-tantra egy szahadzsija szöveg, az erő négy helyéről szóló tanításban vezet el a megszabaduláshoz.

[236] Az erő 24 helye a Megtartó Istenség (Szamvara, illetve itt Héruka) testének misztikus csomópontjai.

[237] A csomópontokat a dákiník szimbolizálják és jelenítik meg, ők őrzik a test átlényegítésének csodaszereit, s az oda illő varázsimákat (mantrákat).

[238] Udhilipa neve az „uddija”, repülni szóból ered és „égben szárnyalót” jelent. Vairágipa néven Góraksa mesternek is tanítványa volt, és így a náth sziddhák egyike.

[239] Dhammapada 91.

[240] Dhammapada 146.

[241] Kánha-páda: A koponyacsésze-jógi (részlet), Lui-páda: A Semmi virágai.

[242] A kapálikák szektájának tagjai bizonyos szempontból különösnek tűnő viselkedési formákat vettek fel, hogy elérjék a megszabadulást. Koponyacsészéjüket általában ők maguk készítették, egy pap vagy egy ismertebb szent meggyilkolása és feldarabolása révén. Így az emberiség legrégibb, kőköri vallási rítusát, a koponyakultuszt elevenítették fel.

[243] Dhammapada 103.

[244] Csaturbrahmavihára, a tisztaság négy állapota: szeretet (maitrí), résztvevő öröm (muditá), részvét (karuná), egykedvűség (upéksá).

[245] Tibeti nevének fordítása ezt jelenti: „az, aki minden elképzelést maga mögött hagy” és „aki minden dolgot felad”.

[246] „Olyanság”. A Buddha létmódja, vagyis az üresség.

[247] A tantrákat.

[248] Szambhógakája.

[249] Dhammapada 353.

[250] Dhammapada 203.

[251] Dhammapada 76.

[252] Guhjaszamádzsa tantra.

[253] Maitréja.

[254] Dhammapada 327.

[255] Veleszületett, együttszülett.

[256] Vadzsradhara Ádibuddha testetöltésévé lett.

[257] Neve egy szójátékot rejt: az „upanahi” szó jelentése: „az, aki összeköt”, az „upánah” szandált, cipőt jelent. Neve előfordul még Panata, Natapa, Sanaka formában.

[258] Dhammapada 48.

[259] Tompaság, gyűlölet, vágy.

[260] Dhammapada 93.

[261] Dhammapada 262-263.

[262] Astalókadharma: dicséret és szemrehányás, szégyen és dicsőség, vesztés és nyerés, öröm és fájdalom.

[263] Csaturbrahmavihára: szeretet (maitrí), együttérző öröm (muditá), részvét (karuná), egykedvűség (upéksá).

[264] „Fejed misztikus központjából.”

[265] Csaturánanda: öröm (ánanda), tiszta, nemes öröm (paramánanda), kioltódott öröm (vilaksana), veleszületett öröm, önmagától felkelő gyönyör (szahadzsánanda).

[266] A négy misztikus központ: a fej központja, a gége központja, a szív központja és a köldök központja.

[267] Ez Vadzsra Varáhí jógagyakorlata, az elmélkedés „beteljesítendő” fokozatának központi módszere.

[268] Nevének jelentése „Tenger”, „aki a kincset felhozza a tengerből”. Mestere volt még Mínapa és Maitripa is.

[« tartalom ]


GLOSSZÁRIUM

Avalókitésvara: „A Könyörületességből Alátekintő Úr”. A megváltást minden világban megtestesítő és megjelenítő, a részvét és könyörület által megszabadító Isten neve.

Arhat: Szent, a tökéletességet elért személy.

Belátás: Pradnyá, a színről-színre látás bölcsessége.

Bódhiszattva: „A megvilágosodás lényegét megtestesítő”. A tökéletes ellobbanást elért, de minden lény üdvéért a világok körében maradó felébredett.

Buddha: A megszabadulás megtestesítője, a tökéletesen beérkezett.

Csárjápada: Misztikus költemény, titkos nyelvezetet használ. Dóháformában íródik.

Dáka: Varázserővel bíró lény.

Dákiní: Buddha bölcsességét megjelenítő nő. A hindu mitológiában húsfaló boszorkány, az Idő Istennőjének kísérője. A tantrikus világképben az egyes istenségek misztikus kedvese. A jelenségek megszabadulásra vezető természetének szimbóluma. Ha isteni párjával ölelkezve jelenítik meg, úgy ez az ábrázolás a kettősségek eredeti, elválaszthatatlan egységének kifejezése.

Dóhá: Páros rímű, időmértékes versszak, amely két sorból áll. Egy sor 24 vagy 25 morából áll, középen sormetszettel. Tágabb értelemben általában vers, misztikus költemény.

Elmélkedés: Bhávaná, a már uralt figyelemnek a tapasztalás lényege felé fordítása. A tantrikus gyakorlatokban két fokozata van. Először a belépési fok: utpattikrama, a valóság szimbólumok általi újrafelépítésén át a valóság természetéről megismerésre jutni. Másodszor: nispannakrama, minden megalkotott kioltása. A két fokozat hierarchikus sorrendben követi egymást, ám természetük szerint egylényegűek. Egységük a mahámudrá megvalósulása.

Elragadtatás: Szamádhi.

Guhjaszamádzsa: „A Titkok Mestere”, tantrikus istenség. Vadzsradhara Ádibuddha fia.

Három birodalom (Trilóka): vágyak világa: kámalóka, formák világa: rúpalóka, formák feletti világ: arúpalóka.

Három csatorna (Trinádi): lalaná, jobb csatorna – „a nyelv”; raszaná, bal csatorna – „az asszony”; avadhúti, középső csatorna – „mindent átható anya”.

Három Test (Trikája): a Buddha Három Teste: „A megszabadulás tana által hordozott”: dharmakája; „a lét gyönyörűsége által hordozott”: szambhógakája; „a jelenségek által hordozott”: nirmánakája. A Három Test más oldalról közelítve: „Mesterként megjelenő”, „Istenségként megjelenő” és „Dákiníként megjelenő” Buddha. A Három Test
oszthatatlan egységét nevezik Ádibuddhának.

Hévadzsra: „Ó, Gyémánt-Villám-Jogar” tantrikus istenség. Istadévatá, „megjelenített”, „vágyott” Istenség, aki a megszabadulás útján járó személyes védőistene és vezetője. A bölcsesség és a könyörületesség megtestesítője. Titkos szövétneke a Hévadzsra tantra.

Hullaégető hely: A halottak elhamvasztásának színhelye. A mulandóságnak, de a megszabadulásnak is szimbóluma. Minden halottégetőhelyen található egy kis tavacska, egy fa, és egy sztúpa – buddhista szentély. Minden helynek külön védőistene van. A nyolc halottégető hely (asthasmasána) a hat érzékterület és a kétféle tudatosság szimbóluma, a tantrikus istenségek varázs világkörében is ábrázoltatik.

Indra: „Villámúr”. A védikus istenek királya.

Jamantaka: Vadzsrabhairava, „A Halál Lemészárolója”. Tantrikus védőistenség.

Jógi: A jóga útján haladó, a kettősségek kioltását az aktivitás útján, az önuralom beteljesítése által végrehajtó aszkéta.

Koponyadob (Damaru): Emberi koponyából készített szertartási eszköz. Hangja a mennydörgést szimbolizálja.

Létforgatag (Szanszára): a szenvedés világköre.

Mahámudrá: Nagy pecsét, remek tartás, mindent átható gesztus. A Buddha létének közvetlen megnyilvánulása: a megismerés, elmélkedés, tettek és cél lényegi egysége.

Mandzsusrí: A Bölcsesség bódhiszattvája.

Nagy Gyönyör (Mahászukha): A kettősségek misztikus szerelemi egyesülése a megszabadulásban.

Nairátmja: Nirátá dákiní, Hévadzsra misztikus kedvese. Nevének jelentése: éntelenség, önzetlenség.

Nirvána: Ellobbanás, kioltódás, a szenvedések világából történő végső megszabadulás.

Pradnyá: A színről-színre látás bölcsessége. Mahápradnyápáramitá dákiní jeleníti meg.

Szahadzsa: Veleszületett, együtt született, természetes, egyszerű.

Szamvara: „A Megtartó Istenség”. Atantrikus jelképeket igen összetett szimbolikával megjelenítő „vágyott” isten. Csakraszamvaraként a szenvedés körforgásának megállítója. Misztikus kedvese a Vaddisznófejű Dákiní, Vadzsra Váráhí

Sziddha: Képességgel bíró, tudó, mester. Abeérkezettségre jutott szent megnevezése.

Sziddhi: Képesség, erő. A legendákban a valóság természetének a személyes adottsághoz kötött úton elért, élő megtapasztalása.

Szövétnek: Tantra.

Szukhávati: Amitábhának, „A Mérhetetlen Fény” Buddhájának mennyországa.

Tan: Dharma, a megváltás tana.

Tantra: „Szövétnek”, „titkos fonat”. A lét megszabadító rejtélyének kinyilatkoztatása a középkori Indiában. Megnyilvánulva hierarchikus rendszerben jelenik meg.

Tárá: „Megmentő”, „Csillag”. Amógasziddhinek, a „Hiba Nélkül Való Tökéletesség” Buddhájának misztikus kedvese. A mindenen túlvivő bölcsesség megtestesítője, aki örök érintetlenségben és szeplőtelenségben szüli meg a Szeretet Buddháját, Mairéját, a világ megváltására.

Varázs-ima: Mantra.

Világ-varázskör: Mandala.

Visvakarman: „Mindenek Alkotója”, Isteni kézműves, a mindenség alkotója, égi költő, aki elnevezi az isteneket. A világ megalkotásához önmagát áldozza fel.

[« tartalom ]

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Begging Bowl


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 21-10-2012